– Félidejéhez érkezett a zsinat ciklusa, a testületlelkészi elnökeként hogyan értékeli az eddig végzett munkát?

– Eleve úgy láttunk munkához, hogy tudtuk, az elindított ügyek egy részét hat év alatt nem tudjuk végigvinni. Éppen ezért az első három évet inkább az alapozás, az előkészítés időszakának tekintem. Jelentős eredménynek tartom azt, hogy a korábbi esztendők munkastílusához képest nyugodt, kiegyensúlyozott mederbe tudtuk terelni a testület törvénykezési munkáját. Így a zsinat most már képes hatékonyan reagálni az egyház életében és a környezetében jelentkező változásokra. És az is jelentős eredménynek számít, hogy sikerült beváltanunk Fabiny Tamás püspökünknek a székfoglalójában megfogalmazott reményét: valóban beszélgető egyházzá lettünk. Aktív és célratörő, párbeszédre épülő munkakapcsolat alakult ki az egyház döntéshozó testületei, az zsinat, az országos presbitérium és az elnökség között, és immár azt érezzük, hogy mindenki egy irányba húz, ami azért nagyon fontos, mert ez nem volt mindig így.

– Konkrétan milyen változásokat indítottak, indítanak el?

– Ebben a ciklusban mindenképpen foglalkoznunk kell választási törvényünk módosításával, mert nem szeretnénk, ha a következő tisztújítás a jelenlegi túlbonyolított, rengeteg energiát fölemésztő és felesleges feszültségeket gerjesztő szabályrendszer keretei között zajlana. Emellett meg kell vizsgálnunk, egyházi törvényeink joganyaga alkalmas-e arra, hogy igazodjon a körülöttünk állandóan változó gazdasági, társadalmi, politikai viszonyokhoz. És eredménynek tekintem azt is, hogy a zsinat elfogadta a „láthatóan evangélikus” alapüzenetre épülő és az egész egyház munkájának fundamentumát adó stratégiát, amely már a világos működési irányok meghatározását szolgálja.

– A felügyelői konferencia résztvevői és a zsinat egyes felszólalói egyaránt kérdéseket fogalmaztak meg az egyház missziós munkájával kapcsolatban. Mit tervez ebben az ügyben a zsinat?

– Abaffy Zoltán elnöktársammal, barátommal, a zsinat világi elnökével együtt a jelenlegi zsinat megalakulása óta a legfontosabb feladatok között tartjuk számon a missziós munka erősítését. Kiderült, hogy közösségi és személyi feszültségek terhelték ezt a munkaterületet. Mindenekelőtt ezeknek az őszinte feltárásával kellett foglalkoznunk. Mára – végigjárva az egyeztetések nem problémamentes útját – kialakult egy konszenzus arra vonatkozóan, hogy merre kell indulnunk.

– És lehet tudni azt, hogy merre? Milyen konkrét intézkedéseket javasolnak?

– A cél érdekében közös nevezőre kell hoznunk a tradicionális kegyessé- gi utat járók, az ortodox lutheránus irányzat képviselőit, az ébredési mozgalomhoz tartozókat, valamint a feladatot liberálisabb szemlélettel megközelítő testvéreket. Egyik irányzat sem uralhatja a missziós munkát, mert ha nem tudnak együttműködni, akkor nem várhatunk eredményeket. Elismerem, hogy ez így még messze van a konkrét cselekvéstől, de a közeli jövőben készülünk egy nagy, közös, tisztázó beszélgetésre, ahol a sürgős tennivalókat is meghatározzuk. Ha erre nem lennénk képesek, akkor marad a helyben járás, és ezt az egyházunk iránt érzett felelősség miatt nem engedhetjük meg magunknak. Én optimistán tekintek a találkozás elé, s ha nem is lesz könnyű az egyeztetés, jó reménységem van.

– Ugyancsak a felügyelői konferencia egyik izgalmas és vitákkal kísért témája volt az egyház alkotmányának kérdése. A két zsinati elnök támogatja a megalkotását, ugyanakkor a jelenlévők egy része úgy gondolta, akad ennél jó néhány sürgetőbb, fontosabb feladat is. Lesz alkotmánya az evangélikus egyháznak?

– Saját szabályainkat az egyházunkat körülvevő, állandóan változó jogi környezethez kell igazítanunk, ami időnként káros, belső jogbizonytalanságot okoz. Úgy gondoljuk, ketté kellene osztanunk az egyház joganyagát, egyrészt rendszerbe foglalva azokat az egyház életét alapvetően meghatározó normákat, amelyek függetlenek a világi szabályozástól, másrészt rögzítve azt a joganyagot, amelynek mindenkor naprakészen illeszkednie kell a társadalmi folyamatokhoz, az állami jogi környezethez.

– Ha jól értem, afféle angolszász típusú alkotmányra gondolnak, amely nem egy önálló alaptörvény, hanem az alapértékeket és normákat meghatározó szabályok összessége.

