A bibliaórák tervezett felosztása

HARC AZ EVANGÉLIUM ÁRULÓI ELLEN

1. Cím és üdvözlés: nincs más evangélium – Gal 1,1–9 – 2013. szeptember 19.

2. Pál nem emberektől vette át az evangéliumot – Gal 1,10–24 – október 3.

3. Pált az apostolok elismerik Jeruzsálemben – Gal 2,1–10 – október 17.

4. Pál vitája Péterrel Antiókhiában – Gal 2,11–14 – november 7.

5. Megigazulás a Jézus Krisztusban való hit által – Gal 2,15–21 – november 21.

AZ IGAZ KERESZTYÉN HITRŐL SZÓLÓ TANÍTÁS

6. A galaták is a hit hallásából kapták a Lelket – Gal 3,1–7 – 2014. január 16.

7. Ábrahám a hit példája – Gal 3,8–18 – január 30.

8. A törvény – nevelőnk Krisztusig – Gal 3,19–29 – február 13.

9. Krisztus által Isten fiai vagyunk – Gal 4,1–7 – február 27.

10. Óvás a visszaeséstől – Gal 4,8–11 – március 13.

11. Emlékeztetés a galaták első szeretetére – Gal 4,1–20 – március 27.

12. Hágár és Sára a két szövetség példája – Gal 4,21–31 – április 10.

AZ IGAZ KERESZTYÉN ÉLETRŐL SZÓLÓ TANÍTÁS

13. Az igazi szabadság a keresztyén szeretetben való élet – Gal 5,1–15 – május 8.

14. A test cselekedetei és a Lélek gyümölcsei – Gal 5,16–26 – május 22.

15. Krisztus törvényének betöltése – Gal 6,1–10 – június 5.

16. Pál saját kezével írt záró sorai – Gal 6,11–17 – június 19.

ELŐSZÓ

Kik az evangélium elárulói?

Talán a zsidók? Szó sincs róla, hiszen sok zsidóból lett keresztyén az apostolok munkája nyomán, elsősorban Péter apostol szolgálata által, aki a zsidókhoz küldetett.

Talán a pogányok? Szó sincs róla, hiszen sok pogányból lett keresztyén az apostolok munkája nyomán, elsősorban Pál apostol szolgálata által, aki a pogányokhoz küldetett.

Az evangélium elárulói azok, akik a Krisztusban való hit általi megigazulás helyett vagy mellett a törvény cselekedete általi megigazulást (is) hirdették és hirdetik, sőt megkövetelték és megkövetelik. Kétségtelenül voltak köztük olyan zsidók, akik nem tudtak teljesen elszakadni a zsidó hagyományaiktól, de pogányok is, akik hagyták, hogy az álapostolok zsidó hagyományok megtartására kényszerítsék őket…

Ennek alapján helytelen az evangélium árulóinak bármilyen felekezeti címkézése, mondván, hogy egyrészt a római katolikusok, másrészt a reformátusok az evangélium árulói, akik ugyanúgy lopták vissza a keresztény/keresztyén hitbe a törvény cselekedetét, mint egykor a Kis-Ázsiában alapított gyülekezetek megtévesztett tagjai! Ki meri azt állítani, hogy az evangélikusok között nem ismeretes ez a tévelygés? Elég itt csak a híres-hírhedt „szolgálat teológiájára” utalni. Nem kellett hozzá a zsidó hagyományokhoz való buzgó ragaszkodás, és nem volt szükség hamisan tanító álapostolokra sem. Magától is képes rá mindenki, mivel a Krisztus követőinél mi sem volt gyakoribb, ma sem az, mint „áttérni” a hit útjáról a cselekedetek útjára.

A reformáció 500. évfordulóját nem ünnepelni kellene, főleg nem elünnepelni azon kevesek elől, akik arra méltán hivatkozhatnak. Milyen alapon sajátítják ki Luthert azok, akiknek teológiai tanítása köszönő viszonyban sincs a keresztről szóló beszéddel? Lehet, hogy meglepően hangzik, de a római katolikusoknak több közük van Luther reformációjához, mint sok mai protestáns felekezetnek, mert az előbbiek tanultak tőle, sok mindent átvettek és beépítettek a tanításukba, az utóbbiak viszont elferdítették, elfelejtették.

Tudom, hogy egyik „történelmi egyház” sem fog időt és fáradságot szánni rá, de az igazi ünneplés az lenne, ha legalább azt a két „félbeszakadt mérkőzést” (ha 500 éves késéssel is) itt és most „lejátszanánk”. Az egyik 1529-es találkozó, amikor azon a bizonyos megbeszélésen nyitva maradt az úrvacsorával kapcsolatos 14. tétel. Szívesen beszélgetnék erről református testvérekkel, hogy végre igazi asztalközösségbe kerülhessünk! Ami pedig az 1545-ös, sokáig halogatott „mérkőzést”, a zsinatot illeti, Luthertől elvették. Pedig a fölmerült kérdések megvitatását a legfőbb egyházi fórumon, a zsinaton kellett volna és kellene rendezni, mivel az sem akkor, sem ma nem Róma és a pápa hatásköre. Luther a sokáig halogatott zsinat megnyitása után röviddel meghalt. Mi akadályoz meg minket abban, hogy ma egy ilyen zsinatot végre összehívjanak? Mi az akadálya, hogy a fölmerült vitás kérdéseket zsinaton vitassuk meg? 

Segíthetné a közös megegyezést annak belátása, hogy ma már az evangélikusok is legalább annyira tévelyegnek az akkor olyan éles teológiai vitákat kiváltó kérdésekben, mint az egykori és későbbi vetélytársaik. Természetesen nem arra gondolok, hogy az egymáshoz egyre jobban hasonló tévelygéseinkben jussunk közös nevezőre, hanem sokkal inkább arra, amit a próféta mondott: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz!” [Hós 6,1; Káldi-Neovulgáta ford.]

Ideje volna, hogy Luther útmutatását követve a keresztények/keresztyének végre elinduljanak: „Most visszatérünk az evangéliumhoz!” Az utolsó 500 évben sok értékes munkatársa volt az evangéliumnak, nincs kifogásom az ellen, hogy akinek szokása, boldoggá, szentté avassa őket, de azt egyik oldalon sem vitathatja senki, hogy az egyetemes egyház toronymagasan kiemelkedő tanítója e fél évezrednek Luther Márton volt. E bevezető gondolatokkal kezdjük el Pál levelének magyarázatát – Luther szerint.

