Igen Tisztelt Református és Evangélikus Zsinati Elnökség! Igen Tisztelt Zsinati Atyák és Anyák, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az ötszáz évvel ezelőtti reformációból sarjadt hazai evangélikus és református egyházak együttes zsinati ülésének különös jelentőséget ad, hogy egyházaink történetében ez az első. Nagyon hosszú időre lenne szükség mindazt elsorolni, ami közös kincsünk és összefűzi egyházainkat, de azt is, amiben különbözünk, és ami elődeinket akadályozta ennek a lépésnek a megtételében. Mégis fontos a visszatekintés, de nem elégséges, tekintsünk előre is.

Előadásom első részében hitünknek a mindkét oldalon legfontosabbnak tartott négy kincsét veszem számba, amelyekben ugyanakkor különbségeink is vannak, de amelyeket az elmúlt ötszáz év után is hivatásunk megosztani kortársainkkal. A második részben az összetartozás eddigi intézményeit tekintem át, és ezek tanulságait keresem az elmúlt ötszáz év utáni jövőre nézve.

Az első részben tehát a közös kincsekről.

1. Először is, közös kincsünk a Biblia. Nem egyszerűen a felfedezésével kezdődött a reformáció, hanem azzal, hogy a hit és tanítás legfőbb mértékének és forrásának tekintették a reformátorok. A Biblia lett ezáltal a fennálló egyházi és világi állapotok kritikájának a mércéje, mozgatója és a változtatások igazolója. A fordítások és azok kinyomtatása révén a széles néprétegekhez eljutott szavak megváltoztatták az emberek hitét és gondolkodását, mert azt olvasták ki belőle, hogy róluk, az életükről, nemcsak örök életükről, hanem földi életükről is szólnak. Reménységet ébresztettek és cselekvésre ösztönöztek. Ezzel rendkívül gazdag történeti és teológiai folyamat kezdődött el, amely még most sem fejeződött be.

A reformáció mindkét nagy ága ragaszkodott és mindmáig ragaszkodik a teljes Bibliához, az Ószövetséghez és az Újszövetséghez. Még a héber Bibliában nem szereplő, hanem görögül keletkezett apokrifus könyveket is lefordították, amelyek a Vulgatában olvashatóak. Így tett 1590-ben Károli Gáspár, akinek fordítását reformátusok és evangélikusok is magukénak vallják, forgatják, sőt amelyet az egész magyarság nemzeti kincsként tart számon. A Biblia újabb fordításán pedig a két egyház tudósai továbbra is együtt fáradoznak.

A teljes Szentírás az evangélikusok számára Isten törvényét és evangéliumát tartalmazza, mindkettő Isten igéje, ugyanakkor Krisztusról is szól, mint ígéretről és beteljesedésről, aki nagyobb a törvénynél. A református hagyomány is hangsúlyozza a törvényt és az evangéliumot, valamint a Krisztusról szóló ígéreteket és beteljesedést is, de nagyobb hansúlyt tesz a törvényre, mint mi, evangélikusok.

A jelen egyik nagy feladata, hogy ne a bibliaolvasókat és igehallgatókat vigyük vissza az ókori Palesztinába, hanem a bibliai igét hirdessük meg mai nyelven a ma emberének szólóan. A másik: kerüljük el, hogy összefüggésükből kiragadott és önkényesen értelmezett igécskékkel népszerűsítsük a Bibliát, így manipulálva magunkat és egymást, és vigyázzunk, hogy ne ilyenek legyenek vitáinkban a döntő érvek.

2. Közös kincsünk továbbá, hogy Istent mint felséges és mindenható Istent ismertük meg igéjéből, róla így prédikálunk és tanítunk. Isten fenségét és mindenhatóságát a reformáció komolyan vette, és következetesen érvényesíteni igyekezett a teológiai gondolkodásban. Isten fensége ugyanis nem a despotáknak kijáró, behízelgő udvari cikornya. Egyértelműen azt jelentette mindenki számára, hogy elsősorban vele kell az embernek számolnia, nem a világi és egyházi hatalmasságokkal. Hiszen különben, ha nem így gondolunk Istenre, akkor ő – ahogyan Luther fogalmazott – „nevetséges Isten volna”. A felséges Isten gondolatától elválaszthatatlan, hogy Isten jóindulata – más szóval kegyelme – semmilyen módon nem vásárolható meg, nem eladó, Isten nem korrumpálható, nincsenek az ügyeskedők előtt kinyíló kiskapuk, Istent nem lehet lefizetni vagy lekenyerezni. Ennek programszerű állítása messzeható következményekkel járt egykor. És azzal jár ma is. Isten nem hagyja magát megcsúfolni.

