Viszonylag könnyű dolgom volna, ha a klasszikus, vagy hivatalosnak tűnő formulát követve, egy, születésnap apropóján létrejövő, négy helyszínt magába foglaló reprezentatív kiállítás esetén a dátumok oldaláról mutatnám be Balla Vera művészetét. Az is adekvát lenne, ha a Kecskés József által megvalósult kiváló rendezés útján vezetném végig a jelenlévőket a művész eddigi alkotói pályáján. Jelen esetben mégsem ezek mellett döntök, hanem a rendezést dicsérve, gondolatmozaikok formájában mutatok egy meglehetősen személyes lehetőséget arra, hogy miként lehet a ballai világ képei előtt szemlélődni.

1. mozaik – Szellemi horizontok

„A lámpa nem látja önmaga fényét. A méz nem érzi önmaga édességét.” (Weöres Sándor: Genezis) Gyermekkultusz, vegetáriánus étrend, közösségi személet, reformruha, az új keresése, művészeti ágak közötti átjárás azaz összművészeti jelleg, egymásra figyelés, „egészélet-szigete” – ezek a szavak, ez a modernség jellemezte a gödöllői művészeket száz évvel ezelőtt. Számukra az alkotás az életreform része volt, úgy, ahogy azt Körösfői-Kriesch Aladár 1912-ben összegezte: „A művészet maga az élet! A művészetet ne csak emberi alkotásokban, hanem az egész életben keressük és így fogjuk megtalálni életünk harmóniáját és szépségét”. S bár törekvésük, a művészkolónia időben nem tartott sokáig, hatásuk máig érezhető.

Merész állításként ehhez a szellemiséghez csatolnám a gödöllői művészetek háza azon időszakát, mely túlmutatott a település közművelődését ellátó megszokott jellegen és Kecskés József vezetésével olyan szellemi és kulturális központtá vált, mely a fővárosból és más településekről is mágnesként vonzotta Gödöllőre a tűrt, vagy esetenként tiltottra, az alternatívra, az új keresésére nyitott lelkületű gondolkodókat.

Balla Vera e két szellemi hatás, a Nagy Sándor ház falai és a régi művelődési ház szabadsága között inspirálódott és fedezte fel, majd élte meg azt, amit Nagy Sándor így vetett papírra: A művészet gyönyörű kitevője / az életnek, de az élet művészete, / az maga az élet.

A Művészetek Házában látható, 25. évét ünneplő Nagy Sándor Képzőművészeti Kör kiállítása nem csak abból a szempontból izgalmas, hogy évekig a névadó műteremháza volt a rajzkör otthona, hanem abból is, hogy a régi művésztelep szellemiségének csírái máig meghatározzák annak légkörét.

Balla Vera és Fábián Dénes Zoltán tanítványai ugyanis egyszerre játékosan, ugyanakkor nagy precizitással sajátították és sajátítják el a képzőművészet technikai hátterét – egyúttal megismerik az alkotás és a szépre törekvés lelket nemesbítő erejét. A közös munka, a közösségépítés ugyanúgy meghatározó eleme a képzőművészeti körnek, mint az a törekvés, hogy az alkotás ne csupán technikai jellegű legyen, sokkal inkább önismereti úttá váljon.

2. mozaik – A megtisztulás felé

„Amikor kibírhatatlan az erdő. Valami, ami időtlenül legtisztább önmagát mutatja, valaminek a legtisztább önmagában járkálsz órákat, te, hazugságokkal és elhallgatásokkal és a be nem ismerésekkel teli. Menekülsz innen, mert minden fatörzsben és félbetört pitypangszárban elmulasztott és elszalasztott lehetőségeidet látod, nyomaszt a tökéletesség, de nem menekülhetsz, akárhova nézel: ég, föld, folyó” – fogalmaz a költő, Győrffy Ákos.

Balla Vera számos alkotása esetén Pilinszky János által nem gyakran, ugyanakkor meghatározó erővel használt fogalom, a mezítelenség jut eszembe. Ezt ő nem túlzott kitárulkozásként vagy magamutogatásként használja, sokkal inkább felvállalásként, lepel nélküli létként, önmagunk lehetőségeként írja le.

Kissé pesszimistán, de még a kortárs művészettel kapcsolatban is úgy látom, hogy olyasmit megmutatni, ami valóban mi vagyunk – ez talán korunk legnagyobb kockázata, egyúttal valódi lehetősége. Feltárni, transzformálni és mások számára is üzenetként megfogalmazni ami életünk, kérdéseink, élethelyzetünk, világlátásunk, sőt – nagy szó, de mégis leírom és kimondom –, létünk valójára irányul ma nagy merészség. Olyan, nem egy esetben önkritikát is gyakorló őszinteséggel bír, melyet sokkal előbb leplezünk el, mintsem tesszük azt a felvállalás által mások számára is feldolgozhatóvá. Kevés az a művész, aki akként tud beszélni, úgy tud és mer önmagáról alkotni, hogy ilyen őszintén szóljon a világba. Balla Veránál ez a fajta mezítelenség nem korszakhoz, hanem alkotói és személyes létéhez kötött. Felvállalja és bemutatja, elénk tárja és ránk bízza, hogy éljünk vele és általa.

Így valósul meg Ballánál a találkozás – a vászonnal, a papírral, a benne lévő kérdéssel, majd a nézővel. Pablo Picasso gondolatát parafrazálva Balla Vera alkotásai képesek arra, hogy lemossák a lélekről a mindennapok porát.