Pál apostol Galatákhoz írt levele

TARTALMA

A levél megírásának oka: Pál szeretné újra megnyerni a félrevezetett galatákat a Krisztusba vetett hitigazságnak. 

A galaták először igaz hittel fogadták be az apostol tanítását. Pál ugyanis azt tanította nekik, hogy a bizodalmukat teljes egészében a Krisztusba kell vetniük, nem pedig a saját vagy a törvény cselekedeteire épített önigazságukba. Ezután azonban hamis apostolok a törvény cselekedete szerinti igazság tévútjára terelték a hitüket. Tény, hogy e hamis apostolok viszonylag gyorsan el tudták téríteni őket a jeles apostol nevével és példájával fémjelzett igaz útra szóló elhivatottságtól. Mert bizony nincs halálosabb az egész világon, ami olyan könnyedén félrevezethetné az embert, mint a vallásos cselekedetek buzgósága – a szentek cselekedeteinek utánzása. Ha ugyanis csak a külső cselekedeteikre figyelünk és nem a szívük belső irányultságára, adott a veszély, hogy majommá váljunk, s bár egyre többet fáradozunk, ámde hiába. Ezáltal az igaz kegyesség babonasággá és istentelenséggé válik. Mindezt jól szemlélteti annak a példája, amikor az apostolok néhány zsidókeresztyén gyülekezetben törvényszertartásokat vezettek be… Mivel azonban az esztelenek nem értették, hogy mindezt mely okból cselekedték, ezért a saját fejük szerinti rendelkezéseket eszeltek ki, mondván: annak, amit e jeles apostolok követnek, feltétlenül szükségesnek kell lennie az üdvösséghez. Ezzel együtt pedig azt az egy apostolt, aki a földön járó Krisztust nem látta és nem hallotta, nem méltatták kellő figyelemre.

Péter apostol azonban e kérdésben már ApCsel 15,7–11 szerint tisztán és világosan állást foglalt. Ettől kezdve az apostolok a (mózesi) előírásokat és rendelkezéseket (ceremóniákat) már nem tartották szükségesnek. Szabad utat engedtek nekik, és nem gördítettek vele akadályt azok elé, akik az üdvösséget nem ezektől várták, hanem Jézus Krisztusban bízva remélték. Ugyanis a külső szertartások, a megannyi előírás és parancs elengedhető azoknak, akik a Krisztusban hisznek, mert „minden tiszta a tisztának” (Tit 1,15). Nekik minden mindegy és minden szabad, amíg a szeretetüket nem a saját erejüknek és érdemüknek tulajdonítják. Azért fáradozik itt az apostol olyan nagy buzgalommal, hogy a galatákat mindennek a belátására elvezesse. Nincs tekintettel sem Péterre, sem a többi apostolra, még a saját személyére sem, a saját álláspontjára (értsd: apostoli méltóságára), továbbá (ahogy mondani szokták) az emberi jó szándékra (szabad akaratára) sem. Mivel ezektől ő semmit sem kapott, ezért a szentek közösségével dicsekszik, annál is inkább, mivel általuk ismertetett el. Mert sokkal helyesebbnek tartja, hogy ő és a többi apostol dicsőség nélkül maradjanak, semhogy a Krisztus evangéliuma váljon érvénytelenné és erejét vesztetté.

BEVEZETŐ ÜDVÖZLÉS (1,1–5)

1.1 Pál isteni küldetés alapján apostol

1.1.1. Az isteni és egyéni küldetés

Gal 1,1: „Pál, apostol”

Akkor, amikor mostanra (Erasmusnak köszönhetően) a görög szöveg ismertté vált, nem szükség azt magyarázni, mit jelent a görög kifejezés: apostol. Az „apostol” ugyanis azt jelenti: küldött.

Emellett figyelmet érdemel, hogy az „apostol” egy igénytelen titulus, azonban – mily csodálatos – ezzel együtt magasztos és dicsőséges név is. Mindkettőt magán viseli: jelentéktelen köntösét és ragyogó kiemelkedettségét. A csekélysége azt jelenti, hogy az apostol csupán egy küldött. Ezzel juttatja kifejezésre szolgálatkészségét, alárendelt mivoltát, az engedelmességre szóló elkötelezettségét. Senkit ne csábítson tehát ez a cím, hogy bizodalmát ebbe a „dicsnévbe” vesse, vagy esetleg kérkedjék vele, hanem e megnevezéssel a legrövidebb úton siessen az Úrhoz, akitől e küldetést kapta. Igen, csakis ezután kapja meg a küldött szolga a nagyságot és magasztosságot, igazolandó, hogy tiszteletre méltónak találtatott. Nem úgy, ahogyan napjainkban történik, amikor az apostol, a püspök és hasonló elnevezések lassanként már semmi tényleges szolgálatot, hanem csak méltóságot, hatalmat és rangot jelentenek. Róluk mondja Krisztus Jn 10,8 szerint az ellenkező nevet, amikor nem küldöttnek nevezi őket, hanem „maguk nevében jötteknek”. Még érthetőbben is kifejti, hogy mit gondol róluk, amikor „tolvajoknak és rablóknak” nevezi őket. Nevezetesen azért, mert nem a Küldő igéjével érkeznek, hogy azzal legeltessék a nyájat, hanem saját érdekeiktől vezéreltetve, vagyis azért, hogy a nyájat pusztítsák. Jn 10,8-ban Krisztus ezt mondja róluk: „aki énelőttem jött (ami azt jelenti, hogy akit nem küldtek), mind tolvaj és rabló”. Ugyanebbe az irányba mutat az apostol szava Róm 10,15 szerint: „És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?” Ó, bárcsak minden pásztor és az Isten népének vezetője ezt a tanítást napjainkban érvényesülni engedné! Ki tud prédikálni, ha nem apostol, küldött? Mert mi más egy apostol, mint Isten igéjének a hirdetője? [„Isten ír, ő csak hordja a betűt.” – Németh László] És ki volna képes Isten igéjét hordozni, ha Istent nem hallotta? Aki pedig a saját eszével, emberi törvények és rendelkezések vagy bölcs filozófiák tanításaival áll elő – apostolnak nevezhető-e? Természetesen nem, mert a magáét hozza, tehát tolvaj és rabló, pusztítója, kioltója a lelkeknek… Ő [Isten] „elküldte igéjét, meggyógyította őket” (Zsolt 107,20). Jön az ember és igéje – és csak veszteséget és bosszúságot okoz. [Luther itt a vérfolyásos asszony történetére gondolt.] Ez azt jelenti, hogy valahányszor az Isten igéje prédikáltatik, boldog, tartós és nyugodt Isten iránti lelkiismeretet teremt bennünk, mert ez a kegyelem igéje, a megbocsátásé, amely drága és édes. Valahányszor emberi szavak hirdettetnek, ami még magánál a hirdetőjénél is nyugtalan, bénító, rettegő lelkiismeretet eredményez, mert a törvény igéje csak azt tudja felmutatni, amit az ember elmulasztott, amivel adós.

