– 2010-ben 10 ezer 400 gyermek tanult a Magyarországi Evangélikus Egyház oktatási rendszerében, idén ez a szám már meghaladja 17 ezret. Mi okozta a látványos létszámnövekedést?

– Egyrészt gyarapodott az oktatási intézményeik száma, 2010 óta összesen 14 intézményt vettünk át önkormányzatoktól, az állami intézményfenntartótól, és olyan is volt, hogy egy-egy intézmény további feladattal bővült, például a középiskola mellett általános iskolát indítottunk. Jelenleg átlagosan 90 százalékos kihasználtsággal működnek az intézményeink, természetesen az intézményenkénti különbség ebből a szempontból jelentős lehet.

– Nyilván a túljelentkezés sem számít ritkaságnak. Miért adja Magyarországon egy szülő egyházi iskolába a gyermekét?

– Akkor dönt így, ha úgy érzi, hogy ott jó helyen van, és minőségi oktatást kap. Nem bonyolult dolog ezt, csak mindkét feltétel biztosítására nagyon oda kell figyelni. A jelentkezők jelentős részének fontos az, hogy keresztény szellemben neveljük a gyermekeket, de ez önmagában még kevés.

– Látjuk-e azt, hogy honnan, milyen társadalmi szegmensekből jönnek a gyerekek? Egyáltalán, kell ezt tudnunk?

– Az óvoda választásnál az egyik legfontosabb szempont, hogy közel legyen a lakóhelyhez, és persze a többségükben gyülekezeti fenntartású óvodáknál az sem mellékes, hogy a szülők személyesen ismerik az óvónőket, látják, hogy milyen az intézmény és a gyülekezet kapcsolata. Minél idősebbek a gyermekek, annál inkább eltávolodik a család az intézménytől, ugyanakkor egyre fontosabb szemponttá válik az oktatás minősége, az hogy a család, a gyerek céljait mennyire tudja szolgálni az iskola. Van-e az adott intézményben valamiféle speciális képzési forma? Erős-e a reál tárgyak, vagy éppen az idegen nyelv oktatása? Megfelelők-e ehhez a személyi, technikai feltételek? Milyen esélye van a középiskolából továbbtanulni a diáknak? Úgy tapasztaljuk, hogy ezeket a körülményeket a szülők komolyan mérlegelik a középiskolai, de gyakran már az általános iskola kiválasztás előtt.

– Ezek szerint az óvodák kötődnek leginkább a gyülekezetekhez. A legutóbbi felügyelői konferencián jó példaként említették a veszprémi gyülekezetet, amely remekül működteti, sőt, bővíti óvodáját. A felügyelők arra jutottak, hogy az óvodákra kell koncentrálni, mert ez sikerágazat és ezeken keresztül lehet leghatékonyabban elérni az egyházban, vagy annak környezetében élő családokat. Helyes okoskodás ez?

– Lehet helyes, de tudok mondani ellenpéldát is. Szentendrén például, és persze sok más helyen is sikeres az óvoda ügye. Máshol ugyanakkor nem találtunk megfelelő intézményvezetőt, vagy éppen az épület minősége nem megfelelő és most azon töprengünk, hogyan zárhatnánk be a nyilvánvalóan nem megfelelő színvonalon, és így kevés gyermekkel működő intézményt. Nincs általánosan érvényes recept. Úgy tapasztaltam, hogy a magas színvonalú oktató-nevelő munka, a pedagógusok és az intézményvezetők felkészültsége, szakmai hozzáértése és a fenntartható működés a kulcs. A keresztény nevelést támogatja és rendkívüli hatást jelent az intézmény egészére, ha az érintett gyülekezet lelkésze, a gyülekezet tagjai jelen vannak az óvoda, iskola mindennapi életében, és valós kapcsolatot teremtenek az oktatási intézmény az egyház között.

– Válogatunk a gyermekek között? Célunk az elitképzés? Azért kérdezem ezt, mert szülői tapasztalatom, hogy a minőségi és persze az eredményes oktatás egyik fontos feltétele, hogy a gyermek milyen összetételű közösségben tanul.

