Egy június végi meleg napon Zsuzsika és Cilike épp az udvaron játszódott, amikor István bácsi kiszólt: „Zsuzsi fiam, szaladj Péter néniért! Mondd neki, hogy édesanyád rosszul van. No! Szedd a lábad!” Akkoriban senki sem akadt meg azon, ha egy apa fiamnak mondta a lányát és férfinéven szólított egy asszonyt. Péter néni – a falu bábaasszonya – igazából Péter Ferencné volt, de leánykori nevét (Moldován Mária) csak kevesen tudták. 

Zsuzsika tehát szaporán szedte a lábát a kertek alatt. Két hosszú fonott copfja végén a masnik, mint játékos pillangók táncolva követték, amint rohant le a tanácsháza udvarvégébe. Itt volt Péter néni pici szolgálati lakása. A bábaasszony pillanatok alatt bepakolta táskájába kellékeit és indulás előtt még megigazította fehér fityuláját.

Eleinte voltak olyan asszonyok, akiket babonás félelem fogott el e ruhadarab láttán, de idővel megszokták, megszerették Péter nénit, aki nem csak bábáskodott, de minden egyéb betegséggel is hozzá fordultak. Hisz ő volt a faluban az egyedüli egészségügyi dolgozó  (nem lévén helyi orvos). Kizúrékhoz is épp időben érkezett és baj nélkül vezette le a szülést. Kisvártatva Lidike életerős sírással adta tudtul a szomszédoknak, hogy a világra jött. 

Mint minden gyermekágyashoz, Péter néni Annus nénihez is egy hétig eljárt, hogy segítsen. Megtanította az újszülöttek fürdetésére, szoptatására az anyukákat, ellátva őket minden szükséges tanáccsal. Felkérésre „fékötőt”, kis réklit, kabátkát is készített a csöppségeknek. A keresztelés szertartásánál ott térdelt az oltárnál a szülők és a keresztszülők mellett, s az ő tiszte volt, hogy a pólyást kitakarja a keresztvíz adásakor. 

1953-ban a kistarcsai körzeti orvos vette át a falu ellátását, így a szüléseket is ő vezette le, Péter nénit pedig nyugalmazták. Így Kizúr Lídia lett volna az utolsó csecsemő, aki a bábaasszony közreműködésével született falunkban, de mégse…!

1957 január 14-én pénteken nagymamám hatkor kelt, hogy öt testvéremnek reggelit és uzsonnát készítsen. A nagyobbak a hétkor kezdődő reggeli istentisztelet után nyolc órára érkeztek az iskolába. Édesanyám a bádogteknőbe áztatta be a szennyesruhákat, de nem kezdett hozzá a mosáshoz. Fáradtnak érezte magát és a fájások egyre sűrűbbek lettek. Ezért kilenc órakor leült a konyhába egy hokedlire, hogy szusszanjon egy keveset. Nézte, amint nagymamám a krumplit hámozza a leveshez. Akkor már a tejbe áztatott feldarabolt száraz kiflik türelemmel várták, hogy testvéreim megjöjjenek az iskolából. Mert nagymama majd cukros darált mákkal meghinti őket és a sparhelt izzó platnijára tett edényben készre fogja pirítani a finom illatú mákosgubát. A szomszédból áthallatszott, amint Tarcsai bácsi az éjjel lehullott fél méteres havat nagy puffanásokkal kilapátolja az utcára. Édesanyám letörölte a párát az ablakról, hogy kilásson. „Jobb is ha nem bent olvad el, mert tavasszal a sártól mozdulni se bírnának a szűk kis udvaron” – gondolta. Közben a fájások annyira sűrűsödtek és erősödtek, hogy fél tízkor kérte édesapámat, rohanjon Péter néniért. Az '56-os forradalom leverése utáni zűrzavaros helyzet miatt nem lehetett bejutni az akkor már évek óta működő gödöllői szülészetre. Így történt, hogy tíz óra előtt pár perccel édesapám irodájában a bábaasszony világra segített engem, s én hangosan felsírtam. Nem úgy, mint Péter bátyám, aki évekkel előttem született, és Péter néninek bizony alaposan el kellett fenekelnie, hogy végre sírásra bírja. Ezt az ajtóra tapasztott füllel hallgatódzó, szörnyülködő nővéreimtől és édesanyámtól tudom. Azt is mesélték, hogy sírtam-ríttam éjjel és nappal majd egy éven keresztül. Tán azért, mert az '56 utáni napok izgalmai rám is hatottak az anyaméhben? Ma szeretném azt gondolni, hogy a forradalom szegény áldozatait sirattam el akkor. Arra viszont mindig büszke voltam, hogy otthon születtem, tehát nem vagyok „gyári gyerek”!

Aztán teltek az évek, és mivel édesanyám jó barátságban volt Péter nénivel, többször meg látogatta. Ilyenkor elbeszélgettek a régi időkről. Ha szóba került két fiának fiatalkori tragikus halála, mindig elszomorodott és könnyei elhomályosították a körülötte levő világot. Egy alkalommal édesanyám velem küldött valamit Péter néninek. Közeledve a kis lakáshoz, hallottam amint testvérét korholja a dohányzás miatt. Amúgy békében éltek Gizikével, aki hűségesen mosott, főzött rá, és ápolta öreg napjaiban is. Péter néninek átadtam a küldeményt, aki azután alaposan kikérdezett a családunk felől. Amikor megtudta, hogy Péter bátyám hegedülni tanul, bement a szobába és egy zsebórát meg egy jobb napokat látott, ütött-kopott hegedűtokot hozott elő. „Ezeket Péternek ajándékozom, én már úgyse fogok hegedülni. Az ébresztős zsebóra sem kell már nekem. Csak a hosszan vajúdó asszonyok ágya mellett ülve használtam. Amikor éjszakánként elnyomott az álom, félóránként ezzel keltettem magam, hogy ránézzek a vajúdóra” – mondta és az ajándékokat reszkető kézzel átnyújtotta. Ahogy ballagtam felfelé az ösvényen, még visszanéztem. Az ajtóban állva intett búcsút felém és tekintetével addig követett, míg el nem tűntem a láthatáron. Ez az utolsó emlékem róla.

A hegedű sajnos már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett megjavítani. A csörgős zsebórát Péter bátyám egyik fia örökölte, és még ma is használja. Kopott, sokat látott táskáját és szerszámait pedig a Falumúzeum őrzi. De abban bizonyos vagyok, hogy e ránk hagyott néhány holminál jóval több az az iránta érzett hálás szeretet, mely sokunk szívében megmarad, amíg csak élünk.