Norvégia 1300-1814-ig Dániával egy kormányzás alatt volt és Koppenhágában volt a királyi székhely. A lelkészképzés is itt zajlott, a lelkészek dánok voltak, dánul beszéltek, ezért a norvégok nem teljesen értették az istentiszteleteket.

1814-ben Norvégia aztán egyesült Svédországgal, majd pedig 1905-től független állam lett. Ezek a változások az egyházi életre is hatással voltak. Mivel Norvégiában sok kicsi falu van, emiatt nagyon sokszor nehéz volt elmenni egyik szolgálati helyről a másikra. Egy lelkész több helyen is szolgált és nem minden vasárnap tudtak istentiszteletet tartani.

A reformáció idején dán nyelvre lefordított liturgia volt, a gyülekezet az istentisztelet menetébe az éneklésen keresztül lett bevonva. Aztán a 17.-18. században énekverses rend alakult ki Norvégiában. A 18.-19. században a gyülekezetek inaktívabbakká váltak az istentiszteleten, az istentisztelet elsősorban az értelmet törekedett megszólítani, nem az ember más érzékeit.

1889-ben és 1920-ban reformkísérletek történtek a liturgia megváltoztatására és visszatértek a korábbi, ökumenikusan is gyakorolt formákhoz.

1965-ben egy átmeneti, ideiglenes liturgiát vezettek be, a hitvallás itt az igehirdetés után került elmondásra. Ez a próbaidőszak 1977-ig tartott, amikor elfogadták a végleges liturgiát, amelybe sok új elem végül mégsem került be.

1977-ben már három biblikus részt olvasnak fel az istentiszteleten, van egy ószövetségi, egy levélbeli és egy evangéliumi rész, az első kettőt laikus lektorok, az utolsót a lelkész bevonásával. Ekkor az ambo is használatba került.

Alapvetően az istentisztelet öt részre osztható: bevezetés, Isten igéjének hirdetése, általános könyörgő imádság, úrvacsora, befejező rész. Vannak párbeszédes részek a lelkész és gyülekezet között.

Az úrvacsorának a szerepe hangsúlyos lett, lehetőleg minden vasárnap gyakorolják. Korábban sok helyen az volt a szokás, hogy csak évente pár alkalommal volt úrvacsorai közösség, vagy egy héten keresztelő, másik héten úrvacsora váltakozott egymással. Ekkor már a liturgikus színeket is erőteljesebben használták, megjelent a stóla és az alba.

Az 1977 óta használt rendet végül 1992-ben, sok évnyi kipróbálás után nyomtatták ki végleges formájában.

Érdekesség, hogy 1981-2000-ig a családi istentiszteleteket úrvacsora nélkül ünnepelték, ezután fokozatosan, a lelkészekre és a gyülekezetre bízva vezették be az úrvacsorát ezeken az alkalmakon is. Látható tehát, hogy az elképzelések hogyan változtak a 20 év alatt, mit tartottak követendőnek és mit vettek ki. Ez egy rendkívül pozitívum a norvég reformban, hiszen semmit sem erőltettek.

A legújabb liturgikus változások aztán 2003-ban kezdődtek és végül 2011-ben valósultak meg, lettek egységesen elfogadották. Az új rend egy adott szerkezet, amelynek részeit a különböző gyülekezetekben eltérően gyakorolhatják, de szerkezet maga egységes. Vannak kötelező részek, például a bűnvallás, de ennek formája az alkalom jellegétől változik.

Öt fő rész van továbbra is, ezeknél a bevezetés és a befejezés elnevezése változott összegyülekezésre és küldésre. Három fő vezérelv a litugiánál: a változatosság, a kontextuális jelleg kiemelése, a gyülekezet aktív bevonása.

A bűnvallás két helyen szerepelhet vagy a kezdő részen, vagy később az általános könyörgő imádsághoz kapcsolódva. Hitvallás az igehirdetés után van. Lehetőség van az úrvacsora elején a pax, a béke jelének gyakorlására. Az új renddel egy időben új énekes, perikóparend, litugikus ének is született. Halleluja-éneklés lett bevezetve az evangélium előtt és után. Jobban elterjedt a többfajta mozgásszimbólumok használata, mint korábban.

Dilemmát jelent azonban a liturgikus zene kérdése. Túl sokféle sorozatból lehet választani, így a gyülekezeti tagok nem is ismerik ezeket. Másrészt a fontos alapelvek jellegének figyelembevétele megnehezíti a gyülekezeti tagok bekapcsolódását, mivel nem megy az istentisztelet automatikusan.

2011- kérdőíves felmérés tapsztalatai szerint a megkérdezettek közül sokan azt mondták, hogy a sokféle szövegváltozat közül való választás nehéz. Sok változás van folyamatban: új énekeskönyv, perikópa, liturgia. Kiderült, hogy a gyülekezeti tagok számára jó lenne, ha az istentisztelet felismerhető lehetne. Több információra, tanításra lenne szükség az új részeket illetően.

Ugyanakkor akik aktívabban bekapcsolódtak az istentisztelet menetében, elmondták, hogy jobban átélték és megismerték az elemek jelentését. A lelkészek és szervezők, kántorok elmondták, hogy jobban tudtak együttműködni és jobban megismerték egymás igényeit. Végeredményben az derült ki, hogy a részvétel és a bevonódás fontosabb, mint a szövegek változatossága. A lelkészek beszámoltak arról, hogy a közös előkészítés miatt maguk is jobban megerősödnek és érzik azt, hogy nincsenek egyedül a szolgálatban.

A rugalmasság, a változatosság, a vasárnaphoz illeszkedés kevésbé fontos, mint az, hogy az egy ismerős rendbe beilleszkedhetnek. Az igények és a készítők szándéka így nem igazán került összhangba. A válaszolgatós rész, ahol a lelkész mondatára a gyülekezet felel, akkor működik jó, ha ismerik a válaszokat és tudják, azok mit is jelentenek.

Általános tapasztalat volt, hogy magát a tesztidőszakot nagyon nehezen élték meg a gyülekezetek. Sok tanúságát le kellett ennek vonni. Tanúság volt, hogy túl sok dolgot nem lehet újonnan bevezetni. Ugyanakkor sok új elemet szerettek meg a gyülekezeti tagok.

Ma már több istentisztelet van az elhagyatottabb helyeken is, mert jobbak lettek a közlekedési lehetőségek is. A történelmi múlt miatt azonban az ország területén egészen más gyakorlatok alakultak ki, például az, hogy házaknál jönnek össze az emberek imádságos alkalmakra. Ez a csoportosulás kiegészíti a gyülekezeti munkát, de elszigetelődést is jelenthet. 

Most, hogy három éve már használatban van az új litugia, a gyülekezeti tagok magukévá tették ezt. Ami nehézséget okozhat, hogy két templom között is nagy különbség lehet. Így aztán nehéz lehet részt venni más templom közösségébe, istentiszteleti menetébe.