„Mindamellett azért sem változtattuk meg a nevét, hogy tudja, elfogadjuk annak, aki. Emlékszem, amikor először belépett az udvarra, és azt mondta: Nagy Beáta vagyok. Azért egy négyéves gyermek személyisége már nagyjából kialakult. Hogyan magyaráznánk meg neki, hogy holnaptól máshogy hívunk? S mi van az ő saját négyéves identitásával?” – kérdezi Schriffert Teréz gyermekorvos. Ő és férje a vér szerinti fiúk mellé fogadtak örökbe egy kislányt, miután a sajátjukat hatévesen elveszítették egy autóbalesetben. Az anya és az apa elmeséli, hogyan dolgozták fel a történteket, és miként tudtak a kis jövevényhez úgy viszonyulni, hogy Bea a saját jogán és nem elődje árnyékában nőhetett fel mellettük, s válhatott érett személyiséggé. Úgy vélik, a kulcs az elfogadó légkör, amiben a gyerek önmaga lehet, és soha nem kell mást mondania, mint amit gondol.

Rick és Lori Wislocky Törökbálinton élő amerikai házaspár, akik a néma és vak Zsoltit tíz éve fogadták örökbe. A misszionárius pár magyar kórházaknak juttatott el orvosi műszeradományokat, majd a Bethesda gyerekkórház kis lakóinak vittek rendszeresen ajándékokat. „Egy látogatás alkalmával feltűnt nekünk, hogy egy kisfiú egy szál magában ücsörög egy kórteremben, s nem értettük, miért. Aztán a következő héten ugyan nem volt egyedül, de míg a többi gyerek hangoskodott és mókázott, ő egy sarokba elvonulva sírt, látszott, hogy szorong. Ami szintén feltűnt, hogy míg más gyerekek ágyánál ott ültek a szülők, nála soha egyetlen látogatót sem láttunk. Lori ösztönösen lépett oda Zsolti ágyához, és megérintette a kezét, jelezvén, hogy nem kell félnie. Zsolti erre megragadta a kezét, az arcához szorította, majd abbahagyta a sírást. Egyszerűen nem akarta elengedni Lori kezét, úgyhogy jó ideig csak álltunk ott, és csendben imádkoztunk érte” – meséli a férfi a négyéves cigány kisfiúval való találkozásuk történetét, aki koraszülöttként egy konyhakövön látta meg a napvilágot. Rick szavaiból kiderül az is, hogy az évek során rájött: a fiának, aki rendkívül sokat fejlődött mellettük, még a csodánál is sokkal inkább szüksége van az elfogadásra.

Nagy kérdés, vajon hogyan találnak egymásra sokat hányatott gyerekek és szülők. „Ahogy a házasságban, úgy az örökbefogadásnál sem tudom megmondani, hogy miért pont ő. Nem azért, mert a legjobban illik hozzám, hanem mert tudom, hogy Istentől kaptam. Nem méricskélem, hogy mit tud majd nyújtani, egyszerűen tudom, hogy Istentől van. Az már régen rossz, ha megmagyarázom, hogy a helyett a gyerek helyett szeretnék egy másikat, akit nem tudtam természetes úton megszülni. Több száz gyermeket tartottunk a karjainkban a világ számos árvaházában, a legnyomorúságosabb környezetekben, és számtalanszor néztünk úgy egymásra Katival, hogy ezt a gyereket vigyük haza, mentsük meg. Mégsem tettük meg mindegyikkel, csak ezzel a négy gyermekkel. Az isteni időzítés jobb, mint az emberi” – vélekedik Szenczi Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője, aki feleségével együtt szintén megszólal az Igazibb az igazinál című kötetben. Rajta kívül találkozhatunk többek között Vassányi Miklós filozófussal, továbbá Tóth Krisztina költőnővel is, aki egyebek közt azt is elmeséli, hogy míg a városi elitértelmiségi közeg meglehetős gyanakvással fogadta a hároméves kislányuk örökbefogadását, addig faluhelyen, ahol parasztházuk van, sokkal elfogadóbbak voltak velük az emberek.

