Kedvencem az elhagyatott, őz járta, falu végi pici temető, amelyet az erdő már majdnem teljesen visszafogadott. Mennyi titkos fájdalmat, elmaradt lehetőséget, megvalósulatlan álmot rejteget! Sokszor megérzem a fájdalom jeleit is a kövek között. A mi temetőnk azonban mégsem olyan mérhetetlenül szomorú hely. Egy dombon van, amelyet a gyerekek télen azért szánkózásra használnak. Elég szép kis kaptató vezet fel a tetejére, ahol egy egészen szokványos, szinte ismerős kőkereszten szenved Krisztus. Olyan elterjedt ez a fajta kőkereszt, hogy már előfordult velem: az autóból bólintással üdvözöltem. Ahogy az emelkedőn felfelé igyekszünk a kisfiammal, önkéntelenül is eszembe jut erről az ige: „…ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie…” (Jn 3,14), hogy aki föltekint rá, az megmaradjon (4Móz 21,9).

A kereszt mögött kapu van. Mindig nyitva álló kapu, amely mögött már csak a fasor zárja le a csend kertjét. Azon túl búzaföldek vagy napraforgótáblák, csupa élet. Fölötte hihetetlenül magas az ég.

A kapu a kedvencem. Egyszer láttam, ahogy zárás előtt a gondnok megpróbálta becsukni. A szárnyak előre- és hátralendültek, mindkét irányban sarkig nyíltak, de igazán becsukni őket csak nagy igyekezettel lehetett. Illetve épp csak addig, míg egy lenge szellő fuvallata ismét ki nem tárta. A gondnok legyintett, és hagyta. A temető két szélén nincs is kerítés, mindegy – gondolhatta.

Bennem meg nagyot, megkönnyebbültet sóhajtott a remény: „…sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől…” (Róm 8,38–39) És lám, még egy gondnok sem.

Szenteld meg az ünnepnapot! Ahogy közeledett a tanév vége, úgy kezdtem látni a gyerekeimen, mennyire kimerültek. Borsika lányom a pedagógusnap helyett pegazusnapot mondott, itthon felejtette az iskolatáskáját, délután meg elaludt a tankönyv fölött. Misu, a kisfiam, aki olyan udvarias, hogy az már majdnem túlzás, egy nap csak nézett rám az asztal mellett bambán a lecke után. Amikor végzett a matekkal és az írással, megkérdeztem, hogy van-e még kedve egy kis betű-szám szétválogatáshoz. Ő, aki sosem mond nemet, ha feladat van, most mosolyogva így válaszolt: „Köszönöm kérdésed. Nagyon kedves vagy, de most ennyi esett jól.” Aztán felállt és elment.

Fáradunk, kell a pihenés. Ki tudja, miért tartjuk mégis parancsnak és ezért kényszernek azt, hogy valóban pihenjünk. Isten jóságának, gondoskodó szeretetének a jele ez a parancs. Ideje van a munkának és a töltekezésnek, a nyugalomnak, a csendnek. Isten szerint hetente egy nap szükségünk van erre. Egy-egy nagyobb munka után is jó, ha hagyunk időt a regenerálódásra. Nem is pénz kérdése ez, inkább elhatározásé. Amikor engedünk ebben is a bölcsebbnek, megtapasztaljuk áldásait. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.