E szempontból az egyház kezdettől fogva nem volt olyan szerencsétlen, mint napjainkban, amikor napról napra egyre jobban az! A sok rendelet, törvény és előírás – csupa kínszenvedés, melyeknek se vége, se hossza – halálra gyötör, sokkal szörnyűbb módon, mint ahogyan a hóhér az áldozatát kerékbe töri. És a lelkeknek ez a tönkretétele az egyházat ma a legkevésbé sem zavarja. Mert „nem törődtek József romlásával” (Ám 6,6). Sőt, az ütött sebeket új fájdalmakkal tetézik, azt gondolván, „hogy ezzel Istennek tesznek jó szolgálatot” (Jn 16,2).

1.1.2. Csak a Krisztus küldöttei apostolok

Gal 1,1–2a: „aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által és az Atyaisten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül – és a velem lévő atyafiak mindnyájan”

Pál már itt az elején elhelyez egy rejtett ütést a galaták által követett hamis apostolokra, olyannak állítva be őket, mint akiket nem Jézus Krisztus küldött, hanem saját maguk, azaz önjelöltek, vagy pedig más álapostolok nevében járnak, akiknek a tanítása hamis. 

Nagyon meggondolandó: senki nem lehet Krisztus apostola emberi akarat, elhatározás vagy jó szándék alapján. Mindennek sokkal inkább az ő elhívásával kell megtörténnie. Ezért nem merték például az apostolok Mátyást megválasztani, hanem őt imádság által a mennyből kikönyörögni (ApCsel 1,23k). Magát Pált is a mennyből hívta el Krisztus, s tette apostolává (ApCsel 9,3k). Jellemző, ahogyan ezt a Szentlélek indíttatására teszi, amikor így szól: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” (ApCsel 13,2) Hasonlóan „dicsekszik” Pál Róm 1,1 szerint: „elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse az evangéliumát”. Míg a többi apostol a körülmetéltekhez küldetett (Gal 2,7;9), ő és Barnabás a körülmetéletlenekhez, a pogányokhoz hívatott el. 

Figyelemre méltó, hogy Pál az „apostol” kifejezésen munkát és méltóságot ért, amikor melléknévi igenévként használja: „apostol – nem emberektől”. Vagyis „nem emberek által küldött”. Mindezt azért, hogy lásd, milyen nagy gonddal alapította Krisztus az ő egyházát, és óvta meg őt attól, hogy benne vaktában [vakmerően, elvakultan] senki ne tanítson, hacsak nem olyan, akit maga Krisztus vagy Krisztus küldöttei bíztak meg. Ahogyan ugyanis az első és legfőbb jó az egyházban az Isten igéje, úgy semmi sem árt neki, teheti tönkre jobban, mint az emberi szó és a világi rendelkezések. „Egyedül Isten az igaz, és az emberek mind hazugok.” (Róm 3,4) Hasonló gondoskodó szándékkal, mint ahogyan Dávid mindazt hátrahagyta, amire Salamonnak a templom felépítéséhez szüksége volt, ugyanúgy cselekedett Krisztus, aki az evangéliumot és a többi szent írást „hagyományozta”, hogy szent egyháza ne emberi rendelkezéseken alapuljon és épüljön. Milyen fájdalmas, hogy mintegy 300 éve ezt semmibe veszik, sőt a visszájára fordították, amit nagyon jól mutat, ahogyan napjainkban a jelenlegi egyház a maga külsőségeiben, látványosságában a szemünk elé tárul.

1.1.3. Nem mindenki igazi apostol, aki apostolként lép fel

Jeromos ennél az igehelynél négyféle apostolságról tanít.

Az első csoportba azok tartoznak, akik nem emberektől, nem is egy ember, hanem Jézus Krisztus által hívattak el, mint egykor a próféták és valamennyi apostol.

A második csoportba tartoznak, akik bár Istentől, de egy ember által hívattak el, mint az apostolok tanítványai és mindazok, akik a világ végezetéig jogos, törvényes követői az apostoloknak, tehát a püspökök és papok. Ezek nem állhatnak meg az előbbiek nélkül, akiktől a küldetésüket kapták.

A harmadik csoportba azok tartoznak, akik egy vagy több ember által hívattak el, de nem az Istentől, hanem úgy, mint amikor valaki e hivatalát emberek kívánságának, érdekérvényesülésnek köszönheti. Ilyen ma a legtöbb papi hivatal, melyek nem Isten elhívásán alapulnak, hanem közönségesen emberek akaratból vásároltattak meg. Eddig Jeromos! – Ha tehát mindez már Jeromos idejében felütötte a fejét, csoda-e, ha napjainkban szinte mindenütt nagy diadallal ünnepeltetik s mindenek felett állónak tekintik? Mert ehhez a csoporthoz kell számolni mindazokat, akiket emberek választottak meg a püspöki vagy papi hivatalra, mielőtt még elhívattak volna. Azt kell mondani róluk, hogy nagy-nagy étvággyal és becsvággyal! Hogy az ilyen emberek mekkora „jótevői” az egyháznak, napnál világosabban látszik. 

A negyedik csoportba azok tartoznak, akiket sem Isten, sem az emberek, de még csak egyetlen ember sem kért fel, hanem önjelöltként álltak be a munkába, ahogyan minden hamisan tanító próféta és apostol. Róluk mondja Pál apostol 2Kor 11,13 szerint: „az ilyenek álapostolok, csaló munkások, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat.” Hasonlóan az Úr: „aki énelőttem jött, mind tolvaj és rabló” (Jn 10,8). És Jer 23,21: „Nem küldtem ezeket a prófétákat, mégis úgy igyekeztek; nem szóltam hozzájuk, mégis prófétáltak.” E kísértéstől kell a legjobban őrizkednünk! Ezért is nem engedi Krisztus a gonosz lelkeket szóhoz jutni (Mk 1,34). Mivel tehát az apostol nem önmagát hirdeti, a Lélek adja a szájába az igét: „Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” (Mt 10,20) Majd ismét: „mert én adok nektek szájat és bölcsességet” (Lk 21,15).

