Ahhoz a nemzedékhez tartozom, aki az iskolában még alig tanulhatott Trianonról. Főleg szüleimtől hallottam a Nagy-Magyarországról, drága Édesanyám idézte olykor, hogy „csonka Magyarország, nem ország…”

Igazán a rendszerváltás évében, a román forradalom idején vált személyes élménnyé számomra a határokon átívelő összetartozás. Éppen, hogy megbukott a Ceaușescu-diktatúra, máris elindultunk akkori szolgálati helyemről, Nagytarcsáról Erdélybe egy teherautóval és egy személykocsival, amit áldott emlékű gyülekezeti felügyelőtársam, Tagai István vezetett. A Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (MEVISZ) segélyszállítmányát vittük határon túli testvéreinknek. Csak érdekességként említem, hogy a küldöttség tagja volt az akkori kőbányai lelkész, későbbi püspöktársam, Fabiny Tamás is. Így jutottunk el Kolozsvárra, Oltszakadátra, Halmágyra. Ez utóbbi kis faluval azóta is eleven a tarcsai gyülekezet kapcsolata.

Ugyancsak élő testvérgyülekezeti kapcsolatot építettünk ki a Pozsony elővárosának számító Petrzalka (Pozsonyligetfalú) gyülekezetével, valamint a vajdasági Bajsával is. Nagytarcsához hasonlóan ezek is kétnyelvű települések. 

Igazán akkor lesz esély a százéves Trianon-trauma feldolgozására, ha a Kárpát-medence valamennyi országa végre gazdagító ajándékként tudja megélni több évszázados közös történelmét, etnikai sokszínűségét. Bizony, ez nem könnyű feladat. Csak néhány emléket idézek föl a keserves tanulási folyamatból.

Sose felejtem, amikor petrzalkai kollégám szolgált nálunk, természetesen szlovákul prédikálhatott, hiszen Nagytarcsán akkoriban az idősebb enmzedék még értett tótul. Persze az irodalmi szlovák, amit lelkésztársam beszélt és a helyi tót nyelvjárás nem mindig fedték egymást. Mondták is utána többen, hogy nagyon szépen beszélt a tisztelendő úr, hát még, ha értettük is volna...

Kevésbé volt derűs élmény pozsonyi viszontlátogatásunk, ahol házigazdáinkközölték, hogy németül kell igét hirdetnem, amit majd szlovákra fordítottak, mert szerintük, arra felé már senki sem érti a magyar nyelvet. Talán, mondanom sem kell, a kijáratnál, a kézfogásnál többen is „megdorgáltak”, hogy miért nem magyarul szóltam, hiszen többen beszélik a nyelvünket…

Persze a korrekt, gyógyító emlékezéshez hozzátartozik, hogy a másik oldalt sem hallgatjuk el. Egy kedves gyülekezeti gondnok-testvérem mesélte, hogy annak idején a tarcsai elemi iskolában, amikor a szünetben tótul szólalt meg, a tanító bácsi büntetésből százszor leíratta vele: „Az iskolában csak magyarul beszélek”.

Nem véletlen, hogy az erőszakos trianoni békediktátum, a későbbi kényszer kitelepítések és lakosságcserék következtében, sokfelé egyfajta nemzeti önértékelési identitászavar alakult ki hazánkban éppúgy, mint a szomszédos országokban. Mindezt jól tükrözi az a kissé tragikomikus eset, amit nagytarcsai szolgálatom elején éltem át. Valahova ellátogattunk az énekkarunkkal, ahol pár szóval be kellett mutatnom, hogy honnan érkeztünk. Én gyanútlanul úgy fogalmaztam, hogy Nagytarcsa szlovák gyökerű település, illetve gyülekezet. Ezek után egy tarcsai testvérem tapintatosan, négyszemközt, de kellő határozottsággal megintett, hogy ilyet többé ne mondjak róluk, hiszen ők nem szlovákok, hanem magyarok, akik beszélnek egy kicsit tótul is…

Remélem, az évforduló is segíthet, hogy végre feldolgozzuk múltunk gyakran valóban súlyos sebeket okozó traumáit. Ugyanakkor ismerjük fel, ismerjük el, valamint becsüljük meg közös gyökereinket. Ápoljuk sokszínű nyelvi,  kulturális örökségünket, ma is gazdagító hagyományainkat.

Talán ebben a kívánatos terapikus folyamatban segíthet az egyik legnagyobb magyar költő, József Attila is, aki büszkén vállalja ugyancsak összetett családfáját A Dunánál című híres költeményében:          

Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást…

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

Majd a monumentális vers utolsó soraiban így vall ma is aktuális, közös küldetésünkről:

…Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés. 

Erre bátorítson minket a bábeli átkot legyőző pünkösdi Lélek, aki a kölcsönös megbocsátás, megértés, és a megbékélt különbözőségek lelke!