„Szeretett kedves feleségem! Kívánom a jó Istentől, hogy ezen soraim a legjobb és legfrissebb egészségben találjanak fel mindnyájatokat, szülőinkkel együtt. Hála Isten, én is megvagyok közönségesen, amit neked is szerető szívemből kívánok.” Így kezdődik Jankó Zsigmond honvéd levele, amelyet 1916. augusztus 25-én, éppen száz éve adott fel a pilseni (Plzeň, Csehország) „hospitálban”.

Az évszázados relikvia egy a négyszáz postai küldeményből, amelyet egy fronton harcoló muravidéki kiskatona és felesége, Matild váltottak egymással. Balla Tibor történész, az első világháború szakavatott kutatója mennyiségében és forrásértékében is kiemelkedőnek nevezi az anyagot.

Pedig a véletlen segítette a páratlan levélköteg megtalálását. 1999-ben egy nemzetközi levéltári kutatótábor önkéntesei egy félig összedőlt házban bukkantak rá.

„Szentlászlón, az egykori Szécsiszentlászlón a falusiak hívták fel figyelmünket egy romos, elhagyatott házra – emlékezik Tátrai Ágnes, a Muravidéki Rádió egykori újságírója. – Bajzik Zsolt történész, a Vas Megyei Levéltár volt munkatársa testi épségének kockáztatásával ment be az összedőlésre ítélt épületbe, s két nejlonszatyorban hozta ki az írott kincseket. Akkor még nem mértük fel a lelet jelentőségét. Gordana Šövegeš Lipovšek levéltáros szakavatott munkája nyomán vált a kutatók és az egyszerű olvasók számára is érdekessé.”

Hála a lelkes ifjaknak, a könyv valóban letehetetlen. A majd négyszáz oldal a nagy háború valós metszete s egyben a hitvesi szeretet szép példája. Mai, a hűséget háttérbe szorító korunkban, az internetes levelezés világában talán sokan nem is érthetik az érzelemdús sorokat. Akik viszont értik, azoknak javára szolgál.

A fronton harcolót a négyéves távolléte alatt csak ritkán engedték haza, de ezek az együttlétek új erőt adtak a bakának. Minden levélből kihallatszik a másik feltétlen szeretete. Zsiga ceruzája gyakran érzéki területre is tévedt: „Sokszor úgy álmodom, mintha szépen csókolódnánk.” Máshol egész oldalon osztotta meg ábrándjait: „Álmaimban folyton veled szerelmeskedem… ajkaink szerelmesen csókolódtak, és kebleink szerelmesen egymáshoz simultak.” Természetesen az otthonról érkező hírek más emóciókat is kiváltottak. A féltékenység a sebesülése után támadt fel a férfiban: „A szabadságosok beszéltek, hogy az ő falujukban hogyan tesznek az asszonyok, kiknek a férjeik a harctéren a hazáért küzdenek, s véreznek.” A zöld szemű szörny felbukkanását az asszonyka is érezte, s nem győzte elégszer papírra vetni: „Azt nem bírnám megtenni sose én, hogy hozzád hűtlen lennék.”

Néha kedvesen csipkelődtek: „Azt kérded, mennyi a lénung [illetmény] a harctéren egy napra. Én megírom, de attól fé- lek, talán te is be akarsz állni katonának… Ha beállsz, és valahol ottveszel, mi lesz énbelőlem a háború után?” Máshol a feleségét gondolatban összeboronálta egy hadifogollyal, s ezen jót kacagott magában.

A levelek magas száma a magányból is eredt, a fiatalasszony nem volt túl jóban férjének szüleivel, erre Matild sokszor célzott, egy-két alkalommal ki is fakadt. A faluból behívottak gyakran kerültek szóba, Zsiga igencsak irigyelte a szabadságra menőket, az elesetteket pedig őszintén sajnálta.

A kis közösség életéből megismerhetjük a leveleket titokban felbontó postás kisasszonyt, a rekvirálókat, a jegyzőt, aki ugyan elfogadta a pénzt a szabadságolási kérvény megszerkesztéséért, de nem biztatta semmivel a fronton lévőt. Egy bűnténynek is tanúi lehetünk, a szülők kamráját „cuffolta” meg egy ismeretlen, akinek kilétét – a levelekből ítélve – mégis mindenki tudta.