A reformáció jelentőségét a kultúra emberei a nyelvre és általában a művelődésre gyakorolt hatásával ecsetelik. A közgazdaság tudósai a földi hivatás és a munka megbecsüléséért dicsérik. A társadalomtudomány emberei azért tartják jelentősnek a reformációt, mert megtette az első lépéseket a tömegek felemelkedése felé. Az egyház emberei pedig – talán annak érzékeltetésére, hogy komolyan veszik a kultúrát és a társadalmat, vagy azért, mert úgy gondolják, hogy csak így értik meg az emberek – nemcsak maguk is egyre ezeket a nézőpontokat visszhangozzák, de érvelésükből olykor Istent is kihagyják. Vagy egyszerűen csak nem veszik halálosan komolyan őt az egyházi életben és szolgálatban. Amikor az egyház Isten törvényét hirdeti, megerősíti a társadalom egészséges normarendszerét, kritizálja azt, amit nem lehet egészségesnek tartani, és ezzel részt vesz abban a folyamatban, amely az egyes ember szocializálódását és a jóban való megerősítését szolgálja. Jó példákat keres, amelyek szükségesek.

A Kis kátéban Luther az első parancsolatot így magyarázta: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk.” A Heidelbergi káté 94. kérdése szerint pedig az első parancsolat azt jelenti, „hogy őt, az egy igaz Istent helyesen ismerjem, és egyedül csak ő benne bízzam. Teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót csak tőle várjak, és őt teljes szívemből annyira szeressem, féljem és tiszteljem, hogy inkább a teremtett dolgokról mondjak le, semhogy a legcsekélyebb mértékben is az ő akarata ellen vétkezzem.” A reformáció jubileumi éve minket magyar protestánsokat az elé a kérdés elé is állít, hogy a felséges Isten csak ügyesen forgatott hivatkozási alap-e, vagy életünk uralkodója.

Korunk emberét az jellemzi, hogy úgy gondolja, pontosan el tudja dönteni, mi a jó és mi a rossz. Isten előtt azonban – és ez a társadalom számára is életbevágó – a bűn nem bizonyos értékhatárnál kezdődik, hanem a szívben, a kívánságnál. És nem évül el. Van sok tapasztalat arra, hogy Isten igéje nem szorítható az emberi értelmezés korlátai közé, ha a Szentlélek eleveníti meg, akár emberi okoskodások ellenében is. Vegyük például Jézus szavát: „valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg” (Mt 25,45). Az istenhit persze nem lehet kényszer, de e vonatkoztatási pont nélkül könnyen megtéved az ember, és nélküle nem működnek jól a dolgok.

3. Közös kincsünk harmadikként az evangélium, amely Jézus Krisztus bocsánatát hirdeti a megtévedt és csődöt mondott embernek, akire ránehezedik bűnének terhe. A modern kor nagy ellentmondása, hogy nem tud, és nem is akar tudni Istenről, aki számon kér. Ez mégsem felszabadulást jelent számára, hanem olyan terhet, amelyet nem tud magáról lerázni. A bűnt ugyan sokáig el lehet rejteni, de nincs olyan titok, amely napvilágra ne jönne. A lelkiismeretet is akár évtizedekig meg lehet nyugtatni és el lehet altatni, de számos példa mutatja, hogy fel is ébredhet és kínzó dörömböléssel emlékezetünkbe idéz rég elfelejtett dolgokat is. Ilyenkor másokra mondott vádjaink is ellenünk szólhatnak. Aki pedig fölényes magabiztossággal néz körül ma, mert el sem tudja képzelni, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, lehet, hogy holnap maga is keresővé, a bűnbocsánat koldusává válik. Mert nemcsak élni nehéz ezzel a teherrel, de meghalni is. Bár ilyenkor megtaposva érzi magát az ember, mégis ez késztet arra, hogy ne csak bocsánatot kívánjunk magunknak, hanem a megújulást keressük.

A reformációban az evangéliumnak az az ősi olvasata került ismét napvilágra, hogy az embernek nem egyszerűen mentálhigiénés kúrára, hanem gyökeres megújulásra van szüksége. Ez a megújulás nem tisztító étrenddel, nem fizikai gyakorlatokkal, nem emberi igyekezettel érhető el, nem valami beszerezhető, megvásárolható dolog, egyáltalán nem eladó. Együtt mondjuk: ez kegyelem, vagyis nem rajtunk áll, nem tőlünk függ, hanem olyan ajándék, amely kizárólag Istenen múlik. Jézus Krisztus személye és keresztje pedig garancia arra, hogy ebben részesülhetünk. Ennek a bizonyosságát Kálvin Isten minden emberi cselekvést megelőző elrendelésében találta meg, Luther pedig abban a szeretetben, amellyel Isten Krisztus személyében és keresztjében lehajolt hozzánk. Eltérő a látásmód, eltérő a hangsúly, de abban is egyek vagyunk, hogy akár így, akár úgy, ez a kegyelem, ez a bűnbocsánat az élet megváltozásával jár.

