A második világháború után nagyhatalmi beleegyezéssel kikényszerített szlovák–magyar lakosságcsere és a németek kitelepítése-elűzése mind Szlovákiában, mind Magyarországon része volt az új politikai elit hatalomért folytatott harcának, a kommunista pártok egyeduralmi törekvésének. A politikai pártok, a hatalom megszerzése érdekében felhasználták a kisebbségektől megszerzett, majd újraosztott gazdasági eszközöket.

Az érvelés mindkét országban szintén hasonló volt, miszerint: a német, illetve a magyar kisebbség a háború időszakában és az azt megelőző évtizedekben a politikai nemzettel szemben illojális magatartást tanúsított, sőt elárulta azt, ezért vele szemben a kollektív büntetés különböző formáinak – vagyonelkobzás, tömeges internálás, deportálás, kitelepítés – alkalmazása indokolt.

A magyar kormányok a szlovákiai magyar közösség megítélését, és a vele szemben alkalmazott eljárást a nemzetközi diplomáciai színtereken, és a két ország tárgyalásain is igyekeztek a németekétől elkülönítetten kezelni, és attól eltérőként megjeleníteni. Mindezt azonban kevés sikerrel tették, tehették, hiszen maguk is az egyéni felelősségre vonás mellőzésével jártak el a német kisebbséggel szemben, így érvelésüknek sem jogi, sem morális hivatkozásai nem lehettek hatékonyak.

A magyarországi történeti egyházak – katolikus, református, evangélikus – együttesen és külön-külön is többször, élesen reflektáltak a kormányzatnak a hazai németek kitelepítésével és a szlovák–magyar lakosságcserével kapcsolatos tevékenységére. Az állami törekvésekkel szemben aktívan eljártak híveik érdekében, s álláspontjuk a kormányzaténál mind morális, mind jogi értelemben árnyaltabb volt.

Különösen súlyosan érintették a kényszer-telepítések az 587 ezer lélekszámú evangélikus egyházat. A vállaltan három nyelvű – magyar, német, és szlovák – evangélikus egyház jelentős számú nem magyar anyanyelvű híve elvesztése révén az egyházi struktúra szempontjából is nehéz helyzetbe került. Tanulmányomban az evangélikus egyháznak a kényszertelepítésekkel kapcsolatos elvi állásfoglalásait, német és szlovák hívei érdekében kifejtett tevékenységét, és a telepítéseknek az egyházi struktúrára gyakorolt hatását tekintem át.

A német és szlovák hívek szolgálatában

Az evangélikus egyház különböző fórumain – püspökkari konferencia, esperesi gyűlések –, 1945 tavaszától intenzíven foglalkozott a németek kitelepítésével, a szlovákiai magyarság helyzetével, majd a magyarországi szlovákság áttelepítésével. Ezzel kapcsolatban számos memorandumot, írásos beadványt juttatott el a miniszterelnökhöz és a kormány más tagjaihoz. A kezdetben inkább elvi, általánosabb megközelítésű beadványok egyre inkább a jogi szabályozottság hiányosságait taglaló, a konkrét rendelkezések végrehajtását bíráló, a hazai németek kitelepítése és a szlovákiai magyarokkal szembeni eljárás hasonlóságaira rámutató, gyakorlati lépéseket sürgető követelésekké váltak.

Az érvelés kiindulópontja általában az, hogy az egyház a „kényszerű népcserét az Isten és emberi törvényekkel homlokegyenest ellenkezőnek” tartja, ezért lelkiismereti kötelessége ennek minden megnyilvánulásával szemben fellépni. Több ízben párhuzamot vontak a zsidóüldözések és deportálások, valamint a mostani eljárások között. A „magyarországi németség ama részével, amelynek kitelepítése jelenleg akadályokba ütközik, ugyanolyan módon jár el, mint ahogy az általunk kárhoztatott, összeomlás előtti kormányzat a zsidósággal eljárt, amikor őket összeköltöztetésre s gettóba kényszerítette. Nemzetünk súlyos következményeit érzi a kormány akkori eljárásának, s bár most… a Szlovákiából ide áttelepítendő magyarság érdekében kíván intézkedni, félünk, hogy ennek az elintézésnek a módja előbb-utóbb ugyanolyan megítélésben részesül, mint amilyen megítélésben részesül ma a magyar nemzet a zsidóságnak gettóba kényszerítése miatt.”1