– Ahol túljelentkezés van – és ez nem ritka jelenség az evangélikus oktatási rendszerben – ott a válogatás kikerülhetetlen. De a minőségi oktatás szempontjából ennél sokkal fontosabbnak tartom a hozzáadott értéket, azt hogy minden diák olyan oktatásban részesüljön, amelyen keresztül a legjobban tud fejlődni. Fontos számunkra, ha egy gyermek bekerül a kiszámíthatóan és szilárd etikai alapon működő evangélikus oktatási rendszerbe, akkor szinte biztosan végighaladhasson azon, egészen a szakma, az érettségi megszerzéséig. A nyíregyházi oktatási centrum, vagy éppen a soproni iskoláink együttműködése is jó példa arra, hogy függetlenül attól, hogy hátrányos helyzetű-e, sajátos nevelési igénnyel rendelkezik a diák, sikeres lehet a tanulásban, képes továbbtanulni, munkát vállalni.

– Ez nyilván azért is fontos lehet egy szülőnek, mert a világi oktatási rendszerben a politikai évtizedek óta képtelen akár középtávon is kiszámítható feltételrendszert teremteni. Ennek kártékony hatását pedig ékesen példázza a minap napvilágot látott, minden eddiginél pocsékabb eredményeket mutató Pisa-felmérés.

– Az evangélikus oktatás is ezer szálon kötődik az állami rendszerhez, de tagadhatatlan hozzáadott értéke a kiszámíthatóság, az oktatási minőségre törekvés és a garantált, ugyanakkor szigorú szabályozási keretek között megvalósuló módszertani, működési, gazdálkodási autonómia. Az evangélikus oktatási struktúra szigorú belső, és persze az állam felé is érvényesülő elszámolással, pontosan meghatározott felelősségi rendszerben működik. Ugyanakkor értéknek tartjuk az intézményi és szakmai autonómiát. A pedagógusok szabadon dönthetnek az alkalmazott oktatás módszerekről, taneszközökről, az intézmények maguk alkotják meg a pedagógiai programjukat, alapdokumentumaikat. Az intézmények vezetői meghatározott és ellenőrzött kereteken belül végzik a munkájukat, ők a munkáltatói a pedagógusoknak, és önállóan gazdálkodnak. Az evangélikus oktatási rendszer ebből a szempontból lényegesen eltér az állami rendszertől. Persze ahhoz, hogy ez a rendszer jól működjön alkalmas intézményvezetőkre van szükség, és arra is, hogy megfelelő támogatást, segítséget kapjanak. Az utóbbi néhány évben ezért vált számunkra kiemelten fontossá a vezetők utánpótlásának, kiválasztásának, képzésének kérdése.

– Minőségi oktatás nem működhet minőségi pedagógusok nélkül. Honnan verbuválódnak a pedagógusok? Feltétele az alkalmazásnak a keresztény elkötelezettség?

– Elsődleges a szakmai rátermettség, és előnyt jelent a keresztény elköteleződés. És persze rendkívül fontos a nyitottság, mert ez az evangélikus oktatási rendszer egyik legfőbb fundamentuma. Az önkormányzatoktól átvett intézményekben többen voltak, akik nem tudták vállalni a részvételt az istentiszteleteken, a csendes napokon, nem tudtak a tanulókkal a kereszténységhez kötődő párbeszédet kezdeményezni és inkább elmentek tőlünk. Ezt el kellett fogadni, nekünk is, nekik is. Fontos számunkra a pedagógusok képzése, továbbképzése, szakmai műhelyek működtetése. Meggyőződésünk, hogy a pedagógusok rengeteget tudnak egymástól tanulni, ezért szorgalmazzuk a pedagógusok közötti tapasztalatcserét, óralátogatást, módszertani bemutatókat.

– Ezek szerint magasra teszik a lécet a pályázók előtt?

– Igen, ez a siker legfőbb záloga.

– Humán vagy reál oktatásban vagyunk jobbak? Egyáltalán törekszünk ilyesmire? Azért kérdezem, mert az elmúlt időszakban a kormányzati retorika azt sugallta, hogy a növekvő gazdaságot működtető országban szinte csak a reál/műszaki tudásnak van valódi értéke. A többieket csak cipeljük magunkkal…

– Nem teszünk különbséget, nekünk a bölcsész ugyanannyira fontos, mint a matematikus. Gimnáziumaink többségében van valamiféle szakirány, itt több a nyelvi kurzus, másutt erősebb természettudomány, de minden esetben a lehető legmagasabb színvonalra törekszünk. Azt persze mi is érzékeljük, hogy növekszik a reál tagozatok népszerűsége, és ez nyilvánvalóan a munkaerő piac átalakulásával függ össze.