A könyv szerzője, Fekete-Sipos Márta örökbefogadó párokkal készített interjúkat, melyeknek egyik erőssége, hogy az érintett férfiak és nők közösen nyílnak meg benne. A beszélgetésekből rendre nyilvánvalóvá válik, hogy a gyermekvállalásra megérni igazából csak menet közben lehet, s erre a párok legjobban felkészülni úgy tudtak, hogy igyekeztek egymással és önmagukkal egy harmonikus, elfogadó kapcsolatot kialakítani, aminek az alapját sokuknál az Istennel való személyes viszony képezte.

„A Harmat Kiadó, amely nemrég ünnepelte 25 éves jubileumát, az eddig megjelentetett mintegy 500 kötettel azon szeretne munkálkodni, hogy az emberi kapcsolatok épebbek, erősebbek legyenek” – fogalmazott Herjeczki Kornél, a kiadó vezetője a kötet bemutatóján, hozzátéve, hogy ebbe a sorba illeszkedik az örökbefogadás témájáról írt különleges kötetük is. A mű valóban hiánypótló, hiszen családok sorát mutatja be, akiknél olyan gyerekek találtak otthonra, akik már senkinek sem kellettek: túlkorosak – azaz elmúltak három évesek –, bántalmazottak, cigány származásúak, netán fogyatékkal élők voltak.

„Évente átlagosan kétezer gyermeket nyilvánítanak örökbe fogadhatónak, 1500 szülő jelentkezik örökbefogadásra, és 700 örökbefogadás valósul meg. Tehát 1300 gyermek nem kell senkinek. A kötet többek között ilyen gyerekek sorsával is foglalkozik” – mondta el a bemutatón Ferenczi Andrea szerkesztő. A témaválasztást méltatva megemlítette, mennyire nagy hatással volt rá a tavalyi Virtuózok győztesével, Lugosi Alival és a szüleivel készített egyik interjú, melyben az édesanya elmesélte, hogy három felnőtt gyermeke után is mekkora csodát jelentett számukra az örökbe fogadott kisbaba, Ali érkezése.

„Óriási tudatlanság és sokszor irreális félelem él az emberekben nemcsak az örökbefogadással, hanem azzal kapcsolatban is, hogy pláne mi vár rájuk, ha nem egy újszülöttet, hanem egy idősebb gyermeket fogadnak örökbe” – mondta el lapunknak a kötetben is szereplő Oláh-Paulon Viktória.

A szak­­ápoló, mentálhigiénés segítő és férje, Oláh-Paulon László, a BRFK Bűnmegelőzési Osztályának vezetője, az elmúlt két évben három cigány testvért fogadott örökbe: a most nyolcéves Szandrát, a hétéves Csabát és a hatéves Dzsennifert. Az édesanya a két év történéseit, mindennapjait a kisrigok.blog.hu című e-naplójában tette közzé, amit egyre többen olvastak, s ami nemsokára könyv formájában is megjelenik.

Viktória úgy gondolja, hogy a blogjával sikerült tematizálni egy eléggé mellőzött témát, a nagyobb gyerekek örökbefogadását. Sokan megkeresték a kérdéseikkel, és most már ismer olyan családokat, ahová sok várakozás után megérkezett egy óvodáskorú gyermek, azt követően, hogy tudtak beszélgetni valakivel egy olyan helyzetről, ami számukra addig elképzelhetetlen volt.

„Már a felkészítő tanfolyamon is inkább azt hangsúlyozták, hogy minél nagyobb a gyerek, annál nagyobb a kötődési zavara, annál nehezebb lesz vele. És akkor mi van, akkor már nem jók semmire, nem kellenek senkinek? Az egész társadalom tele van bizonytalanul kötődő felnőttekkel, akik azért mégiscsak elboldogulnak rengeteg területen” – meséli Viktória, majd hozzáfűzi: évekig tartó sorban állás megy az örökbe fogadható gyerekért, mert újszülöttből kevés van. Közben 20 ezer gyerek sínylődik állami gondozásban, akiknek a fele örökbe fogadható, a sorsuk rendezhető lenne, így viszont egyértelmű az életútjuk.