Tarthatatlannak minősítették azt a kormányzati érvelést, amely a szlovákiai magyarsággal szemben hangoztatott kollektív bűnösség vádját elfogadhatatlannak, a vele való bánásmódot törvénytelennek minősítette, ugyanakkor a maga részéről mindezt a hazai németekkel szemben igazságosnak és méltányosnak tekintette. Nem véletlen, hogy a németek mellett szót emelő egyházi beadványokban, tiltakozásokban, közbenjárásokban – amit az eljárási módok kétségtelenül meglévő hasonlósága is indokolt – párhuzamosan mindig érintik a szlovákiai magyarság helyzetét is. Rámutattak a magyar kormány azon törekvésének kudarcára, amely szerint a magyar és német kisebbség megítélése, a velük szembeni eljárás között nincs párhuzamosság. Az evangélikus egyház 1946. február 23-án a miniszterelnökhöz írt levelében leszögezte: „Idegen állam területén hajlékukért és családjukért viaskodó magyar véreink gyakran hallották a felettük kimondott ítélet azon indoklását, hogy a magyar államnak a németséggel szemben alkalmazott ítélkezését veszik irányadóul.”2

Mindenkire nézve azonos érvényűen elvetették a kollektív bűnösség és büntetés elvét. „Munkás, békés magyar emberek – akik hagyományos ellenzői voltak a német katonai uralomnak – máról-holnapra törvényen kívüli állapotba kerültek. Idegenekké, zsellérekké, üldözött vadakká váltak atyáik földjén, amelyet ezer év viszontagságai között örökségül bírt és jogos tulajdonukul megőriztek.”3 – szólt a szlovákiai magyarság melletti kiállás.

Ugyanakkor elfogadhatatlannak tartották a németekkel szemben is, hogy a magyar kormányzat bűnné tette „a származási adottságot jelentő német anyanyelvet,” s ezzel nem egyéni bűnt, hanem személytől független adottságot büntet. Kifogásolták azt is, hogy a hivatkozási alapul szolgáló 1941. évi népszámláláskor az akkori hivatalos álláspont az anyanyelvűség kérdését kivette „a nemzethűség fogalmi köréből”. Példaként a mezőberényi német közösséget említik, amelynek tagjai megőrizve német anyanyelvüket, 1942-ben, az erősödő német befolyás időszakában püspökükhöz írott felterjesztésben ünnepélyesen erősítették meg nemzethűségüket, most pedig a „kitelepítés ítélkezése elé kerültek”. A Volksbundnak a településen 267 tagja volt, a Vörös Hadsereg büntetésként „510 fiatal férfit és nőt deportált, a kitelepítés alkalmával pedig 496 gyülekezeti tagot tettek az országhatáron túlra. … A fájdalmas az, hogy sokan kerültek elhurcoltatásra és kitelepítésre, akik éppen akkor szervezték meg a magyar hazához való hűséges ragaszkodásnak a mozgalmát, amikor ez számukra csak hátrányt jelenthetett és amikor másutt igen sokan meghunyászkodtak az idők vihara előtt. Ehhez hasonló tüneteket kell feljegyezni Gyoma, Iklad és Harta esetében is.”4 – írta Ordass Lajos püspöki jelentésében.

A kollektív bűnösség és büntetés elvének elutasítása mellett az egyéni felelősségre vonást nemcsak jogosnak tartják, de követelményként is megfogalmazták: „Mindazon állampolgárok fajra és vallásra való tekintet nélkül, akik vétkeztek a magyar állameszme és nemzethűség ellen, bírói eljárás alapján ám vonassanak felelősségre, telepíttessenek ki hazánkból oda, ahová szívük vonzza, ellenben azok, akikről kétségtelenül megállapítható a nemzetünkhöz való hűség, bűn hiányában nem büntethetők pusztán azért, mert nem magyar anyanyelvűek.5

A magyar kormányzat a németek kitelepítését, gazdasági potenciáljának a társadalmi szerkezet átalakítására való felhasználását nemzeti érdeknek tekintette. Ezért nemzetközi fórumokon is mindent megtett annak érdekében, hogy elhatározásához a nagyhatalmak beleegyezését megkapja. Szovjet-magyar viszonylatban 1945 februárjától több ízben is felvetődött a magyarországi németek kitelepítésének kérdése. Gyöngyösi külügyminiszter 1945 májusában Puskin szovjet követhez írt levelében 300 ezerre, május 26-i jegyzékében 200-250 ezerre, majd július 5-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz intézett jegyzékében 200 ezerre tette a kitelepítendő németek számát. Bár a pártok között a kitelepítendők körének megállapítása, a kollektív bűnösség elvének alkalmazása tekintetében nem volt egyetértés, a kitelepítés tényét 1945 tavaszára mind az öt politikai párt elfogadta. A kormányzat 1945 decemberéig a kollektív bűnösség elvének alkalmazásától formálisan ugyan elhatárolódott – tekintettel a szomszéd országok, elsősorban a szlovákiai magyarság helyzetére –, de a németség felelősségre vonását, vagy az azt is célzó rendelkezések – földreform, internálás – végrehajtásakor sok esetben nem az egyéni felelősségre vonást alkalmazta.