1.1.4. Csak az elhívás bizonyossága igazolja a prédikátort

Itt nem tudok (noha nem sokat érek vele) a rendtársak és papok jámbor ellenvetése mellett szótlanul elmenni, pedig nagy veszélyekkel jár. Ők ugyanis azzal védekeznek, hogy dénárt kaptak az Úrtól, ezért mindenképpen az evangélium tanítására kötelezettek. Mértéktelen butaságukban azt gondolják, ha nem tanítanak, elássák Uruk talentumát (Mt 25,18), és elkárhoznak. Ez bizony az ördög műve! Ő akarja elbizonytalanítani őket szerzetesi (nem igehirdetői!) hivatalukban, amelyre rendeltettek. Kedves Testvérem! Krisztus egyetlen szavával megszabadít téged ettől az aggodalmadtól. Figyelj az evangéliumra! Így mondja: „Hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát.” (Mt 25,14) „Hívatta”, hangzik az ige, de ki hívott el téged? Várd meg, amíg hív! Addig maradj csendben! Igen, mert különben bölcsebb lennél, mint Salamon vagy Dávid. Ezért inkább menekülj a pokolba, mint hogy elhívás nélkül akárcsak egy szót is szólj. Ha Istennek szüksége lesz rád, hívni fog. Ha pedig nem hív, ne akard szélnek ereszteni bölcsességedet! Mert így a bölcsességed nem igazi, csak te gondolod bölcsességnek, és e nagy tudatlanságodban olyan gyümölcsökről álmodozol, amelyek nem általa teremnek. Senki nem teremhet jó gyümölcsöt az ige által, akit nem az ő akarata hívott el a tanításra, „mert egy a ti mesteretek”, a Krisztus. (Mt 23,8) Egyedül ő tanít és terem jó gyümölcsöket elhívott szolgái által. Aki pedig annak ellenére tanít, hogy elhívatott volna, csak a maga és hallgatói kárára teheti, mert nincs vele a Krisztus!

Ha tehát Pál apostol azt mondja, hogy ő nem emberektől küldetett, nem is egy ember által és nem önmagától, akkor e bevezetésével Pál az apostolok három, Jeromos által ismertetett csoportjától [2., 3., 4. csoport] határolódik el. Jeromos ehhez még hozzáteszi: néhány magát nagyra tartó Krisztusban hívő zsidó azt tanította a galatáknak, hogy Péter, Jakab és János törvénycselekvők voltak… (Erről később fogok részletesebben szólni.)

1.1.5. Pál Krisztus feltámadására emlékeztet

Feleslegesnek tűnik, hogy Pál apostol a Krisztus feltámadását is megemlíti. Az apostol mindig szívesen hozza szóba Krisztus feltámadásának emlékezetét, leginkább akkor, amikor azok ellen fordul, akik saját igazságukban bíznak. Így említi meg még hangsúlyosabban a Római levél bevezetőjében (Róm 1,4), mert ott is a cselekedet általi megigazulást hirdetők ellen harcol – nagy elszántsággal! Minden önigazoló gondolkodásmódból szükségszerűen következik, hogy Krisztus feltámadását tagadja, sőt nevetségesnek tartja. Az Írás ezt mondja: „Krisztus halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.” (Róm 4,25) Aki ezután a megigazulás más útját választja, mint a Krisztusban való hit általit, eltaszítja magától a Krisztust, fölöslegesnek tartja az Úr szenvedését és halálát. Aki ezzel szemben az érte meghaló Krisztusban hisz, vele, a Krisztussal együtt a bűnnek is meghal; aki pedig a feltámadottban és az örökké élő Úrban hisz, ő maga is részese a feltámadásának, él Krisztusban, és a Krisztus is őbenne (Gal 2,20). Ezért Krisztus feltámadása a mi igazságunk és életünk, nemcsak jelképesen, hanem valóságosan. Krisztus feltámadása nélkül ugyanis senkinek nem lehetne része feltámadásában, az újjászületésben, ha mégoly sok jócselekedetet visz is véghez! Továbbá: a feltámadása által mindenkit feltámaszt, még ha gonoszt cselekszik is, ahogy a Római levélben ezt részletesen tárgyalja. (Vö. 6. fejezet) Talán ezért is gondol Pál a bevezető köszöntőjében a feltámadásra, mert a Szentlélek Krisztus feltámadása által adatott (Jn 20,22). E Lélek által osztatott szét az apostoli hivatal ajándéka, de a Lélek többi ajándéka is. Pál ezzel juttatja kifejezésre, hogy ő az Isten hatalma által apostol – Jézus Krisztus feltámadásának a Lelke által!

1.2 Pál Krisztus gyülekezeteként szólítja meg a galatákat

Gal 1,2b: „Galácia gyülekezeteinek”

A többi levelét Pál egy-egy városnak címezte, itt sok város gyülekezetének ír, valójában egy egész tartománynak. Rendkívül érdekes Jeromos megállapítása: ők még mindig a „gyülekezet” nevet viselik, pedig az apostol vádolja őket, pedig hamis tanítóik által a kárhozat útjára léptek. Ebből megtudható, hogy Jeromos az egyházról kettős értelemben tanít. Egyrészt arról az egyházról, amelyen sem egy folt, sem egy ránc nem található (Ef 5,27), akik valóban a Krisztus teste (1Kor 12,27). És arról a másik egyházról, akik a Krisztus nevében gyülekeznek össze anélkül, hogy erényeikben teljességre jutottak volna, és tökéletesek lennének. Hasonlóan a „bölcsesség” kifejezésnek is kettős értelme van. Ők egyrészt azok, akik a bölcsesség erényét teljesen és tökéletesen birtokolják, másrészt azok, akik csak most kezdték el, és még csak haladnak feléje. Az előbbiről, a tökéletes bölcsességről Mt 23,34 igéje szól: „küldök hozzátok bölcseket”. Akik pedig még csak az elején tartanak, azoknak Péld 9,8 igéje szól: „Fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged!” Ebben az értelemben kell a többi erényt is értelmezni. Nevezetesen a „bátor”, „okos”, „tiszta”, „igaz”, „mértéktartó” jelzőket egyrészt a maguk teljességében, másrészt fogyatékosságukban. Mindenesetre ez a nézet arra jó, hogy ebből induljunk ki. Mert senki nem olyan tökéletes ebben az életben, még az apostol sem, hogy ne volna szüksége további biztatásra, arra, hogy még tökéletesebb legyen. Ezért itt inkább arra figyeljünk, amit Sirák 18,6 mond: „Az ember, még ha a legjobbat adná is, valójában még bele sem fogott.” Néha talán lehet valakit másokkal összehasonlítva tökéletesnek mondani; egyébként pedig mindenkinek mindent újra kell kezdeni, lépésről lépésre előrehaladni, azaz fejlődni…