3. mozaik – „A játszótársam mond akarsz-e lenni”

A görög oikosz szó jelentése 'ház'. Ez a Bibliában a társadalom alapsejtjét jelöli, azt a közösséget, melyen az egyén legfőbb boldogulása múlt. Ennek keresése, bemutatás, mondhatjuk, az „idillikus oikos” kutatása Balla Vera művészetének központi mozgatórugója.

A ház, a biztonság, a személyes és társas kapcsolatok, a hazatérés élménye és vágya Balla alkotásain mind-mind olyan metaforikus és filozofikus gondolatokká lényegülnek, melyek túlmutatnak a művész egyéni feldolgozásán és rávilágítanak, hogy a lényegest, a valóban meghatározót, a múló helyett az állandót ajánlatos keresni.

Mindehhez kapcsolódnak a halak, úszó-, kikötő-, magányos-, vagy kapcsolatot jelző csónakok, emberarcok és emberi viszonyok, nyitott dobozok és álomszerűen új világot mutató szekrények, lépcsők és vitorlák, vagy mindezek hiányai.

Balla Vera színhasználatával képes elhitetni, hogy könnyed témák foglalkoztatják, valójában alkotásai tartalmával a felszín alá irányítja a tekintetet. A valóság keresésébe kezd, így könnyednek, játékosnak tűnő, szemet gyönyörködtetű művei a látszat és valóság között juttatják el a nézőt a valódi találkozásig. Balla művei a nem felszínes szabadság keresésére példák, így „nem középiskolás fokon” maradnak játékosak. Arra mutatnak rá, amit anatómiai pontossággal Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani című lírájában fogalmazott meg.

4. mozaik – Homokba írni

Tűz, víz, föld, levegő – mind a négy alap-, vagy őselem meghatározó Balla Vera festészetében. Kollázsain nem egyszer archaikus emlékeket, vagy mélyből jövő rétegek kiáradását érzem, míg olajképein a hideg és meleg, néha lüktetően impulzív, dinamikus színátmeneteiben mindezek megerősítését látom.

Balla művei egyszerre líraiak, elvonatkoztatottak, ugyanakkor kézzelfoghatóak is. Mint önmagunk. Miközben mélységekről és magasságokról beszélnek, fájdalomról és hazatalálásról is szólnak. Békét keresnek – és sokszor találnak. Létrát adnak a továbblátásra, szigetek partjaira vezetnek, melegséget nyújtanak, békességre hívnak. Még a hánykolódó fájdalomban is képesek kikötőkké válni. Ugyanakkor – a kortárs művészet értelmezésének egyre gyakoribb félreértésével szemben – nem kísérelnek meg önmagukon, azaz a lehetőségadáson túlra törni. Számomra ez a legmegdöbbentőbb. Mindezt leginkább a rozsdás vas tárgyak újragondolásából létrejövő művészeti alkotásoknál érthetjük meg a legkönnyebben. Ezek ugyanis idővel visszaadják magukat a természetnek. Nincsenek konzerválva, így esendőek, átalakulnak, a rozsda legyőzi a rá alkotott fényt. Így nem csak a bravúros kivitelezés, a valóban kiváló asszociációval filozofikus rétegekbe törő tartalom izgalmas általuk, hanem az emberi igazság és emberi örök érvényűség fogalmainak szimbolikus tárgyaiként is tekinthetünk rájuk. Mert bár a művészet valóban tovább tud mutatni önmagán, de az állandó, örök igazság felfénylésének csak a jelét, legjobb esetben is szegélyének halvány kis darabját tudja megsejtetni.

Ezért nevezem Balla Vera műveit az emberi tisztaság alkotásainak, melyek felvállalják ezt az őszinteséget, rámutatnak a vágyra, álomszerűen bevezetnek minket a mélybe, ugyanakkor megtartják önmagukat ott, ahol a helyük van – a földön.

Balla művei épp e félrebeszélés nélkül hirdetik, amit Halmai Tamás Otthon című versében így fogalmaz meg:

Otthon vagyunk bárhol elvégre
a valóság
Isten vendége

5. mozaik – a közösség

Tisztelt jelenlévők! Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni a kiállítás közreműködőinek. Kecskés Józsefnek, Hruska Mareknek és Sz. Jánosi Erzsébetnek a rendezésért és a kiállítás megvalósításáért. Kecskés Zoltánnak a segítségért, a zenészeknek a kiváló előadásokért. Köszönet a helyszíneknek, a Levendula Galériának, a Nagy Sándor háznak, a Művészetek Házának és az Erzsébet szállónak, hogy befogadták a tárlatot. Legfőképpen pedig köszönetet mondok az alkotónak, Balla Verának, hogy emberségével és művészetével minket fogadott be.

Jubileumi sétánkon nagy kört járunk be. A művelődési házban átélhettük a jövő generáció reményteljes jelenlétét, az Erzsébet szállóban láthattuk a filmet, mely önfeledt játékra hív, a Levendula Galériában tapasztalhatjuk a folytonosságot, hogy Gödöllőn ma is van művészetet átkaroló hely. Sátánk végén, Nagy Sándor műterménél pedig találkozhatunk majd a ház szellemiségével, azzal a miliővel, mely képeket és életfelfogást inspirált és inspirál.

Megállhatunk, majd átélhetjük a közösséget, tábortüzet rakhatunk, körbeülhetünk, beszélhetünk művészetről és életkérdésekről, és mintha megelevenítenénk Balla Vera alkotásait megélhetjük azt a közösséget, mely a művekből kiárad – együtt lehetünk.

A Balla Vera 50 jubileumi kiállítást Kányádi Sándor Sóhajtás című versével nyitom meg:

Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.