A csehszlovák diplomácia 1943. elejétől nyíltan a szlovákok és csehek nemzeti államának létrehozására törekedett, ezért a nemzetközi diplomáciai színtereken a németek és magyarok kitelepítését szorgalmazta. E törekvésében leginkább a Szovjetunió támogatta. A Potsdami konferencián Csehszlovákia 2-2,5 millió német és 400 ezer magyar áttelepítésének lehetőségét követelte, míg Cadogan brit külügyi államtitkár arról számolt be, hogy „a magyarok Németországba kívánnak telepíteni bizonyos számú személyt.”6 A külügyminiszterek albizottságot hoztak létre, amelynek csak az eredményét ismerjük. E szerint: a szövetséges nagyhatalmak nem hagyták jóvá a csehszlovákiai magyarok, viszont elfogadták a magyarországi németek kitelepítésének tervét. Ezt követően a magyar fél a Csehszlovákiával folytatott lakosságcsere tárgyalásokon a szlovákiai magyarok elhelyezésének nehézségeire még kisebb hatékonysággal hivatkozhatott. Mindenesetre ebben a helyzetben azokat, akik nemcsak jogi és emberiességi szempontokra, de éppen a magyarság nemzeti érdekeire hivatkozva is elutasították a németek kollektív kitelepítését, nemzetietlennek, a nemzet érdekeivel szembehelyezkedőknek minősít/h/ették. Az esetleges támadások kivédése érdekében az egyház képviselői többször leszögezték, hogy állami kompetenciákba nem akarnak beavatkozni: „evangéliumi egyházunk tudja kötelességét az állammal és demokráciával szemben”, de küldetése, feladata teljesítését „sem jólétért, sem kényelemért, sem előnyökért /…/ alku tárgyává soha” nem teheti. Elismerték az állam jogát a nemzeti érdek meghatározására, ahhoz azonban mindig hozzátették a maguk értelmezését is.

E szerint a németek kitelepítése – elsősorban gazdasági megfontolásból – kifejezetten ellentétes a nemzet érdekeivel is.

Az „évszázadok alatt a föld rögéhez nőtt, sajátos kultúrát, egyházi életet, gazdasági rendet kiépítő néptömegeket nem lehet úgy áttelepíteni, hogy az az országnak és az áttelepítést szenvedő népeknek is anyagi és erkölcsi romlását ne okozná. Mint ahogyan az évszázados fát sem lehet átültetni annak pusztulása nélkül.”7 „Német családjaink a földművelésben, állattenyésztésben, a háziiparban, általában a gazdasági termelésben előkelő helyet foglaltak el. A kitelepítésükkel járó veszteséget korántsem pótolhatja a betelepítés, mely gyakran aggasztó jelenségeket mutat. Bányász és gyári munkás emberekkel nem lehet pótolni szakszerűen gazdálkodókat.”8

„ A beözönlők elvették a törzslakosság bútorait, ruháit, élelmiszereit, gazdasági felszerelését, állatait. …Tudunk olyan esetet, ahol a gyermekkocsiból kivették a gyermeket és anyjával együtt a kamrában helyezték el, míg ők beköltöztek a lakásba, bútorba, gyerekkocsiba. Megtörtént, hogy az ilyen sáskajárás mikor mindent elpusztított, felkerekedett és átment egy másik községbe, új betelepedési mozgalom végrehajtására.”9

Ordass Lajos egy helyütt a németek kitelepítését egyenesen „fasiszta módszerekre emlékeztető népcseré”-nek, a magyar nemzet öngyilkos lépésének minősítette, hiszen ezt akkor hajtja végre, amikor „számban és erőben maga is megfogyatkozott”. Ezért arra kérte a magyar kormányt, hogy óvja meg az országot ettől „a nemzeti szerencsétlenségtől”.

A földreform végrehajtásával párhuzamosan megkezdődő internálásokról, összeköltöztetésekről, a németek megfélemlítéséről a lelkészek 1945 tavaszától szinte naponta tájékoztatták egyházi feljebbvalójukat, közbenjárást, segítséget, tanácsot kérve.