Ágoston helyesen jár el, amikor a „folt és ránc nélküli” egyházat csak az eljövendő életben tudja elképzelni, ahol már nem lesz szükség a kérésre: „és bocsásd meg a mi vétkeinket”. És mégis igaza van Jeromos és Órigenész fenti megállapításának, mert velük az apostol kiválóan tud harcolni az eretnekekkel szemben. Mindezt azért az egyházért, melynek közepében a gonosz ütötte föl a sátrát, amiért aztán rögtön Bábel gúnynévvel illették, és csak magukat, mint akik szentek, nevezték, tartották egyháznak. Semmi kétség: ha valamely egyház gonosz, kötelesek vagyunk a helyszínre sietni, és Pál mostani példáját követve jó hangosan szót emelni, inteni, könyörögni, kérni, elhatárolódni, és egyáltalán minden megkísérelni, hogy a dolgok jóra forduljanak. Nem szabad azonban őket kárhozattal fenyegetve félelemben tartani, ahogyan mondják, szent buzgóságukban a lelkiismeretüket megkötözni, köztük feszültséget teremteni, őket másoktól megkülönböztetni. Mert milyen az a szeretet, amely a gonoszt sem elszenvedni, sem védelembe véve feltárni nem képes? Vak háborgás csupán, amely nem illő módon öltözködik a keresztyén szeretethez. Mit is mondhatunk még ellenük? Ám az apostol mégis a „gyülekezet” nevet adja nekik, akik pedig különféle tévelygésekbe estek. Mindez már önmagában véve is elég volna, hogy a kegyesek határozottsága erkölcsi megvetésben részesítse őket, és az eretnekség bélyegét üsse rájuk. Mindazokra, akik most hitbeli erőtlenségüktől szenvednek, mert azt az igazságot, amellyel kezdetben a gyülekezet nevet kiérdemelték, mára már teljesen elveszítették.

1.3. Pál köszönti az olvasóit mint Krisztus megváltottjait

Gal 1,3: „Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól.”

1.3.1. Isten kegyelméből a világ könyörtelensége következik

Az apostol megkülönbözteti a kegyelmet és a békességet (ahogy azt az Isten adja) attól a kegyelemtől és békességtől, ahogyan azt a világ vagy maguk az emberek adják. Mert Istennek, mint az Atyának és Urunknak, a Jézus Krisztusnak kegyelme elveszi a bűnt, mivel lelki, rejtett kegyelem. Hasonlóan teszi Isten békessége az ember szívét vidámmá, nyugodttá és boldoggá rejtett békességben. Aztán, ahogy máshol kifejti: a kegyelem elveszi a bűnt, a békesség a büntetést, úgyhogy „igazság és békesség csókolgatják egymást” (Zsolt 85,11). Ahol azonban ez megtörténik, ott hamarosan elvész az emberek kegyelme és békéje a világban és testben, értsd: önmagánál és az ördögnél. Ott mindegyikükre harag és háborúság zúdul. Mert aki az Isten kegyelmében áll, és azt cselekszi, ami Istennek tetsző, ezzel együtt az ördögnek, világnak, önmaga testének nem tetszőt cselekszik. Amíg Isten előtt igaz, a testére nézve és a világ szemében bűnös. És így tör ki azonnal a háború – háború kívül, békesség belül. „Belül”, mondom én, azonban nem a maga megközelíthető és megtapasztalható édességében, legalábbis nem mindig, hanem láthatatlanul, azaz hitben. Mert „Isten békessége minden értelmet meghalad” (Fil 4,7), ami azt jelenti, hogy nem fogható fel, egyedül csak a hitben. Ez fordítva is igaz: aki a világ és önmaga előtti kegyelemben él, a világnak és önmagának tetszeleg, abban a pillanatban vétkezik Isten előtt, és Isten haragjába máris beleütközik. Mert aki a világ barátja, Istennek ellensége – tanítja Jakab apostol (Jak 4,4). Ezért ennek is háború a következménye – háború belül, Istennel szemben, ugyanakkor béke a világgal. Mert így szól az Úr Ézs 48,22 szerint: „Nincs békéjük az istenteleneknek.” Ezzel szemben Zsolt 73,3 állítja: „azt látom, hogy a bűnösöknek jól megy”, és Zsolt 37,7: „a bűnösnek jól megy a maga útján”. Ez a háború tehát rejtett, nem érzékelhető, legföljebb is csak ritkán. Így a következő párok, mint súlyok a mérleg serpenyőjében, egyensúlyban vannak:

Isten kegyelme és a világ könyörtelensége,

Isten békéje és a világ békétlensége;

a világ kegyelme és Isten könyörtelensége,

a világ békéje és Isten békétlensége.

Krisztus is így mondja (Jn 16,33): „A világban nyomorúságotok van, bennem azonban békességetek; bízzatok, én legyőztem a világot.” Az alábbiakban Pál szintén ezt vallja (Gal 1,10): „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája”, ami azt jelenti, hogy nem neki tetszenék. Ezért fejti ki tanításának legfőbb tételét ebben az üdvözlésben: nyilvánvalóan senki nem lehet igaz, egyedül Isten kegyelme által, és semmiképpen nem a cselekedetek által. Továbbá egyetlen lélek sem lelhet nyugalmat, csak az Isten békességében, és nem valamiféle erényes elégtétel-cselekedetben.

1.3.2. A kegyelem és a dicsőség birodalma

Hogyan jön azonban ide, hogy az apostol nem elégszik meg azzal, hogy ennyit mondjon: „Istentől, a mi Atyánktól”, hanem hozzáteszi: „és a mi Urunk Jézus Krisztustól”? Ez utóbbi azért áll itt, hogy a kegyelem birodalmát megkülönböztesse a dicsőség birodalmától!

