Előadásában Szabó Ferenc emlékeztetett: Pázmány Péter Isteni igazságra vezérlő kalauz című művének XII. könyvét a megigazulásnak szentelte, és benne a trentói zsinatra (1545–1563) hivatkozva kiegyensúlyozottan adta elő e központi tanítást, helyreigazítva a hitújítók bírálatát.

A jezsuita előadó ismertette Luther Márton és a protestantizmus három összefüggő princípiumát: Sola Scriptura, vagyis: az alap egyedül a Szentírás, Isten szava; Sola fides, vagyis: egyedül az üdvösség ígéretébe vetett hit, a hívő bizalom a döntő, a jó cselekedetek, sőt még a szentségek is mint a kegyelem közvetítői háttérbe szorulnak; Sola gratia, vagyis: egyedül a kegyelem számít a bűntől megsebzett emberi szabadsággal szemben. Ezt követően felidézte, hogy Pázmány Péter a következő pontokban tárgyal „az ember igazulásárúl”: Az igazuláshoz való előkészület; Az igazulás mivolta; Az igazulás tulajdonságai; Az igazulás utáni jó cselekedetek érdemes gyümölcséről.

Az igazuláshoz való előkészületet illetően az előadó hangsúlyozta, hogy a katolikus egyház vallja: a bűnbeesés után is szabad akarata van az embernek a jó és a rossz választására. Pázmány Péter a trentói zsinat nyomán kereste az egyensúlyt, az emberi szabadságot nem tartotta teljesen romlottnak az áteredő bűn miatt. A lutheránusok és kálvinisták ellenében a katolikus tételt hangsúlyozta: az embernek együtt kell működnie a kegyelemmel. A Kalauz XII. könyvében olvassuk: „mi azt vallyuk, hogy Isten úgy akarja segíteni gyarlóságunkat, hogy üstökünk fogva nem erőltet. Azért szabad-akaratunkon áll, ha megvettyük vagy foganatosan vészszük az Istentűl nyújtott malasztot. […] Balgaság azért azt mondani, hogy az ember akarattya semmit nem munkálkodik Istennel-együtt a jóban. Mert mint mikor az erőtlen embert kézen-fogva viszik, nem szinte úgy vonszák, mint a dögöt, hanem maga-is munkálkodik: azon-képpen a jó cselekedetre nem úgy vonyatik az ember, mint egy tőke; hanem Isten malasztyával-együtt ő-is munkálkodik.”

A megigazulás mivoltával kapcsolatban Pázmány Péter megmutatja, hogy Szent Ágoston és a többi egyházatya ugyanazt tanítja, mint a katolikus egyház:„Mivel azért a Credóban bűnök bocsánattyát hiszszük; a Mi-atyánkban bűnök bocsánattyát kérjük: bizonyos, hogy nem csak béfedi, hanem meg-is bocsáttya Isten bűnünket, mikor megigazít.” Egyúttal leszögezi: „Ha valaki azt állítaná, hogy az emberek pusztán Krisztus igazságosságának a beszámítása révén, vagy egyedül a bűnök bocsánata által igazulnak meg, a kegyelem és a szeretet kizárásával, amelyet a Szentlélek áraszt ki szívükbe s az abban is marad, vagy azt állítja, hogy a bennünket megigazulttá tevő kegyelem csak Isten jóindulata: legyen kiközösítve.”

Pázmány Péter három tulajdonságot vizsgál meg a megigazulással kapcsolatban: földi életünkben növekedhet bennünk az igazság; az egyszer elnyert megigazulást bűneinkkel elveszíthetjük; Isten különleges kijelentése nélkül senki nem lehet bizonyos a megigazultságról és az üdvösségről. Szabó Ferenc ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy Pázmány főleg e harmadik állítást részletezi az újítókkal vitatkozva. Visszautal arra, amit korábban Luther Márton és Kálvin János tanításáról ismertetett: „Oly fondamentomokat vetettek tanításokban az újítók, mellyeknek tulajdon erejéből iszonyú kétségbe-esésre vitetnek az emberek. Mert elhitetik, hogy semmit az Isten parancsolataiban meg nem tarthatunk, és hogy minden jó cselekedet örök kárhozatra méltó bűn. Ezekből jó konsequentiával kihozhattyák, hogy ők minnyájan bizonyosok örök kárhozattyokrúl.” De Kálvin „csuda habozással és magával ellenkező tanítással néha égbe emeli az embert, és nagy bátorságra viszi: néha iszonyú kétkedésbe és bizonytalanságba ejti”.

