255–257: Nagy érték a becsület

255 Saját testünkön, hitvestársunkon és földi javainkon kívül van még egy kincsünk: becsületünk és jó hírünk. Ezt sem nélkülözhetjük. Mert fontos az, hogy az emberek között ne éljünk nyilvános gyalázatban, mindenkitől megvetetten. Isten ezért azt akarja, hogy felebarátunk hírnevét, becsületét és tisztességét ugyanúgy ne vegyük el és ne csorbítsuk, mint pénzét vagy javait, hogy becsülete legyen mindenkinek felesége, gyermeke, háza népe és szomszédja előtt. Először is: e parancsolat betű szerint (úgy, ahogyan az szól: „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!”) arra az esetre értendő, ha egy szegény ártatlan embert a nyilvános bíróság előtt vádolnak, és hamis tanúkkal sarokba szorítanak, hogy fej-, jószág- vagy becsületvesztésre ítéljék.

260–261: Az igazságnak elkötelezett bírák és tanúk

260 Elsősorban tehát azt célozza ez a parancsolat, hogy mindenki védje meg felebarátja igazát, ne engedje korlátozni vagy elferdíteni, hanem pártolja, és őrködjék rajta rendíthetetlenül, akár bíró, akár tanú szerepét tölti be, és bármiféle ügyről van szó. Ezzel különösen jogász uraimék elé tűzi azt a célt, hogy igyekezzenek az ügyeket igazságosan és becsületesen intézni, ami igaz, azt fogadják el igaznak, ne ferdítsenek el, ne szépítsenek és ne hallgassanak el semmit pénzre, vagyonra, tekintélyre vagy hatalomra való tekintettel. Ez ennek a parancsolatnak egyik része és betű szerinti értelme arról, ami a bíróság előtt történik.

263–264: A nyelv bűnei

263 Harmadszor, és ez mindnyájunkra érvényes: Isten tiltja e parancsolatban a nyelv minden olyan bűnét, amellyel felebarátunkat megkárosíthatjuk vagy megbánthatjuk. A hamis tanúbizonyságtétel ugyanis a nyelv cselekedete. Isten tehát gátat akar vetni annak, hogy az ember nyelvével vétkezzék felebarátja ellen, akár hamis prédikátorok követik el azt tanítással és istenkáromlással, akár hamis bírák és tanúk törvénykezésnél, akár törvénykezésen kívül bárki más, hazugsággal és gonosz beszéddel. Ezek közé tartozik különösen az a csúnya, gyalázatos bűn, amellyel megnyergel minket az ördög: a megszólás vagy rágalmazás. Sokat lehetne erről beszélni, mert nagyon elterjedt és ártalmas baj az, hogy felebarátjáról mindenki szívesebben hallja a rosszat, mint a jót. Sőt annyira gonoszak vagyunk, hogy noha mi magunk nem tűrjük, hogy bármi rosszat mondjon is rólunk valaki, és azt szeretnénk, ha az egész világ gyönyörűt beszélne rólunk, mégsem tudjuk elviselni, hogy másról mondják a legjobbat.

265–266: Ítélkezés felhatalmazás nélkül

265 Ezt a bűnt csak úgy kerülhetjük el, ha megjegyezzük, hogy senkinek sem feladata, hogy nyilvánosan ítélje és ostorozza felebarátját, (még ha látja is őt vétkezni), hacsak nincs felhatalmazása ítélkezésre és büntetésre. Mert nagy különbség van e kettő között: ha bűnt megítélsz, és ha bűnről tudsz. Tudhatsz róla, de nem ítélheted. Láthatom és hallhatom, hogy vétkezik a felebarátom, de nincsen parancsom arra, hogy mások előtt kiteregessem. Ha tehát nekimegyek, ítélkezem és elmarasztalom, akkor az övénél nagyobb bűnbe esem. Ha pedig tudsz róla, csakis ezt tedd: sír legyen füled, és temesd be, amíg parancsot nem kapsz arra, hogy bírája légy, és hivatalból büntesd.

Forrás: Konkordiakönyv – A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 4. (Schamalkaldeni cikkek, Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről, Kis káté, Nagy káté). Szerkesztette Reuss András. Luther Kiadó, Budapest, 2019

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.