Tihanyi János szepetneki lelkész arról számolt be, hogy az internálás szenvedései, nélkülözései hatására három hívő vesztette életét. „Nem annyira a nemzet jogos számonkérése érvényesült, mint inkább egyesek korrupt ösztönei nyertek érvényesülési alkalmat..”10 –írta.

Pusztavámon télvíz idején 16 családot lakoltattak ki, elhelyezésükről azonban nem gondoskodtak, ezért egyházi épületekben helyezték el őket.11

Folyamatos pressziónak voltak kitéve a német közösségek a nyelvhasználat terén is. Ezért Kuthy Dezső, a Dunáninneni Egyházkerület püspöke a tanácstalanság és félelem láttán 1945. június 2-án a következőkre utasította egyházközségeit: „Egyházunkban a nyelv eszköz, mégpedig istentiszteleteink keretében Isten igéje, iskoláinkban pedig az ismeret közlésének eszköze.” Ezért az egyház elvi álláspontja mindenkor az volt, hogy minden nép a maga nyelvét használhassa, s arról, mint őt legközvetlenebbül érintő kérdésről maga dönthessen.12

Erőteljesen föllépett az evangélikus egyház legnagyobb városi közössége, a soproni németek kitelepítése ellen is. E közösség 1921-ben népszavazáson erősítette meg Magyarországhoz való tartozását. Mindez azonban kevésnek bizonyult. A német anyanyelvűek nagy részét innen is kitelepítették. Fölkerült a kitelepítendők listájára Hanzmann Károly soproni és ifj. Prőhle Károly sopronbánfalvai lelkész is, akik nem voltak a Volksbundnak tagjai, s ismeretes volt „magyarállásfoglalásuk is”. A kitelepítést végül az egyház és az érintettek közbenjárására elkerülték. Sopronban a lelkészek nem kaptak engedélyt arra, hogy híveiket a pályaudvaron elbúcsúztathassák, és az evangélikus harangot tiszteletükre megszólaltathassák. Ziermann Lajos és Hanzmann Károly ennek ellenére fölkeresték a vagonokat, s arra hivatkoztak, hogy „gonosztevőknek is jár a pap”, amit a rendőr azzal hárított el: „ez nem vesztőhely”.13

1946 januárjától, a kitelepítések tényleges megkezdése után az egyház vezetői igazolva látták elvi aggályaikat. Beadványaikra több esetben még választ sem kaptak. A kormány azt hangoztatta, hogy a kitelepítésre a „szövetséges hatalmak kényszerítenek, s ezért annak meg kell történnie”, felelőssége csak a végrehajtásban van.14 Ezért az egyház immár számtalan visszás ügy ismertetésével, konkrét adat közlésével jelezte, hogy a „ végrehajtásnál hiányzik az igazság, a szeretet és a méltányosság.”15 Több esetben sor került az egyházak, elsősorban a protestáns egyházak közös fellépésére, de született memorandum a katolikus egyházzal közösen is. Eredményt gyakorlatilag nem sikerült elérniük.

Az evangélikus püspöki kar felvette a kapcsolatot a német egyházzal is, hogy a kitelepítettek lelkigondozását nagy körültekintéssel végezzék.16

Hatékonyabb képviseletet remélt a nemzetközi fórumok bevonásától. Ezért 1947 januárjában az Egyházak Világtanácsához fordult a németek kitelepítése és a szlovák–magyar lakosságcsere ügyében, hogy a kollektív megtorlás ellen és az emberséges kitelepítés mellett érveljen. Szlovák nyelvű átiratot intézett a szlovákiai püspöki karhoz, felkérte, hogy tiltakozzék a kormánynál a magyar-üldözés ellen.17 Kérést intézett a norvég és dán vezető püspökhöz, a svéd érsekhez, az észak-amerikai és a francia egyházi elnökhöz, hogy a külügyminiszterek tanácsánál és más alkalmas helyeken lépjenek fel a szlovákiai magyar-üldözés ellen.18

