Ünnepi istentisztelettel vette kezdetét az emlékezés, amelyen dr. Csepregi András iskolalelkész a reformáció napjára kijelölt útmutatói ige alapján prédikált: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus” (1Kor3,11). A 6.a osztály Nováky Andrea vezetésével Caspar Othmayr Erős vár című kórusművűvel ajándékozott meg minket.

Ezután minden diák ollót ragadott és kartonból egy-egy almafácskát készített, összesen mintegy ötszázat. Ezek díszítik most az iskola földszinti auláját. A fák zöldellő lombjában egy-egy érett alma piroslik, rajta a készítője nevével. Azt hiszem, ezt a sok jelentést hordozó látványt nem kell külön magyarázni. Elég csak megállni az almafa-erdő közepén, és mosolyogva hálát adni azért a megannyi csodáért, amit Isten újra meg újra elénk tár. Ezek egyike volt például, hogy – mit sem tudva terveinkről -, éppen a napokban látogatott el hozzánk Barth Károly Németországban élő magyar szobrászművész, aki az iskolánk jelképévé vált almafa-ültető Luther-szobrot készítette. Nem jött üres kézzel: elhozta a szobor kicsinyített mását, amely mozgatható, és bárhol ékesítheti az iskolánkat, ahol szükség van rá – most éppen a lombsátor alatt.

Ha az almafák közül továbbmegyünk az első emeletre, egy fotókiállításba botlunk. A képek egyikén reformációi jelmondatokat megörökítő transzparensekkel állunk a Hősök terén, a másikán eredeti nyomdagéppel nyomtatunk lapokat a vizsolyi Bibliából. Ismét egy másikon reformációi társasjátékot játszunk, vagy éppen Facebook oldalt készítünk Bóra Katalinnak. De vannak a képeken középkori preparátumok, Heltai fabuláit előadó fiúk és lányok, no meg egy angol nyelvű, kézzel írt Biblia is. Majdnem mindenki felfedezheti magát valamelyik fotón, akár egy-egy sportversenyt megörökítő pillanatban, akár elmélyült munka közben.

Jó erre a sok közös élményre visszatekinteni, ám gondolunk a jövőre is: a harmadik órában almafát ültetünk az udvaron, hogy a következő generációknak is legyen mit átadnunk. A Hajdó Ákos igazgató által kiválasztott batul fajtájú alma már Luther korában is létezett, és reméljük, hogy idővel a mi – most még vékonyka, gyengének tűnő - fácskánk is megerősödik és terem még gyümölcsöt ötszáz év múlva – ha csak átvitt értelemben is. Mert mi ültettük, „Apollós öntözte, de a növekedést Isten adja”. (1Kor3, 6). Neki adunk hálát az ötszázadik évforduló ünnepi pillanataiért, és Őbenne bízva kezdjük az ötszázegyedik évet is.