A kegyelem birodalma a hit birodalma, amelyben az emberré lett Krisztus uralkodik, Zsolt 8,7 szerint: Isten, a mi Atyánk „mindent a lába elé vetett”. E birodalomban „embereket kaptál ajándékul”, ahogyan Zsolt 68,19 vallja, mégpedig egészen az utolsó ítélet napjáig. Mindezek után, így szól az apostol tanítása (1Kor 15,24.28), „átadja az uralmat Istennek és Atyának, hogy Isten legyen minden mindenekben, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt”.

A dicsőség birodalmával kapcsolatban pedig így vélekedik: akkor már egyedül maga Isten uralkodik saját személyében, többé már nem az emberré lett Krisztus általi hitben. Nem azért, mintha az egy teljesen más birodalom volna, mert csak az uralkodásának a rendje-módja más; most hitben, „sötét igékben” az emberré lett Krisztus által, akkor pedig „látásban” (2Kor 5,7; 1Kor 13,12), az Isten természetének (lényegének) kinyilatkoztatásában. Ezért nevezi az apostol következetesen Krisztust Úrnak, az Atyát Istennek, holott mindkettő egy és ugyanaz az Isten! Mindezt azonban csupán a birodalmak megkülönböztetése végett cselekszi; mert most ahhoz tartozunk, aki hitben igazít meg, ezután azonban majd látásban fog üdvözíteni.

1.4. Krisztus szabadítása a kegyelem műve

Gal 1,4–5: „aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”

E szakasz feszültségteljes és rendkívül hangsúlyos. Általuk Pál ugyanis azt állítja, hogy a törvény és az ember szabad akarata semmis. Egyedül a bűneinkért adatott Krisztusba vetett hit az érvényes.

1.4.1. A drága kegyelem kizárja az önmegváltást

Aki önmagát adta, mondja, tehát mint egy meg nem érdemelt ajándék olyasvalakinek, aki nem szolgált rá. Nem úgy mondja, hogy „megfizette”, mintha embereknek járó juttatásról lenne szó. Hasonlóan Róm 5,10: „amikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által”. „Adta” – nem aranyat és ezüstöt, nem is egy embert vagy angyalsereget, nem, hanem önmagát. Ennél nagyobb nem létezik, és nincs neki. Nos, ő ilyen felbecsülhetetlen nagy váltságdíjat adott a mi bűneinkért, az olyan megvetendőkért, akik csak gyűlöletet érdemelnének. Milyen mélyre hajolt le hozzánk Isten, és milyen nagyon szeret minket! Mennyire dicső és találó szavakkal magasztalja az apostol az Atyaisten irgalmasságát, és mennyire megédesíti azt nekünk! Hol van a szabad akarat elbizakodott hencegése, a moralisták nagyszerű képessége, az egyházi és világi törvényeken nyugvó erényesség, ha olyan nagy a bűn, hogy csak egy hatalmas váltságdíj megfizetése által lehetett azt kiegyenlíteni, eltörölni? Egyáltalában mire juthatunk, minek járhatunk a végére, amíg abban mesterkedünk, hogy akaratunkkal, törvényekkel és tanításokkal magunkat igazoljuk? Semmi másra, csak arra, hogy bűneinket az igazság és erény látszatával takargassuk, és így gyógyíthatatlan képmutatókká legyünk. Mert mit használ az erény, ha a bűn megmarad? Ezért kell mindenkiben kételkednünk! Ahol tehát nem a Krisztus-hitet tanítják, ott valamennyi erényünk nem lehet más, csak „a gonoszság takarója” (1Pt 2,10) és „meszelt sír” (Mt 23,27), merő mocsok, ahogyan Krisztus a farizeusokat jellemezte. És a pogányok erénye sem más, mint szemfényvesztés! Ezért kell Krisztus bűneinkért való áldozatát minden mértéket meghaladó nagy eseménynek tartanunk! Különben azt a véleményt kellene hangoztatni, hogy hiába adott akkora nagy árat, hiszen ők mindezt a saját erejükből is elérhetik. 

1.4.2. A megváltásban mindenkinek hitben kell bizonyosnak lennie

Ne becsüljük le a „mi” szócskát. Ugyanis semmit nem használ neked, ha azt hiszed, hogy Krisztus más szentek bűneiért szenvedett (áldozta fel magát), miközben a magadé miatt kételkedsz. Mert ezt az istentelenek, sőt még az ördög is hiszi (Jak 2,19). Neked sziklaszilárd hitben kell magadévá tenned, hogy mindez a te bűneidre is érvényes. Ez a hit tesz igazzá; munkálja, hogy Krisztus benned lakozzék, éljen és uralkodjék. „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8,16) Könnyen jutsz majd el mindennek a belátására, ha a figyelmedet arra fordítod, hogy a hit eme indulatát ne magadból, saját erődből akard előteremteni. Ez ugyanis csak alázatos, önmagadban kételkedő lélekkel kérhető.

Ezért mese habbal, amit a szofisták gondolnak, akik szerint az ember nem lehet bizonyos abban, hogy üdvözül-e vagy sem. Óvakodj ettől a bizonytalanságtól! Inkább abban légy biztos, hogy önmagadban teljesen elveszett vagy. Ezzel együtt azonban hagyd el az aggodalmaskodásodat, hiszen sziklaszilárdan gyökerezel abban a hitben, hogy Krisztus a te bűneidért halt meg. Hogyan volna lehetséges, hogy te hidd, ő benned van, ha nem is tudod, holott Ágoston szavai, aki szerint teljes bizonyosságuk van azoknak, akik az övéi, téged is bátorítanak?

