Emlékeztetőül: Ferenc pápa június végén Örményországból Rómába utazva a repülőn válaszolt az újságírók kérdésére. Egyikük arra kérdezett rá, hogy a reformáció ötszázadik évfordulója felé közeledve nem volna-e itt az idő Luther pápai kiátkozásának visszavonására.

A pápa így kezdte válaszát: „Úgy gondolom, Martin Luther szándékai nem voltak tévesek. Ő egy reformer volt. Lehet, hogy néhány eljárása nem volt helyes. De abban az időben, ha elolvassuk Pastor történetét (egy evangélikusét, aki megtért, amikor a valóságot meglátta – katolikus lett), az egyház nem volt éppen követésre méltó modell. Korrupció, világiasság, pénz- és hatalomvágy volt az egyházban, és ő ez ellen lépett fel. Intelligens volt és megtett néhány lépést, meg is indokolva azokat. Ma a lutheránusok és a katolikusok, a protestánsokkal együtt, egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban…”

Ismeretes, hogy – főleg a II. Vatikáni zsinat óta – a katolikus egyház fokozottabban elkötelezi magát az ökumenizmusban: jelzi ezt XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek számos megnyilatkozása, és most nyomukban járva Ferenc pápa is. Első programírása, az Evangelii gaudium óta gyakran hangoztatja: a keresztény egységtörekvés az Egyház létkérdése és az evangelizálás legelső követelménye. „Legyenek mindnyájan egyek, hogy a világ higgyen!” (Vö. Jn 17,20–22) Katolikus egyháztörténészek és olyan teológusok, mint az ökumenizmusban élenjáró Yves Congar OP, már a II. Vatikáni zsinat előtt elkezdték pozitívabban értékelni a reformátor Luther szerepét: az egyház reformjára sürgető szükség volt, Luther fellépése siettette a reformokat bevezető Trentói zsinat meghirdetését.

A teljes cikk a SZEMlélek blogon olvasható.