Az evangélikus egyház a kényszerűséget, a politikai pressziót a magyarországi szlovákok kitelepülésével kapcsolatban is elutasította, s az önkéntesség elvének érvényesülése mellett foglalt állást. Nehezményezte, hogy a kormány a csehszlovák propagandának széleskörű lehetőséget biztosított, amely „áldatlanul egyházi területre is átcsapott”.19 A szlovák és a magyar evangélikus egyház között 1946 tavaszán vált feszültté a viszony, amikor a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságban tevékenykedő lelkészek Ordass Lajos püspökhöz azzal a kéréssel fordultak, hogy evangélikus istentiszteleteken is szólhassanak a néphez. Ordass kérésük teljesítését megtagadta, mert: „templomainkat pedig istentiszteletek céljaira építettük.” Döntését utólag még inkább igazolva látta, amikor tudomására jutott, hogy ugyanezek a személyek Szlovákiába azt jelentették, az ottani püspöki kar írásbeli megbízása esetén Ordass nem zárkózna el a kérés teljesítése elől. Kuthy Dezsőnél, a Dunáninneni Egyházkerület püspökénél pedig – akihez szintén prédikálási engedélyért folyamodtak – arra hivatkoztak, hogy Ordass azt már a Bányakerületben megadta.

A „kérelem elutasításában – fogalmazott Ordass – nem elfogult szenvedély vezetett, hanem a legtisztább meggyőződés arról, hogy templomaink nem politikai akciók céljaira épültek. Kötelességemmé tette az elutasítást az a bizonyos értesülésem is, hogy híveink általában nem akarnak kitelepülni és így nem lehet őket egyházi propaganda hatásainak kitenni. Vezérelt végül az is, hogy, már a propaganda megkezdése előtt – mint aztán később is – szlováknyelvű egyházi és politikai lapok gondoskodtak arról, hogy egyházunkat rágalmakkal illessék.”20

Az 1946. május 8-i püspökkari konferencián elítélték, hogy Békés megyei népgyűléseken maga „Osuszky püspök is megjelent, s papi öltözetben, bibliai textus felolvasásával tartott áttelepítési beszédeket Ezekben azt hangsúlyozta, hogy „Isten igéjével jut ellenkezésbe az a szlovák származású ember, aki anyjának, a hazának hívásával szemben engedetlen, vagy akit a földi gazdagsága tapaszt a hazától idegen földhöz.”21 Az evangélikus püspöki kar a szlovák és magyar evangélikus egyház közötti kapcsolat felvételéről döntött, s politikai céloktól mentes tárgyalásokat sürgetett, amelyeken tisztázni kellene, hogy milyen védelmet tud adni a szlovákiai evangélikus egyház az igazságtalanul kiutasított lelkészeknek. A szlovák fél nemzetközi egyházi szervezetekben testvérietlen magatartással vádolta meg a magyar evangélikus egyházat, a kitelepítő bizottságban működő papok istentiszteleti szolgálatának megtagadása miatt. A konfliktus nemzetközivé tétele nem volt érdeke a magyar félnek, ugyanakkor lehetősége sem a cáfolatra.

Medgyesegyházán a helyi szlovák lakosság körében feszültté vált a viszony, mert Hrivnyák János lelkész házról-házra járva igyekezett kitelepülésre bírni híveit. Ő maga korábbi politikai szerepvállalása – a nyilas párt aktív tagja volt – miatt döntött a kitelepülés mellett. A közösség és az egyház részéről nemcsak politikai szerepvállalását, de lelkészi tevékenységét is több súlyos kritika érte. Hrivnyák nem élt az állásáról való lemondás lehetőségével, ezért egyházi törvényszék elé állították, és 1946. június 15-én fölmentették. A presbiteri gyűlésen Rohály Mihály esperes a kitelepülőkkel kapcsolatban a következőképpen fogalmazott: „Engedjük őket békével, ha Szlovákiában jobb sorsot remélnek.”22

A szlovák és magyar protestáns egyházak kapcsolatfelvételére az Egyházak Világtanácsának kezdeményezésére 1947 júniusában Genfben került sor. A Világtanács elképzelése szerint a két szomszédos egyház két-két képviselőjének, nem hivatalos megbízás alapján, barátságos eszmecserén kellett volna tisztáznia „a testvéri közeledés létrehozásának lehetőségét és mozzanatait.”23 Az evangélikus egyház meghívottai – Dedinszky Gyula és Rohály Mihály – olyan későn kapták meg a meghívást, hogy nem tudtak kiutazni. Magyar részről Bereczky Albert református lelkész vett részt a megbeszélésen. Az általa létesített megállapodást az evangélikus egyház kedvezőtlennek minősítette – „mert csak református szempontokat érvényesít” – és nem fogadta el. Elsősorban azért, mert a megállapodás alapján az egyházközségekhez tartozó földbirtokokat, alapokat, alapítványokat arányosan osztották volna szét az eltávozó, illetve maradó egyházrészek között. Miután a Szlovákiából érkező evangélikusok száma kevesebb volt, mint az innen távozóké, így az evangélikus egyházat jelentős vagyonvesztés érte volna. Elfogadhatatlannak tartották azt is, hogy az államnak egyes egyházi kérdésekben döntési jogot biztosított. A szintén Genfben tartózkodó Ordass Lajos a Világtanács vezetőinek jelezte ezt, akik Ordass érveit méltányolták, és új megállapodás készítését ígérték.24

