Közeleg a nagyhét, készen kell állnunk. Jön az Úr szamárhá­ton, bevonul a városba, pálmaágak lengnek – s már „fordul az út az Olajfák hegyére”, ahogyan Reményik Sándor írta A népszerűtlenség felé című versében. A nap elborul, sötét lesz és halál.

Dolgunk van böjtben. De ki vagy mi segít a lelki rendrakásban? Míg ezen mélázom, kecses kis könyvet kapok a szerkesztőségben. Puha, sima borítóját megérinteni jó. Ismerem a szerzőt. A történetet is. Mohón veszem kezembe Ordass Lajos immár második kiadásban megjelent kötetét. Műfaja: imádságos passióelmélkedés.

Mielőtt kinyitnám, hosszan nézem a borítót. Sziklák, fekete, csupasz fák ágai nyújtóznak az ég fáradt világoskékje felé. Fény dereng. Középen kereszt, rajta a megfeszített, töviskoronás Krisztus. (Rétfalvi Sándor alkotása ez, a pécsi havihegyi feszület.) Sziluettjét oldalról látjuk. Két világ – ég és föld – között függ. Magánya megrendítő. Sehol egy ember, csak ő egyedül, az Isten Fia. Elvégeztetett. Azaz mégis van valaki: az író, aki imádságát adja, és az olvasó: ott lent, a keresztfa tövében.

Élőben soha, csak hangfelvételen hallottam Ordass püspök hangját. Régi, recsegő, alig kivehető felvétel. 1956-os rádiószózata. Most belehallgatok, akarom hallani, mert soraiban olyan eleven, mélyen megragadó, annyira közeli, lélekbe markoló, mintha itt állna most, a nappalimban, és szemét – amelyet szelídnek, alázatosnak képzelek, mint Uráét, akit e mártírsorsú, nagybetűs Püspökember követett – rám szegeződni látom. Első megszólalása akkor a hálaadásé volt. „Ha sújt, ha áld, őt magasztaljuk!” – cseng a fülembe a hang, ahogy örök Urát és Istenét dicséri.

Passióheti ajándék ez: tizenkilenc fejezetben járhatom vele az életet újjászülő Történet stációit. Nem kintről, oldalról kukucská­lok: ott vagyok, jelen. Hogy lehetséges ez? Egy sokat szenvedett, hitében soha meg nem ingó, igaz Tanítvány szól az időn át. Elém imádkozza a passiót. Figyelem a stílust. Szép, míves mondatok. Ritmus. Irodalmi igényesség, választékos szavak. De ha „csak” ennyi lenne, nem szorongatná a torkom. Úgy szólítja meg az Urat, hogy látni való: gyakran beszél vele. Vajon te, olvasó, így vagy-e Jézussal?

Ordass Lajos az alázatos szenvedés példaképe lett. Mindazért, amit át kellett élnie, így adott hálát Urának: „Életem értelme az lett, hogy Érted és Veled szenvedhettem. Úgy lehet: az emberek életem csődjének és gyalázatának tekintik a rajtam esetteket. Én áldalak, URAM, hogy keresztfád tövébe állítottál. Most már tudom: ezért kellett élnem.”

Személyes sorsának „böjtje” – a koncepciós per, a meghurcoltatás, a börtön, az elhallgattatás, a magány – nem törte meg. Hite erejéből mi is meríthetünk! A Forrásból táplálkozott, akit e kis kötet minden lapján így szólít meg: URAM! „Huszonnégy esztendő papi szolgálata alatt sokat beszéltem Rólad. Kevesebbet Veled. Most többet beszélek Veled, és kevesebbet – azt is csak mintegy titkon – Ró­lad. És ez az utóbbi nekem sokkal jobb.”

1955 és 2017 böjtje összeér ezen az órán. Ott térdelhetünk vele, a püspökkel a keresztfa alatt, elmélkedve, imádkozva, feltekintve. Áldott csönd van a mélyben, az Úr békessége.

A derengésből pedig hamarosan mindent elárasztó fény támad. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2017. március 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.