A katona sokat írt az árakról. Megtudhatjuk, hogy Pilsenben a fonnyadt alma kilója két korona, s ezért az árért tíz korsó sört lehetett kapni. Figyelmes férjként szerette volna meglepni asszonyát szép ruhaanyaggal, így gyakran váltottak szót a végvásznak hazai és kinti áráról. A családfő gondosan számontartotta, hány tábori levelezőlapja van még, megírta feleségének, mikor kell bélyeget tenni a levélre, s mikor nem. A távol lévő Szentlászlóról sűrűn kapott hírt az állateladásokról, -vételekről, a magasba szökő árakról, a hiányról. A garast garasra rakó levelezők a háború végén gyakran írtak a háborús kölcsö- nökről, amelyekbe nagyon sok pénzt fektettek. Szomorú rágondolni, hogy valószínűleg így ment el a a fiatalok összes megtakarított pénze.

Figyelemre méltó a kiskatona hite. Isten neve szinte minden levelében szerepel, az ünnepek egyben lelki élményt is jelentenek számára. A háború első évé- nek karácsonyán írja hitvesének: „Szeretett feleségem! Most, midőn ezen soraimat írom, karácsony délelőttje vagyon. Remélem, hogy te is templomban vagy. Gondolatban én is ott vagyok. Veled együtt fohászkodom az Úrhoz, hogy tegye életünket boldoggá hosszú éveken át.” Rá két évre Krisztus születésének napja Kisprázsmárban (Toarcla, Erdély, Szászvidék) éri a levélírót: „Veletek együtt ünneplem ezt a szent napot. Bár szeretném, ha odahaza lehetnék, és otthon mehetnék a templomba… Tegnap a templomban is elvoltam. Van itt egy evangélikus templom. Csak a prédikáció nem magyarul volt, mert itt szászok laknak.”

Zsiga más helyen egy gyónás élményéről is beszámol. Természetesen nem az ünnepek részei az ajándékok, a bőséges étkek, amelyekről szintén szót ejt a távolba szakadt.

Zsiga nem épített légvárakat: őszintén írta le a háborúval kapcsolatos gondolatait. Nem osztotta a hadvezetés optimizmusát, az egyszerű katona szemszögéből – de mélységes hazaszeretettel – tálalta valós megérzéseit. A lapokat gyakran csonkítja meg a cenzúra tintája, ezt a fronton harcoló is tudta, így őszintébben csak a kórházban vagy a hazatérőkkel küldött levelekben fogalmazott. Nagyon ritkán panaszkodott, ez talán jó természetéből s ifjú nejének kíméléséből fakadt.

A sorrendbe szedett postából némi fény vetődik a Monarchia egykori egészségügyi ellátására is. Meglepő, hogy a fronton lévő némi megfázással fél évig gyógyult több kórházban, s amikor 1916 februárjában könnyebb sérülést szenvedett, invalidusként kilenc hónapig volt távol a vérzivatartól. Ebben sok orvos rokonszenve s a kiskatona túlélési praktikái is szerepet játszottak.

A román frontról küldött üzenetekben gyakran olvashatunk az orosz katonákkal való fraternizálásról is: vagy hallgatólagosan nem lőttek egymásra, vagy akár össze is jártak. A Szeret (Siret, a Duna mellékfolyója) partján nemegyszer együtt is horgásztak a muszkákkal.

A papírra vetett szavakat a nyelvészek is élvezhetik, a sürven (gyakran), sindü (tetőcserép), kiszle (láda), šmarnica sző- lő (noah szőlő) az egykori muravidéki beszédet idézik. Mindkét író megadta a módját a levél formájának, a bő üdvözlést és elköszönést egyikük sem hagyta ki.

A hazatérő honvéd további sorsáról is tudunk, a pár élete balladaszerű. Matildot fiatalon, harminckét éves korában ragadta el a halál, s ezt a tragédiát a férje sohasem tudta kiheverni, később sem nősült meg. Elek fiuk szerencsétlenül alapított családot: a javaikat eltékozló alkoholista felesége mellett tengődött. A levélíró özvegyembernek csak az emlékei maradhattak meg, sokszor vehette kezébe az augusztus 25-én kelt levelet, s elmerenghetett záró- mondatain: „Rólam most a legcsekélyebbet se aggódj. Közönséges helyzetben vagyok, bár nem a legjobb, de elég tűrhető. Most zárom soraim. Isten veled és velem. Maradok a régi, forrón szerető, számtalanszor csókoló Zsigád.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 35. számában jelent meg, 2016. szeptember 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.