– Lázár János kancellária-miniszter nemrégiben egy mezőtúri, református rendezvényen azt mondta, hogy a magyar közoktatás súlypontját át kellene helyezni az egyházi iskolákba, mert ott jó keresztényeket és jó magyarokat nevelnek. Ön szerint ez helyes irány lenne?

– Mindenkinek biztosítani kell a választás, a hozzáférés szabadságát. Éppúgy szükség van világnézeti szempontból semleges oktatási intézményekre, mint egyházi iskolákra. Nem hiszem, hogy jó kereszténnyé válhat valaki pusztán attól, hogy egyházi iskolába íratják be. Ez sokkal bonyolultabb kérdés. A szigorú ellenőrzés mellett, közpénzből működtetett egyházi oktatási rendszer is állami feladatot lát el. Úgy gondolom, hogy a választás szabadságát biztosító, decentralizált működés jobb eredményeket hoz, mint a napi működésre is kiterjedő központosított irányítás.

– Időről-időre felbukkan a közbeszédben az az állítás, hogy az állam több támogatást ad az egyházi iskoláknak, mint a világiaknak. Igaz ez?

– Egyértelműen nem. Az állam és egyházak minden évben „elszámolnak”, arról, hogy hány forintot költött egy gyerekre az állami rendszer, és az előleg, amit az egyházi fenntartók létszámarányosan kaptak (pedagógus-átlagbér és a működési támogatás) ehhez képest több vagy kevesebb volt. Az utóbbi években meghaladta az előleg összegét az állami ráfordítás. Úgy gondolom, az eltérő működtetési szemléletet kell keresnünk a téves állítás mögött. Az egyházi oktatási rendszer önállóan működő intézményei törekednek a mindenkor okszerű, költséghatékony gazdálkodásra és csak a feltétlenül szükséges apparátust tartják el. Az okszerű és lehetőleg bevételt termelő gazdálkodás azért is fontos az egyházi intézményekben, mert az államtól kapott forrás csak a működtetésre elegendő, beruházásra már nem.

– Az egyház központi költségvetéséből tesz pénzt sikeres, kimagasló eredményeket produkáló oktatási rendszerének működtetésébe?

– Nem. Ugyanakkor a gyülekezetek, a gyülekezetek egyes tagjai, magánszemélyek, „öregdiákok” már igen. Pénzt is, de akár ide számíthatjuk az intézményeknek juttatott sok-sok természetbeni, társadalmi munkában végzett hozzájárulást is. A pék kiflivel látja el az iskolát, a festő kifesti az osztálytermet és így tovább.

– Ez nem csupán anyagilag fontos, hanem azért is, mert erősíti a közösségi összetartást is.

– Így van. De ez érvényesül az állami iskolák jelentős részénél is, hiszen ha a település közössége sajátjának érzi az intézményt, akkor tesz is érte. Persze ez ott sem pótolhatja a működési költségeket meghaladó, fejlesztésre fordítható források hiányát, mint ahogyan nálunk sem pótolja.

– Régen az egyház tartotta el az intézményeit, most pedig az oktatási, diakóniai intézményi hálózat lassan túlnövi az egyházat. Ez nagy felelősség. Érzékelik azt mindennapokban, hogy az egyházban ehhez mérten növekszik a munkájuk elismertsége, presztizse?

– Azon senki nem vitatkozik, hogy az oktatási intézmények működtetése az egyház számára óriási lehetőség. 17 ezer gyermekhez szólunk naponta, s nagyon nem mindegy, hogyan tesszük. Minden 300 főt meghaladó intézményünkben szolgál iskolalelkész, akinek a pedagógusokkal együtt óriási felelőssége van abban, hogy a kimenő gyermekek közül hányan kötődnek később is az egyházhoz. És persze vonzóvá kell tenni a gyülekezeteket is, hiszen hiába terelgeti az iskola a gyermeket Jézus Krisztus felé, ha nincs olyan befogadó közösség, ahol a tanulmányai befejezése után is megélheti a hit örömét. Arra is büszkék vagyunk, ha olyan katolikusok, reformátusok, vagy más keresztény felekezethez tartozók nőnek fel az intézményeinkben, akik hívő emberként a saját közösségüket építik. Milyen az egyházon belüli megítélésünk? Szerintem a gyülekezeti tagok többsége büszke az evangélikus oktatási rendszerre és igyekszik is kihasználni az ebből fakadó lehetőségeket. Mi pedig törekszünk arra, hogy egy következetesen gazdálkodó, kiszámítható, eredményes, ebben az egész egyháznak példát mutató oktatási rendszert működtessünk.