– Itt rájössz arra, hogy sokkal több bűnöd van annál, mint amennyiért lecsuktak – kezdi az egyik elítélt, kezében Luther Márton kis hittankönyve. Nem nyitja ki, csak ujjaival ízlelgeti a papírt. Lábai járnak, látszik rajta, hogy folytatni akarja a mondatot. Levegőt vesz, de végül mégsem kezd bele. Az egész testével tiltakozik. Nem tudom, miért ítélték el és hány évet kapott, de ez most nem is számít. A börtön kápolnájában ugyanis nincs előítélet. A gondolatot egy feszítővágó hangja űzi el – a belső udvaron munkások dolgoznak.

A Gyorskocsi utcában vagyok, istentiszteleten. Másodjára járok itt, van, aki már ismerősként köszönt, míg többen megtorpannak, amikor látják, hogy tollal és papírral ücsörgök. Ide ugyanis nem hozhatom be a telefonomat, el kellett zárnom, szigorú szabályok vonatkoznak mindenre. Legalább két órája fogalmam sincs, hogy odakint mi történik.

– Ma a keresztségről beszélgetünk – vág bele a lelkésznő mosolyogva. Nincs rajta Luther-kabát, de valójában nincs is rá szüksége. A gyülekezete tiszteli és szereti őt. – Mit gondolnak, miért fontos, hogy meg legyünk keresztelve? – kérdezi. Vári Krisztina a budahegyvidéki evangélikus templomból – ahol sok diplomás, felső osztálybeli értelmiség előtt állt a karzaton – került a női börtönbe immár 14 éve. Azt mondja, egyszer csak kényelmetlen lett a komfortzónája.

– Üresek voltak a napjaim, céltalannak és feleslegesnek éreztem a munkámat. Amikor a püspököm közölte, hogy lenne egy félállás a börtönben, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam – idézi fel. A két világ közötti kontraszt iszonyú nagy, előtte sosem láttam még csak hasonlót sem – kivéve A bosszú börtönében című Sylvester Stallone-filmet – teszi hozzá nevetve, majd folytatja: – De nem voltak előítéleteim, sőt valójában tervem sem. Az én vonalvezetőm a figyelem.

– A bűnbocsánat miatt. És Isten a gyermekévé fogad – jönnek a válaszok sorban a raboktól, szinte teológiai pontossággal a keresztelkedésre vonatkozó kérdésre. Nagyon igyekeznek, meg akarnak felelni, érezni, hogy valahová tartoznak. Néhány perc múlva viszont újra leoldódik a tankönyvi stílus. – Sosem gondoltam volna, hogy még valamiben hinni fogok – mondja sóhajtva az egyik elítélt – Valahogy itt minden átsúlyozódik, mintha egy csőben lennénk, a világ beszűkül. Ugyanakkor hálás vagyok, mert el kellett ítélniük ahhoz, hogy újra hinni tudjak. Nem elfelejteni akarom a bűnömet, hanem azt érezni, hogy élhetek másképp is.

A lelkésznő – aki egy gyermek édesanyja – szerint az önmagában még kevés, hogy valaki bevallja bűnösségét, ahogyan a börtön is, hogy ezek az emberek meggyógyuljanak. – Egyértelműen kell a jogi megtorlás, de nem ez az, ami használ. Itt egyetlenegy dolog van hatással az emberekre: a szeretet. Azt szoktuk mondani, hogy nem az egészségesek szorulnak orvosra, hanem a betegek. Hogy kint mennyire van szükség orvosra, az más kérdés. Hogy itt szükséges, az teljesen biztos.

Amíg az elítélteket állandó szabályok kötik a mindennapjaikban, addig a lelkésznővel töltött idő alatt éppen az ellenkezője történik. Krisztina azért küzd, hogy a konformitást, a megfelelési kényszert ledöntse bennük, és valós érzelmeket tudjanak megélni. Civilként bánik velük, és szándékosan kerüli a teo­lógiai fogalmakat. A kegyelem vagy a megtérés kifejezés ugyanis itt teljesen más üzenettel bír. – Kirúgom alóluk a széket – persze csak képletesen – , ha azt érzem, felvett szerep alapján kommunikálnak – magyarázza. – Azt akarom, hogy a valódi világukat képviseljék, és ne azt, amiről azt gondolják, hogy ez az elvárás. Azok, amit mondanak, csak szavak. Amit én szeretnék, hogy ezeket meg is éljék. Nem azért vagyok itt, hogy teológusokat neveljek vagy szentekről szóló történeteket olvasgassak, és megmagyarázzam a csodákat, hanem azért, hogy a hitet behozzam az életükbe – fogalmaz a lelkipásztor.

A negyvenes lelkésznő 16 évesen, kátyúzás közben döntötte el, hogy a lelkészi pályát választja. – Álltam 16 évesen a főút mellett mint leendő útépítő mérnök, közben meredten néztem az utat foltozó munkásokat, a felettesük pedig teli torokból ordibált velük. Azt éreztem, hogy ez minden, csak nem az, amire vágyom. Tudtam, hogy emberekkel akarok foglalkozni, lelkészként pedig mindenkihez eljuthatok, aki nyitott – részletezte pályaválasztását.

A szentképekkel szegélyezett teremben néma csend van. Még mindig csak a munkásokat lehet hallani kintről. Az ablak nyitva, esőillat árad be. Az egyik nő beleszippant a levegőbe, libabőrös lesz tőle, és mosolyog. A másik oldalamon egy idősebb elítélt hatalmasat nyel, a könnyeivel küzd. A sarokban egy fiatal lány karba tett kézzel ül, vállán megfakult tetoválás; láthatóan az egész világra haragszik. Itt sosem lehet tudni, hogy merre halad a beszélgetés, vagy kiből mit vált ki egy-egy mondat. Nem mindig a vallásgyakorlás a lényeg, hanem az, hogy a felszínre jöjjön minden, ami eddig talán sosem fogalmazódott meg bennük.

De nem csak a fogvatartottak számára tanulságosak ezek az alkalmak. – Figyelnem kell a másik emberre – ez volt az, amit először megtanítottak nekem az elítéltek – folytatja Vári Krisztina. – Mindenkinek azt szeretném adni, amire szüksége van, mert ha nem azt kapják, újra kidőlnek az úton. Az első munkanapom után rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, miként nyúljak a lelkükhöz. Akkor fedeztem fel, hogy az ember mennyire összetett lény, és hogy a figyelmem eddig felületes volt. Itt ugyanis a részletek jelentik magát az életet.