A jó cselekedet érdeméről vallott protestáns állásponttal vitatkozva Pázmány idézi Jézus hasonlatát a szőlőtő és a szőlővesszők kapcsolatáról (Jn 15,5), majd hozzáfűzi, hogy a trienti zsinat is erre a hasonlatra utal: „Minthogy pedig Jézus Krisztus, mint ’fej a test tagjaiba’ (Ef 4, 15) s mint ’szőlőtő, a szőlővesszőkbe’ (Jn 15, 5), a megigazultakba szakadatlanul árasztja erejét, s ez az erő a tagok minden jócselekedetét megelőzi, kíséri és követi is, és ezen erő nélkül semmilyen módon Istennek kedves és érdemszerző tett nem jöhet létre (2. kánon), hinnünk kell, hogy a megigazultaknak többé semmi sem hiányzik…”

Amikor Isten megjutalmazza érdemeinket, semmi mást nem tesz, mint az ő ajándékait koronázza (jutalmazza) meg – tette hozzá Szabó Ferenc. – Arra az ellenvetésre, hogy érdemeink állításával kisebbítjük Krisztus érdemeit, Pázmány leszögezi: „Én-is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mí érdemünk; mert ez amabból árad. És valamint a szőlő-tőt nem gyalázza, hanem böcsűlletessé tészi a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztallya, hogy annak erejéből az erőtlen vessző gyümölcsözik. Elégséges azért a Christus érdeme, mert ebből ered a mí érdemünk.”

Szabó Ferenc atya felhívta a hallgatóság figyelmét: ha elolvassuk az Evangélikus–Katolikus Közös Nyilatkozatot, amelyet 1999. október 31-én Augsburgban írtak alá ünnepélyesen, megállapíthatjuk, mennyire kiegyensúlyozott és előremutató a Kalauz XII. könyve a megigazulásról. A Nyilatkozat ugyanis többek között leszögezi: „Közösen valljuk, hogy a hívők számíthatnak Isten irgalmasságára és ígéreteire. Saját gyengeségükkel és hitük sokféle fenyegetettségével szemben Krisztus halála és feltámadása erejében Isten kegyelmének igében és szentségben hatékony ígéretére építhetnek, és így lehetnek bizonyosak e kegyelem felől.”

A jezsuita előadó emlékeztetett rá, hogy a II. vatikáni zsinat gyökeres fordulatot hozott az ökumené területén, és Ferenc pápa elődei nyomdokain halad, amikor az ökumenikus párbeszédet az egyház létkérdésének és az új evangelizáció elsőrendű feladatának tartja. Ez a programja beleillik a reformtörekvéseibe. Szabó Ferenc idézte a Szentatyát, aki a közelmúltban, örményországi látogatása után így fogalmazott a vele együtt utazó újságíróknak: Luther Márton nézetei „nem voltak tévesek: ő egy reformátor volt. Talán bizonyos módszerek nem voltak helyesek, de abban a korban… az egyház nem volt éppen egy utánozni való példakép: az egyházban korrupció volt, világiasság volt, ragaszkodás a pénzhez és a hatalomhoz. Luther tiltakozott”.

Szabó Ferenc figyelmeztetett, hogy az ökumené területén a szép eredmények ellenére még hosszú út áll előttünk, majd Ferenc pápa szavaival zárta előadását: „… most pedig szeretnénk újra elindulni az ösvényen, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság… az út hosszú, nagyon hosszú… Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja… Az Emberfia eljövetelének másnapján! Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is imádkoznunk kell, szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen… Sok olyan dolog van, amelyért érdemes együttesen dolgoznunk.”

Négyszáz éve nevezték ki esztergomi érsekké Pázmány Pétert