– Pontosan erről van szó. Az akár évtizedeken át változatlan, hitelvi, az alapvető szervezeti kérdéseket, az egyház mandátumát és sok más sarkalatos kérdést rögzítő állandó joganyag javítaná az egyházi működésstabilitását. Hiszünk abban, hogy ez hasznos lenne, és arra is törekszünk, hogy a zsinat törvénykezési munkáját az elmúlt évek gyakorlatától eltérve immár a jogalkotásban valóban jártas szakemberek is segítsék és végezzék.

– Mészáros Tamás, a nyugati kerület felügyelője a zsinaton és a felügyelői konferencián is beszélt arról a tanulmányról, amelyet még az előző zsinat asztalára tettek le. Az irat készítői felmérték a lelkészi kar magánéleti, házassági viszonyainak általános állapotát, és a tapasztaltak alapján konkrét javaslatot tettek arra, hogyan tudna az országos egyház támogatást nyújtani a magánéleti válságba jutott lelkészeknek, miként lehetne tudatosan végezni a hivatásgondozást, rendszeresen, preventív jelleggel és segítő szándékkal figyelemmel kísérni a lelkészek magánéleti viszonyainak alakulását. Mészáros Tamás azt mondta, hogy semmi sem történt, még csak választ sem kaptak az ezzel kapcsolatos levelükre. A jelenlegi zsinat foglalkozik ezzel a kérdéssel?

– Úgy látszik, a zsinati stafétában a váltásnál nem minden botot adtak át nekünk elődeink. Ha valóban meg akarjuk valósítani a láthatóan evangélikus stratégiát, és valóban eredményes missziói munkát akarunk végezni, akkor mindenképpen többet kell foglalkoznunk és törődnünk a lelkészi kar emberi, lelki, szakmai állapotával, amibe a tudatos hivatásgondozás mellett a rendszeres képzés is beletartozik, mert tegyük hozzá őszintén, e tekintetben is elég rosszul állunk. Előre kell lépnünk ezeken a területeken, és ehhez jó alapot szolgáltathat az említett tanulmány is, amellyel mindenképpen foglalkozunk.

– Ön a kormány Reformáció Emlékbizottságának miniszteri biztosaként is dolgozik. Hol tartanak a reformáció ötszázadik évfordulójának, a 2017-es emlékévnek az előkészületei?

– Legfontosabb célunk az, hogy a jubileum alkalmából ne csupán az európai kultúra fejlődését alapvetően meghatározó s a reformációból fakadó történelmi folyamat főbb állomásait mutassuk be, hanem arra is rávilágítsunk, hogy mit ad a ma emberének a reformáció, melyek azok az erkölcsi, etikai, gazdasági, társadalmi alapértékek, amelyek a 21. században is biztos eligazodási pontot kínálnak. És ami ugyancsak nagyon lényeges, meg kell mutatnunk, hogy a reformáció ma is használható példát és szellemi támogatást ad az egyéni, illetve a közösségi megújuláshoz, amire időről időre feltétlenül szükség van. A bizottság már 2016-ban, a társegyházakkal, az állami és a tudományos életszereplőivel, valamint a civilszervezetekkel együttműködve készíti elő az emlékév programjait.

– Melyek lesznek a legfontosabb események, rendezvények?

– A 2017 első napjaiban sorra kerülő, nagyszabású nyitórendezvényt a Művészetek Palotája fogadta be, ezt követően, a tavaszi időszakban konferenciákon és kiállításokon kerül terítékre a reformáció témája. Nyáron a reformáció forrásánál, Wittenbergben rendezünk magyar napokat, ugyancsak 2017 nyarára, Budapestre tervezzük azt a programot, amelyen megjelennének Európa legjelentősebb protestáns politikusai, akik a protestáns gondolkodás közéletre gyakorolt hatásairól beszélnének. Végül pedig ősszel, a reformáció ünnepén a Papp László Sportarénában tartanánk a jubileumi emlék- év nagy találkozóját. Országos nagy kiállítás, rendezvények egész sora gazdagítaná az évfordulót. Közben filmbemutatók, színházi produkciók hoznák közelebb a reformáció üzenetét. Mindezeken túl természetesen országszerte, sőt a Kárpát-medence más tájain is tartunk majd kisebb-nagyobb rendezvényeket, hiszen a reformáció ügye nem csak a fővárosé. Azt szeretnénk, ha 2017 arról szólna, hogyan tudunk minél szélesebb körben összefogni a megújulás érdekében, és hogyan tudjuk a hétköznapjaink részévé tenni a protestáns gondolkodás alapvető értékeit, a bizalmat, a hit, a munka és a hivatásfeltétlen tiszteletét, a gazdasági életben tanúsított tisztességes, korrekt magatartást, a demokratikus, egyenlőségre alapuló gondolkodást és még sok más, a reformációból fakadó értéket. Szándékaink szerint jövő év közepétől már rendszeresen szeretnénk az emlékévet előkészítő, a reformáció témájával foglalkozó műsorokkal, tartalmakkal megjelenni a médiában, ami jelentősen támogathatja a tudatos felkészülést. És 2016-ban, Szent Márton évében már neki kell látnunk újragondolni és erősíteni a felekezeteken átívelő, ökumenikus gondolkodástis. Ehhez kapcsolódva pedig itt az ideje, hogy protestáns és katolikus oldalról is újraértékeljük a reformáció eseményeit, meghatározó alakjait, mai mondanivalóját.

