Az atya már az elején azzal kezdte, hogy csak úgy lehetünk a „föld sója”, ha felismerjük saját képességeinket, nagyszerűségünket! Persze ez nem jelenti azt, hogy „naggyá, híressé kell lennünk”. Kezdésként egy harmincéves nő történetét mesélte el, akit anyja elhanyagolt, alkoholista apja pedig csak bántott. Mikor megkérdezték a nőt, mi fáj neki leginkább a szüleivel kapcsolatban, ő azt válaszolta: „Nem látták meg bennem Isten gyermekét!”

Az atya három pontba szedte, mire is kell odafigyelni, ahhoz, hogy az ember a „föld sójává” lehessen.

1. „A kicsinyek nagysága”, azaz akkor is Isten gyermeke vagyok, ha bántanak, utalva a fenti történetre. Hozzátéve, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne lehetne adni. Erre példaként két lánytestvér történetét hozta fel Pál Feri atya, akik tizenévesen kerültek koncentrációs táborba. Egyikük csodaszép volt, másikuk amolyan művészlélek. Mikor lenyírták a hajukat, a csinos lány, csak a szépsége elvesztésén kesergett és megkérdezte a testvérét, hogy szerinte így is szép-e. A művészlelkű lány pedig azt mondta: „Lám, eddig mindig csak a csodaszép hajad néztem, és észre sem vettem mennyire szép a szemed.” Tehát, ha semmink sincs, a döntés szabadsága akkor is a mienk. Eldönthetjük, mit mondunk, mit teszünk.

Nem azzal kell foglalkozni folyton, ki mit tett velünk, vagy mit nem, hanem az a lényeg, hogy én mit teszek másokkal! – emelte ki az atya.

2. Minden ember sebzett valamilyen mértékben, de gyöngeségünk, sebzettségünk együttérzővé tehet minket. Tudjunk emberiek lenni! – mondta az atya, aki úgy fogalmazott, hogy élete egyik legszebb dicséretét egy börtönviselt embertől kapta, aki hosszú ideje hozzá járt terápiára, és egyszer azt mondta: „Feri, te nem csak pap vagy, hanem félig meddig ember is!”

3. „Próbáltam Istennel, de nem megy, próbáltam nélküle, de úgy sem megy, neki viszont, még velem is megy!” – hangsúlyozta Pál Feri atya, majd hozzátette: megváltásra minden embernek szüksége van, de nem a bűn felől kell mindig a vallást, a hitet megközelíteni. A legtöbb ember azért lesz hívő, mert vannak vágyai. Isten színessé, tartalmassá teszi életünket, de nem értelmessé. Egy kutatás nemrég kimutatta, hogy tíz megtért emberből nyolc ember hamar visszatér régi életéhez, ám az a kettő, aki közösséghez tartozik, erősödik, Istennel való kapcsolata stabilabbá válik.

Zárásként Pál Ferenc atya hangsúlyozta: „Nem a mi életünk része az Isten, hanem mi vagyunk Isten életének a részesei.”