1.4.3. A megváltásban teljességre jut a világtól való elfordulás

Figyelj csak! Pál nem azt mondja, hogy a „bűneitekért”, hanem ezt: „bűneinkért”, mert bizonyossága van. Hasonlóan a „megszabadított minket” esetében, ahol szintén nem azt mondja, hogy „titeket”. Villámcsapásként sújt le ez az ige a szabad akaratra, a törvény, az ember önigazságának cselekedeteire, nagy beképzeltségére. Nem ezek szabadítanak meg, mondja, hanem Krisztus, aki érted adatott – ha hiszed is, hogy ő megszabadított. E szabadítás azonban lelki, nem pedig testi. Ez úgy történik, hogy a világ meghal, keresztre feszíttetik – a világ, ami azt jelenti, hogy a szenvedélyeink minden kívánsága, melyek minden emberben lakoznak (vö. Gal 5,24; 6,14). Mindezt Pál részletesebben is kifejti (Tit 2,12), ahol így szól: „Megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban.” E versben mindenekelőtt nagyon hangsúlyossá teszi, hogy „éljünk a világban” (mivel a világ – önmagában – nem gonosz), valamint a világ csábításainak megtagadásában (mert a maga teljességében benne van ennek a világnak túláradó és nagyon gonosz csábítása). Mindehhez még ezt is hozzáteszi: a jelenlegi gonosz világból. Máskülönben a gonosz világ időszakának kifejezését úgy kellene tanítani, hogy mindenkinek, aki csak a Krisztusban hisz, annak egyúttal e világtól el kell szakadnia. Hogy nem így gondolja, azt közelebbről 1Kor 5,10-ben fejti ki, ahol így szól: „hiszen akkor ki kellene mennetek a világból”. Ezt akarja mondani: nem úgy gondolom, hogy a világi életből kell elmenekülnötök, hanem az élvezeteiből és vágyaiból, amelyek a világban vannak. Ahogy 2Pt 1,4 is mondja: „Meneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.” Ahogyan ennek az igének a kifejezésmódját értelmeznünk kell, azt Jeromos jól és helyesen világítja meg. Ő mondja: rosszhírűek az olyan erdei hegyszorosok, melyek tele vannak rablókkal. Mi rettegünk a kardtól, amely az ember vérét ontja, undorodunk a pohártól, amelybe mérget kevertek, de nem azért, mintha a pohár és a kard vétkezni tudna, hanem mert azok az emberek, akik visszaélnek velük, kiérdemlik a megvetésünket. Ennek megfelelően a világ is az idők forgatagában sem nem jó, sem nem rossz önmagában, hanem azok, akik benne élnek, ők a jók vagy rosszak. Hasonlóan érvel Ágoston is, aki a világ gonoszsága alatt az emberek gonoszságát érti. Mindezt úgy foglalja össze, hogy te is elismered: a gonosz része vagy! Mert „minden ember hazug” (Zsolt 116,11), és „senki sem tesz jót, egyetlen ember sem” (Zsolt 14,3). Ezért ne légy másokkal szemben túlságosan elbizakodott! Ha téged Krisztus a világtól megszabadított, úgy egészen bizonyos, hogy önmagadtól is megszabadított, mert te magad vagy önmagad legnagyobb ellensége, ahogyan Pál mondja Róm 7,18 szerint: „énbennem, vagyis a testemben nem lakik semmi jó”. Tehát nem a saját erőddel kell a világ haragját és a gonoszságodat legyőzni. Hiábavalók a cselekedetek, ha nem egyedül Krisztus a szabadítód. Ezért vésd jól a szívedbe, hogy semmi más, mint böjtölés, virrasztás, tanulmányok folytatása, mértékletesség, józan élet és más erények tesznek téged is javíthatatlan képmutatóvá!

1.5. Szabadítás csak ott van, ahol Isten akarja, az ő dicsőségére

„Akarata szerint”, ami ezt jelenti: ha megmentetünk, „nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16). Zsolt 51,20 is ugyanezt mondja: „Tégy jót Sionnal kegyelmesen.” És Lk 2,14: „és a földön békesség,és az emberekhez jóakarat”, nem az emberi, hanem az isteni jó akarat szerint, ahogyan a görögben itt az eudokia áll. Ahogy az „igaz ember” (Ézs 57,1) és „irgalom eszközei” (Róm 9,23) kifejezésekből következik, hogy nem az ember teljesítménye, hanem az Isten irgalma alapján vétetik föl, hasonlóan az „az emberekhez jóakarat” esetében is. Mert nem a saját erejükből, hanem Isten akaratának jóvoltából üdvözülnek (Ef 1,9). Sziklaszilárdan kell emellett megmaradnunk: „Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen” – ahogyan az apostol mondja. Ha még netalántán mi bármit is teljesíteni tudnánk, azt semmiképpen nem írhatjuk Isten dicsőségének a számlájára, mert azért minket illetne meg a dicsőség. Távol álljon tőlünk, hogy a pornak és a semminek itt dicsősége legyen!

Lásd, hogy Pál már az üdvözlésben mekkora erővel és lendülettel töri le a galatákat és a tanítóikat, ami e levél tartalmához illő bevezető!

I. RÉSZ (1,6–2,21)

Harc az evangélium elárulói ellen

2.1. Súlyos árulás – a maga teljes valóságában

Gal 1,6–7: „Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltatok; pedig nincs más. De egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát.”

Pál apostol határozottan, mégis visszafogottan fejti ki a véleményét. „Csodálkozom”, mondja, miközben az értésükre adja, hogy felháborodott és lelkében nagy haragra gerjedt. Ugyanakkor szelíden közelíti meg őket, nem engedve teret a benne dúló nagy indulatoknak. Ezzel bizonyosan valamennyi egyházi vezetőnek jó példával szolgál, leginkább azoknak, akik semmiségek miatt is rögtön a villámaikat szokták szórni. Nem az a baj, hogy eltévedtek, nem is az, hogy vétkeztek, mondja, hanem egy sokkal súlyosabb gonoszság, hogy Istentől, azaz az evangéliumtól idegenedtek el. Mert az még nem olyan nagy baj, ha egy fa a helyén marad – ha néhány ágát levágják is, vagy valami más módon okoznak kárt neki –, mint amikor a gyökereitől távolítják el, és teljes egészében egy másik helyre ültetik át, ahol szükségszerűen gyümölcsnélkülivé válik és elszárad. Hasonló tévelygés a magunk igazságát a törvény cselekedeteiben keresni és a szabad akaratban bízni. Mert mindezek a Krisztus megtagadását, a kegyelem és igazság elvetését, valamint bálványimádást jelentenek, ahogyan az apostol ezt később megmagyarázza. Erről beszél Jób 31,27–28: „Ha csak titokban is olyan bolondságot tettem, hogy csókot hintettem feléjük kezemmel, ez is bírák elé való bűn volna, mert megtagadtam volna az Istent odafönt.” „Csókot hinteni feléjük kezemmel” az atyák véleménye szerint ugyanis azt jelenti: cselekedeteinket dicsőíteni, a magunk igazságosságában bizakodni. És ez a tévelygés oda vezet, hogy nem Istennel, hanem önmagunkkal dicsekszünk, elvitatva Istentől az ő egyedüli dicsőségét. Ez a bűncselekmény a bálványimádókat terheli, ahogyan 1Kir 19,18 mondja: „minden térdet, amely nem hajol meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt”. És Ézs 2,8: „Kezeik csinálmánya előtt borulnak le, amit ujjaikkal készítettek.” Ezzel ellentétben hangzik Zsolt 2,8 szerint: „csókoljátok a fiút”, ami a héberben a „fogadjátok be a tanítását” helyett áll. Azaz: higgyetek igaz hittel a Krisztusban, és csak őt imádjátok. Mert a hit egyedül az igazságnak adósa. Istenen kívül pedig nincs igazság. Ezért maga a hit teljessége az igazi, lélek szerinti istentisztelet.