A kényszertelepítések hatása az egyházszervezetre

A magyarországi evangélikus egyház a háború, a kitelepítések és a lakosságcsere következtében mintegy 87 ezer hívét veszítette el, ami egyházszervezeti szempontból is komoly gondot okozott. A magyarországi németek közül – az egyház adatai szerint - 29 ezer evangélikust telepítettek ki, 8000 szlovák nemzetiségű evangélikus hagyta el az országot, s 50 ezer evangélikus személy a háború alatt tűnt el, vagy polgári személyként Oroszországba szállították.25 1948 nyaráig, a kitelepítések lezárulásáig teljes és megbízható adatok nem álltak rendelkezésükre. Egyrészt a különböző irányú és nagyságú telepítések – németek összetelepítése, kitelepítése, szlovákiai magyarok áttelepítése, magyarországi szlovákok kitelepülése – állandó mozgást eredményeztek, másrészt a közigazgatási hatóságok azokon a településeken is elzárkóztak az adatok közlésétől, ahol a telepítések már befejeződtek. Annyi az eseményekkel párhuzamosan is látszott, hogy súlyos veszteség éri Sopron -, Vas -, Tolna -, Baranya -, Somogy -, Moson megyéket, csakúgy mint a békési vagy pest megyei szlovák gyülekezeteket. Több dunántúli gyülekezet – Ágfalva és Harka – gyakorlatilag megsemmisült, vagy elerőtlenedett. Sopron elvesztette a gyülekezet kétharmadát. Több helyről – Harka, Levél, Balf - kitelepítették a lelkészt és a tanítót is.

Purgly Lajos egyházkerületi felügyelő mosoni útjáról 1947. május 14-én a következőket írta: „Levélen sem lelkész, sem felügyelő nincsen helyben, előbbi beteg, és Esztergomban van kórházban, utóbbi ismeretlen helyen tartózkodik. …Szomorú képet nyújt ez a közelmúltban még virágzó egyházközség, mert az elnéptelenedés tragédiáján kívül még a vezetőségtől is elválasztatott, de az oda telepítettek magatartása miatt is egyensúlyozottságát és új irányát a gyülekezet még közel sem találta meg. Véleményem szerint sajnos itt a gyülekezet volt lelkésze a már kitelepített Schrödl Mátyás nagymértékben befolyásolta a gyülekezet tagjait, mely helytelen befolyás következménye volt a bekövetkezett sokirányú tragédia. Üres templom, üres paplak, üres iskolák várják a megoldást és Isten kegyelmét. Levélre sürgősen agilis lelkészre és felügyelőre van szükség. A lelkész lehetőleg fiatal, hitbuzgó, jó magyar ember legyen és talán az sem baj, ha a német nyelvet egyelőre csak törve bírja. …Rajkán a gyülekezet szintén a kitelepítés szörnyű hatása alatt áll és majdnem elnéptelenedett.”26

A Tolna-Baranya-somogyi egyházmegye gyülekezeteit is alapjaiban rendítette meg a németek kitelepítése. Az egyház kiküldöttje, valamint a vallás- és közoktatási miniszter képviselője 1947 júliusában közösen kereste fel az érintett településeket. A helyszíni tájékozódás célja az volt, hogy az egyház jogos államsegély igényét a meggyengült gyülekezetek lelkészi állásainak fenntartásához megállapítsa. A kitelepítések azonban a legtöbb községben még nem zárultak le, így a gyülekezeti létszámok állandó változást mutattak. „A kitelepítési lajstromon szerepeltek közül igen nagyszámú hittestvérünket állandó lakhelyéről néhány kilométernyire fekvő szomszéd községbe szállították, és ott elbocsátották: tegyen amit akar. Sok helyen keresztül vitték az összetelepítést (gettózást/, több helyen a telepesek rátelepítése történt meg. Mindkét esetben számosan a környéken szóródtak szét, de időnként – amikor biztonságban érzik magukat és újabb kiszálló bizottságokról nincsenek hírek – hazaszállingóznak, visszaszivárognak. Ez a körülmény magyarázza, hogy olyan végleges helyzetképet, amely állandónak, változatlannak tekinthető, s amelynek figyelembevételével lehetne a jövőre vonatkozó gyülekezeti szervezésre, vagy egyházközigazgatási módosításra terveket készíteni és elgondolásokat foganatosítani, nem lehet. …A Csallóközből: Alsó- és Felsőszeliből áttelepített magyar hittestvéreink legnagyobbrészt a Bonyhád körüli római katolikus községekbe telepíttettek. Ezeknek nyilvántartásba vétele folyamatban van. Tanítójuk Zombán van.”27 Hasonlóan kaotikus képet mutatott a meglátogatott többi község is.28