– Van erre hajlandóság katolikus testvéreinkben?

– Úgy tapasztalom, hogy igen. Hiszem, egy ilyen párbeszéd hozzájárulna ahhoz, hogy ki-ki a maga identitását megtartva erősítse azokat a kötelékeket, amelyek mindenkor összekötik a Krisztusban hívőket. Róma részéről ma jelentős nyitottság mutatkozik. Reménység szerint ennek hatását Magyarországon is érezni fogjuk.

– Nemrégiben több mint két tucat, világszerte szolgáló ortodox rabbi közös közleményben tett fontos lépést a keresztény világ felé, hangsúlyozva, hogy azt sokkal több dolog köti össze a zsidósággal, mint amennyi elválasztja. Ferenc pápa eddigi, rendkívül nyíltszívű, megértéssel teli működése hasonlóképpen támogathatja a keresztény felekezetek közötti érdemi párbeszédet. Ezek a gesztusok elvezethetnek oda, hogy a reformáció ötszázadik évfordulóján bekövetkezhet a régen várt áttörés, amely egymás felé fordítja a zsidó-keresztény gyökerű, Krisztusra figyelő, de a részletekről eltérően gondolkodó felekezeteket?

– Nem vagyok próféta, nem látom a jövőt, de erősen bízom ebben, és imádkozom ezért. Amikor bajban van a világ, amikor nehéz helyzetben kell talpon és embernek maradnunk, akkor mindig felszínre kerülnek azok a mélységes és tiszta emberi vágyak, amelyek a karácsony ünnepét is és persze az egész reformációt áthatják. Csak együtt lehet élni, különben nincs jövője a világnak. És az együtt- élésből persze közös cselekvés is következik, amelynek át kell hatnia a szellemi és a gazdasági életet, természeti környezetünk megóvását és az élet szinte minden fontos területét. Úgy látom, a maga módján minden közösség kezd ráébredni arra, hogy keresnünk kell egymást. Ez persze nem jelenti a különbségek összemosását, hanem sokkal inkább azt, hogy identitásunk megtartása, kölcsönös tisztelete mellett megtalálhatjuk az egymáshoz vezető utat. Figyelnünk kell az egymásnak tett apró gesztusokra, mert ezekből épülhet fel a mindannyiunkat összekötő, megértő szeretet, amelynek megtestesülését ünnepeljük hamarosan, a megszülető Jézus Krisztusra figyelve. A reformáció ünnepe Isten adta óriási esély és lehetőség arra, hogy kezet nyújtsunk egymásnak, és ha már megfogtuk egymás kezét, ne is eresszük el. A Szent Márton-év mottója a „felemelő szeretet”. Ha ennek a gondolatnak a szociális értelmezésére figyelünk, akkor az egyházaknak nagyon sok közös tennivalójuk van, ha pedig már együtt dolgozunk, lelkileg is közelebb kerülhetünk egymáshoz. A felemelő szeretetet abban az értelemben is gyakorolnunk kell, hogy magunkévá tegyük a reformáció alap- üzeneteit, az Isten és egymás iránti feltétlen bizalmat, a felszabadultságot, az egymásra figyelést, az Isten előtt felelős, mégis felszabadult élet gyakorlását. És ha ezek a mozaikok összeállnak egy képpé, akkor azon a képen kirajzolódhat valami olyan új üzenet, amely átütheti a felekezetek között jelenleg húzódó falakat.

– Mire kell legjobban odafigyelnünk nekünk, evangélikusoknak 2016-ban?

– Természetesen mint eddig is, Isten igéjére. És arra, hogy minden erőnkkel erősítsük apró, helyi közösségeinket. Krisztus a missziói parancsban arra inti tanítványait, hogy menjenek el, és tegyenek tanítvánnyá minden népet. De a tényleges feladat közvetlen környezetünkben kezdődik, ott kell mindannyiunknak napról napra végezni a missziót! Karácsonykor Isten szeretete egy apró faluban, Betlehemben, egyszerű pásztorok istállójában vált az emberiség számára kézzelfoghatóvá. Ott és akkor, apróban kezdődött el az a csoda, amely utóbb az egész világot átjárta. Így kell nekünk is apróban, helyben, másokra figyelve, a belső összetartozást erősítve elvégezni azt a munkát, amelyet a megszületett Krisztus bízott ránk.