Innen érthető az is, hogy ezzel kapcsolatban Ágoston kettős romlásról beszél. Az egyik a hitet, a másik az erkölcsöt teszi tönkre. A hit romlása eretnekké, gőgössé, más vallásúvá tesz, miközben az erkölcs akár a magaslatokban is járhat. Az erkölcs romlása bűnösöket teremt, miközben a hit nem sérül, legalábbis nem a másoké. Ami azt jelenti, nem győzi le a hitet, hisz tudja, hogy magának nincsen, pedig lennie kellene. Ez utóbbi könnyen kezelhető. Ahol viszont a hit romlik meg, azt mások helyezik vád alá, üldözik, hogy a magukét érvényesítsék.

Az igét „elferdíteni”, ezt Jeromos a következőképpen magyarázza: „Ez azt jelenti, hogy ami előtérben van, azt háttérbe kerül, ami háttérben, előtérbe.” Pál itt ezt akarja mondani: ők [a galatákat félrevezető álapostolok] megkísérlik, hogy az evangéliumot, amely a Lélek és a kegyelem tanítása, visszahelyezzék a törvény betűi közé, amelyet már rég maguk mögött hagytak. Eközben azonban az evangélium mégis terjed, lépésről lépésre előre, a lélek szabadságában! Ezt sokan szeretnék elferdíteni, megakadályozni, de nem tudják.

Bár igaz, hogy az egyházban ma az evangéliumot többnyire elferdítik, mellőzik, mert a népet csak a pápai rendelkezésekre tanítják, „az igazságtól elfordult emberek parancsolataira” (Tit 1,14). Vagy pedig úgy használják, hirdetik, hogy nem különböztetik meg a törvénytől, az erkölcsi előírásoktól. Így aztán a hit és a kegyelem igazi tanítását, az evangéliumot még maguk a teológusok is megvetik…

2.2. Átok mindenkire, aki az evangéliumot veszélyezteti

Gal 1,8–9: „Ha viszont még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amit mi hirdettünk, átkozott legyen! Amint már korábban is megmondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet azon kívül, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen.”

Az apostol az evangéliumért égő buzgalmában szívesebben látná magát és az ég angyalait – az apostolokkal együtt – száműzve, kárhoztatva, kirekesztve és megátkozva, mint hogy az evangélium igazsága veszélybe kerüljön. Mindezt az ismétlés által kétszeresen is sürgetővé teszi. Nem mintha azt hinné, hogy az égi angyalok, vagy akár ő és a többi apostol netalántán mást akarnának prédikálni. Szükséges volt azonban, hogy azok, akik az apostol neve nyomán és az ő példáját követve törvényt hirdettek, viharos gyorsasággal legyőzessenek, és mint Titusznak írja, „ezeket el kell hallgattatni”, a gyülekezetekből el kell távolítani és gyökerestől kiirtatni. Mintha ezt mondaná a galatáknak: „Ti fennen hangoztatjátok velem szemben az apostolok nevét és tekintélyét; úgy tegyétek még hozzá, hogy ha én és az ég angyalai valami mást tanítanak vagy tanítanának, úgy én is, ők is átkozottak legyünk. Semmi szükség arra, hogy az apostolokra hivatkozva bárkitől is megfélemlíttetni hagyjátok magatokat.”

Ó, bárcsak korunkban is támadnának Krisztusért szólók a pápai rendelkezések és parancsok elviselhetetlenül hatalmaskodó végrehajtóival szemben! Ezek az urak Péter és Pál apostol és a római egyház nevével takaróznak, és van bőr a képükön minket a világ előtt eretnekké nyilvánítani, ha az üdvösségünkért nem tartjuk szükségesnek mindazt hinni, amit a műveikben mondtak, leírtak, de inkább csak álmodtak. Az eretnek azonban mégiscsak az, aki a hit igéje ellen vétkezik. Ezek az emberi szavak olyan erkölcsprédikációk, a hit igéjének lecsupaszítói, hogy semmivel sem tehetünk nagyobb szolgálatot a hitnek, mint hogy egyetlen csapással maradéktalanul és gyökerestül kiirtjuk azokat. Mit gondolsz, mit tenne egy Pál apostol, ha ma élne? Ha azt kellene látnia, hogy az emberi törvények micsoda haszontalan, sőt kárhoztatandó elszabadult áradata borítja el a világot, hogy Krisztust megsemmisítse – az a Pál, aki az ellen a törvény ellen is tajtékzik, amelyet Mózes által Isten adott, amely, ha csak egyetlenegy esetben is, a galatáknál Krisztust tönkretette! Ezért Pállal vigasztalódunk, és ezt mondjuk: „Semmisüljön meg és legyen átkozott minden tanítás, akár mennyei, akár földi vagy bárhonnan való, amely a bizodalmát mások cselekedetébe, mások igazságába, mások érdemébe veti, és azt tanítja Jézus Krisztus cselekedeteként, igazságaként és érdemeként!” Mindez nem a pápával és követőivel szembeni engedetlenség, hanem a Krisztus iránti kegyes és igaz engedelmességünk jele! Mert Krisztust kell előnyben részesítenünk, és ha ők ezt nem akarják tűrni, úgy őket teljes valójukban kárhozatra méltónak kell tartanunk!

Megbeszélésre ajánlott témák

Ki apostol?

Mit jelent elhívottnak lenni?

Kik az evangélium elárulói?

A gyülekezet kettős arca

A gyülekezet és a világ megkülönböztetése

Nincs más evangélium!

Gyülekezetféltő szeretet: szelíd és szenvedélyes!