„Sok olyan gyermekvédelmi szakemberrel találkoztunk, akik azt mondták, hogy nem hisznek a nagyobb gyerekek örökbefogadásában, mert ezek mindig tragédiával végződő történetek, senki nem azt kapja, amit szeretett volna, csak csalódások lesznek belőle. Nem értem ezt, mi a sok nehézség ellenére sem bántuk meg soha az örökbefogadást, hiszen az ember a saját gyerekét sem válogathatja össze. Kezdettől úgy éreztük, mintha ez a három kisgyerek mindig is a mienk lett volna, attól a pillanattól, hogy felajánlották nekünk őket. Ezt az elfogadást, biztonságot érezték ők is, idővel azért tudtak megnyugodni és elkezdeni bízni bennünk, majd a környezetükben lévő más felnőttekben is” – fejtette ki az édesanya.

Elmesélte, hogy a legkisebb testvér, Dzsennifer valamelyik rokonnál tengődött hároméves koráig egy járókában, ahol a gyermekvédelmi szakemberek úgy találták meg, hogy sem beszélni, sem járni, sem darabos ételt enni nem tudott, egy csecsemő szintjén volt. Rengeteg szakvéleménye van arról, hogy milyen mentális, idegrendszeri és fizikai fejlesztésekre lett volna szüksége, de ehhez a nevelőszülők mellett sem jutott hozzá. A gyámügy hosszú ideig húzta a kislány örökbe adhatóvá nyilvánítását is, amit felesleges papírmunkának vettek, mert úgy vélték, úgysem fogadja őt örökbe senki. Viktóriáék sok hivatali procedúra után tudták Dzsennifert hazavinni a másik két testvéréhez. Most a szülők komoly pénzeket fizetnek olyan fejlesztésekért, amiket korábban sokkal hatékonyabban végezhettek volna el a most nagycsoportos óvodás kislánnyal. A két nagyobb testvért Waldorf iskolába járatják, mert meggyőződésük, hogy egy átlagos állami iskolában kevéssé tudnának boldogulni.

„Ők azok a gyerekek, akiket biztos, hogy harminc pár visszautasított, ők nem a könnyen eladható kategória. Még csak nem is a ruhán múlik – egyszerűen más az arcuk, a tekintetük. Ezek rendkívül hányatott sorsú gyerekek voltak, nagyon rossz állapotban, mindegyik bántalmazott, elhanyagolt és akkorra már nagyon csalódott is volt: túl a rossz nevelőszülőkön, egy sikertelen örökbefogadáson, nekik mi voltunk az utolsó esélyük. Sokan nem tudatosítják magukban, hogy ha örökbe fogadnak egy gyereket, akkor megkapnak egy sorsot, egy vér szerinti családjából kiszakított gyereket, sok generáción át halmozódó tragédiákkal, lecsúszott életekkel a háta mögött. Sokan mégis valami tündérmesét várnak, kedves árvákat, szép, okos, váratlanul elhunyt vér szerinti szülőktől” – ingatja a fejét Viktória.

Kérdésünkre a házaspár elmondja, a nevelőszülőségre azért nem vállalkoztak, mert az számukra egy tisztázatlan, átmeneti helyzet. „Mi gyerekeket szeretnénk nevelni, és minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy boldogok lehessenek. Ezt szerintünk csak úgy lehet, ha életre szólóan elkötelezzük magunkat mellettük. Mindenkinek specializálódnia kell arra a gyerekre, akiért felelős – akár vér szerinti, akár nem” – fűzte hozzá a feleség, megjegyezve: nem véletlen, hogy Nyugat-Európában a nevelőszülői rendszerről már kezdenek visszatérni a színvonalasan kialakított, megfelelő szakmai segítséget is biztosító gyermekintézetekhez.