Wittenbergben 1538-ban jelent meg az az énekeskönyv, amelynek előszava – „Vorrede auf alle guten Gesangbüchern” – a zene jelentőségét foglalja versbe. Naiv báj és komoly teológiai tartalom egyaránt jellemzi Martin Luther Frau Musica (Muzsika aszszony) című költeményét, amelyet Csorba Győző erőteljes nyelvű fordításában idézünk:

Öröm e földön nemesebb,

nem is tudom, más mi lehet,

mint amit az ének szerez,

az édességes, zengzetes.

Hol társas ének szólal,

ott a rosszkedvnek már „Jó napot!”;

viszály, irigység, gyűlölet,

harag és kín onnét mehet;

fukarság, gond, egyéb teher

s a bánat rajban lebben el.

Lutherről köztudott, hogy szenvedélyesen szerette, nagyra tartotta és színvonalasan művelte is a muzsikát. Képzett énekes volt, lanton játszott, gyülekezeti énekeket szerzett (énekeskönyvünkben huszonnégy énekét találjuk); ismerte a jelentős kortársak, Ludwig Senfl, Pierre de la Rue és Josquin Desprez műveit. Majd ötszáz éve írt szavai akkor érthetők igazán, ha tudjuk, hogy a középkor zenefelfogásában kétféle zene létezett: musica pratica és musica speculativa. Előbbi jelentette a gyakorlati zenélést, utóbbi a zeneelméletet és a zenefilozófiát.

Mindenki lelkére kötöm,

hogy nem bűn az ilyen öröm,

sőt Isten éppen kedveli,

mert a világ örömei

az ördög művét tördösik,

a bősz öldöklést öldösik,

Dávid király a példa rá:

Sault kordázta ő soká

– játszván a hárfán édesen –,

hogy ne gyilkolna vétkesen.

Ád csöndes szívet, hajlamot

égi, igaz szót hallanod.

Elizeus ezt tudta rég:

hárfák nyiták meg szellemét.

Saul és Dávid kapcsolatának leírása (1Sám 16,14–23) sok tanulsággal szolgál számunkra, ha figyelmesen olvassuk. Miután Sámuel felkente Dávidot királlyá, Saultól „eltávozott az Úr lelke”, és rossz szellem kezdte gyötörni. Egyik szolgája ajánlotta Dávidot, aki tud lantot pengetni, „és vele van az Úr”. „És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot, és pengette a kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle.” A jó zene gyógyító ereje tehát az Úr jelenlétéből származik, a muzsikáló ember Isten eszközeként akár a pusztítást is képes megakadályozni. Az éneklés, zenélés olyan csatornákat nyit meg a lelkünkben és tudatunkban, amire más nem képes. Gyógyít, katarzist ad, békét teremt, megnemesít, felemel. Luther ezt így fogalmazta meg egy másik helyen: „A zene Isten ajándéka, nem emberi dolog. Ugyanis elűzi az ördögöt, és megvidámítja az embert.” Ne feledjük ezt a mai zaklatott világban!

A legszebb évszakom, mikor

ahány madárka, mind dalol,

ég és föld ezzel van tele,

szép ének csendül százfele.

Főként a kedves csalogány;

az vidít csak föl igazán,

bájos dalát ha zengeti,

nem-szűnő hála illeti.

De még inkább a jó Urat,

ki alkotá e madarat:

legyen dalosok elseje,

muzsikásoknak mestere.

Folyvást az Úrnak zeng, szökell,

dicsérni sose fárad el.

Az én dalom is tisztelet,

dics Néki s örök köszönet.

Zárásként eljutunk az Isten és a teremtés dicséretéig (hasonlóan Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című verséhez). Pál apostol így magyarázza ezt: „Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (Róm 1,20) Kívánom, hogy tudjunk – Lutherhez hasonlóan – gyermek módra önfeledten örülni és hálát adni a természetben is! Vegyük észre a világ muzsikáját: a madarakat és a békákat, a fák susogását és az égitestek járását! És énekeljünk bátran a szabad ég alatt, mint a képen látható kántorképzősök!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 31. számában jelent meg, 2016. augusztus 7-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.