Az veszteség minimalizálása érdekében igyekeztek a megsemmisült, vagy meggyengült gyülekezetek épületei, földjei és egyéb vagyona fölött a tulajdonjogot az egyház számára biztosítani. A szórványba került hívek megtartását misszió központok létrehozásával kívánták elérni, ezeken a helyeken népfőiskolákat, vagy egyéb képzési, közösségmegtartó lehetőségeket is szerveztek. Tárgyalásokat kezdeményeztek a feleslegessé váló tanítók állami alkalmazásának lehetőségéről, amire ígéretet is kaptak.29

Kevéssé tudták azonban érvényesíteni egyik legfőbb törekvésüket, nevezetesen, hogy a kitelepített evangélikusok helyébe evangélikusok kerüljenek. A katolikus, a református és evangélikus egyház közös levélben fordult Hajdú István telepítési kormánybiztoshoz, amelyben azt kifogásolták, hogy az eddigi telepítések során – 3000 szlovákiai magyar család elhelyezése – figyelmen kívül hagyták a felekezeti szempontokat – pl. Harta, Hajós, Dunaszekcső, Kéty, Hímesháza esetében – ami lehetetlenné teszi az érdekelt egyházak szórványba került hívei felekezeti gondozását.30

Állami intézkedést sürgettek annak érdekében is, hogy a kitelepülő szlovák hívek a harangokat, templomi bibliákat, egyéb kegytárgyakat ne vihessék magukkal. Végül mégis az az álláspont érvényesült, hogy a kegyszerek azok tulajdonában maradjanak, akik eddig is használták. Kivételt a különleges történeti vagy művészeti értékűk miatt már korábban nemzeti védelem alá helyezett tárgyak jelentettek.

A telepítések az egyházközségek életében, a hitéletben, az egyházszervezetben is jelentős károkat okoztak. Megbomlott a helyi társadalom korábban kialakult kohéziója, amelyet különböző elemek – nemzetiségi megoszlás, foglalkozási struktúra, képzettség, munkakultúra, vallási hovatartozás, stb. – folytonos és kölcsönös egymásra hatása eredményezett. A telepítések hatásának közömbösítésére az egyház vezetőinek sem módja, sem eszköze nem volt. Annál is inkább, mert 1948-tól figyelmüket és erejüket az egyházi autonómiát más területeken is kikezdő támadások – iskolán kívüli hitoktatás, egyházi iskolák megszüntetése – kivédése kötötte le.

Kapi Béla emlékiratában maga is leszögezte, hogy a kényszer-telepítésekkel szembeni föllépésük eredménytelen volt, ennek felelőssége azonban nem az egyházat terheli, hiszen vállalták a kemény tiltakozás kockázatát. Mert – mint írta – „teljes erővel érvényesíteni kellett az egyház erejét és befolyását, s az egyház felsőbbségének igazolnia kellett az ország és az egész egyház színe előtt, hogy gyáván nem kushadt a sarokban, némán engedve megtörténni, amit politikai erőszak a nemzetre oktrojált, hanem a lehetőség határa között, erejéhez mérten teljesítette a maga kötelességét.”31

Melléklet

1. számú melléklet

Csehszlovákia és Magyarország protestáns egyházainak képviselői, akik egyházi kérdések megbeszélése végett két napra összejöttek, a következő pontokban egyetértésre jutottak:

1/ Egy tartós béke elengedhetetlen feltételét, teljes vallásszabadságot kell biztosítani, nemcsak minden egyes egyháznak a saját hívei számára, hanem kölcsönösen minden egyháznak egymással szemben;

2/ Az egyházak cselekvéseikben szigorúan kerüljék egymás között mindenféle viszálykodást és ezzel az ökumenikus szeretetnek és együttműködésnek jó példáját szolgáltassák a nemzetek előtt.

A Csehszlovákia és Magyarország közötti kölcsönös lakosságcsere tekintetében kormányainknak nyomatékosan óhajtjuk figyelmébe ajánlani:

1/ Az egyforma hitvallásúak kicserélése és lehetőleg újratelepítése is kompakt egységekben történjék;

2/ Minden lelkésznek lehetőség és szabadság adandó a megosztott egyházközségek érdekeinek további szolgálatára, vagyis mindenekelőtt a többséggel maradhasson vagy később ahhoz visszatérhessen;

3/ Egy község továbbra is egyházközségnek ismerendő el, amíg tagjainak 25%-a, vagy számokban kifejezve legalább 2-300 lélek a korábbi helyen marad;

a., Az egyházközség mint ilyen az egyházi épületekre, vagyis templomra, lelkészlakra, stb. való tulajdonjogát megtartja;

b., Ezzel szemben a földbirtokok, mindenféle egyházalapok és tartalékok /Reserven/, amelyek az egyházközséghez tartoznak, arányosan megosztandók a távozó és az ottmaradó egyházrész között. A távozónak ez a tulajdonrész az új hazájában rekompenzálandó a két állam közötti szerződés alapján;

c., Az egyházi anyakönyvek, matrikulumok az egyházközségben visszamaradnak mindaddig, amíg annak lélekszáma az előbbi lélekszám 25%-ánál kevesebb nem lesz;

abban az esetben, ha az egész gyülekezet távozik, az egyházi anyakönyveket tartozik magával vinni;ha azonban az egyházközséget a letelepítéskor feloszlatják, az egyházi anyakönyvek annak az országnak evangélikus vagy református egyházi főhatóságai védelme alá helyezendők, ahol a letelepítés történik.

Továbbá ajánlatos, hogy minden egyes áttelepülő szerezzen a maga számára az anyakönyvekből családi kivonatot, hogy az új otthonban új egyházi anyakönyvet lehessen felállítani, továbbá éljen a lehetőséggel, hogy minden ilyen okiratról fotokópiákat és mikrofilmeket állítson elő, részben általános felvilágosítás céljaira, részben általános felvilágosítás céljaira, részben pedig a tulajdonjog felett esetleg előállható konfliktusok elhárítására.

d., Minden egyházi levéltár, amennyiben nincs nemzetvédelem alatt álló okiratoknak nyilvánítva, helyi vagy általános egyházi levéltárakban őrizendő. Minden egyházi okiratnak van történelmi értéke abban az esetben is, ha a tulajdonjog-változás a helyi értékét látszólag csökkenti.

e., A egyházi kegyszerek – keresztelés, úrvacsora és más templomi szolgálatra szántak – azoknak a tulajdonát képezik, akik ezeket eddig is használták, kivéve azokat a tárgyakat, amelyek nemzeti védelem alá lettek helyezve különleges történelmi vagy művészeti értékük miatt.

4/ A szétszórt és megosztott egyházközségek lelkészeinek engedélyt kell adni, hogy anyanyelvükön istentiszteleteket tartsanak és ugyanilyen módon mindenféle lelkigondozást gyakoroljanak. A maradékgyülekezetek missziói körzetekbe tömörítendők és saját lelkipásztoraik által gondozandók. Ez áll ugyanúgy a Magyarországon élő szlovák lutheránusokra, mint a cseh országokban élő magyar reformátusokra, a teljes viszonosság keretében.

Továbbá ajánlatos, hogy mindkét országban egyházi bizottságok alakíttassanak, amelyekben minden egyház képviselve van, ezek úgy saját kormányukkal, mint a másik ország bizottságával szemben képviseljék a kicserélt és a visszamaradt egyháztagok érdekeit. Ennek a két bizottságnak alkalmat kell adni arra is, hogy ellenőrizhesse ezeknek a megállapodásoknak a másik országban mimódon történő keresztülvitelét.

5/a., Minden lelkész, nyugalmazott lelkész és lelkészözvegy, aki csere előtt áll vagy nincsen állampolgársága, teljes illetményét /kongruáját/ vagy nyugdíját ugyanúgy megtartja mint a szolgáló lelkészek.

b., Minden bajba jutott lelkésszel és személlyel szemben igazságosan kell eljárni az újjáépítés célját szolgáló általános segélyakcióknál és adományok szétosztásánál, minden tekintet nélkül arra, hogy milyen nemzetiségű.

Genf, 1947. június 18.

2. számú melléklet

Lábjegyzetek