Talán nem kellene annak kimutatásán fáradoznunk, hogy a bűnbocsánat evangéliuma mennyit változtatott Európa és hazánk arculatán. Hiszen minden nemzedékben, minden emberben, minden hitre jutó emberben is elölről kezdődik és kell végbemennie ennek a megújulásnak, változásnak, nem is csak egyszer, hanem nap mint nap. Vagyis nem arról van szó, hogy mi egyszerűen ott folytatjuk, ahol az elődeink abbahagyták. A reformáció ötszáz éve keresztyének, római katolikusok és protestánsok, evangélikusok és reformátusok egymás ellen elkövetett vétkeinek is története. Márpedig az Úristen a megújítást, a reformációt a saját népén szokta kezdeni. Isten igéje és Szentlelke segítsen el mindannyiunkat ahhoz a lelki állapotfelméréshez, amelyben Isten előtt megalázkodva belátjuk, mikor kellett volna és kell hallgatnunk a szólás helyett, milyen ügyekben kellett volna és kell szólnunk a hallgatás helyett. Mindig az volt a feladat, ma még inkább az, hogy ne az elődeink kiválóságára hivatkozva reklámozzuk a keresztyén hitet, a protestantizmust és személyesen saját magunkat, hanem a bűnbocsánat és belső megújulás helyévé tegyük egyházainkat és gyülekezeteinket, nem mással, mint az evangélium igéjével. Ez a legnagyobb hozzájárulás, amit a protestantizmus nyújthat a társadalom és tagjai mentális egészségéhez és lelki üdvéhez. Mert a bűnbocsánat és megújulás lehetőségéről beszélni nem lutheránus pesszimizmus vagy kálvinista törvényeskedés, hanem a Jézus Krisztusban bízó, meggyógyított és megújított lelkiismeret és a szív vidámsága. Az evangélium ugyanis hatalmasabb, mint a törvény, Isten szeretete nagyobb haragjánál. Az egyházakat pedig, a protestáns egyházakat sem bíróul rendelte Krisztus, hanem arra, hogy az evangéliumot hirdessék a megfáradtaknak és megterhelteknek, minden teremtménynek, és tanítvánnyá tegyenek minden népet.

4. Végül, negyedikként, még egy közös kincsünkről szólok. Olykor saját köreinken belül is magyarázni kell, hogy a wittenbergi és a genfi reformáció mennyire nyitott volt a földi dolgok iránt. Halálosan komolyan vették az Isten iránti engedelmességet és Krisztus követését, de gondolkodásuk nem volt beszűkült, sem individualista, sem provinciális. Hiszen zene- és nyelvtanulás, általános iskoláztatás nemcsak fiúknak, hanem lányoknak is, iskolák alapítása, könyvtárak létesítése, könyvek olvasása és írása, a történelem és a filozófia kutatása, gondoskodás szegényekről és betegekről, házasság, válás, gyermekvállalás és -nevelés, katonáskodás, bíráskodás, gazdasági kérdések, mint tisztességes haszon vagy kamat, a török veszedelem és sok minden más fontosságot nyert. Istentiszteletnek mondja Luther az Isten iránti engedelmességben végzett földi hivatást, és Kálvin sem a féktelen profitszerzést tartja helyesnek, hanem a földi javaknak olyan használatát, „mely szeretettel van összekötve”. Ha ma élnének, foglalkoztatná őket a környezetvédelem vagy a migrációs válság ügye is. A „mindig így csináltuk”, a ragaszkodás a hagyományhoz sem a világi, sem az egyházi életben nem volt végső mérték számukra, hanem Isten igéjében, Isten igéje alapján keresték a krisztuskövetés útját. Sohasem az ember önmaga volt számukra a cél, mert az ember nem lehet öncél, csak a másik emberrel együtt és Isten rendje szerint. A maguk sajátos társadalmi környezetében volt bátorságuk Isten rendjére emlékeztetni a hatalmat gyakorlókat is, nem emberekben bíztak, vállalva ennek mindenféle kockázatát. Ez a hitük és az abból fakadó bátorságuk példa lehet a ma nemzedéke előtt is. Ha ma egymásra nézünk, talán nem nélkülöz minden alapot az a megfigyelés, hogy a reformátusok közéleti szempontból visszahúzódónak, óvatosnak tartják az evangélikusokat, akik viszont attól tartanak, hogy a reformátusok a kelleténél könnyebben azonosítják Isten országának ügyét az adott világi hatalom ügyével. Vitázni erről lehet hosszan, de talán ez is azok közé az ügyek közé tartozik, ahol kölcsönösen segíthetnénk egymást.

A második részben összetartozásunk eddigi intézményeiről szólok.

A kezdeti viták után, amelyek a különálló egyházszervezetek létrehozásához vezettek, évszázadokig csak a közös üldöztetés volt összetartozásunk jellemzője és kísérője. Ezek elmúltával az ország keleti felén 1830-ban az abaújkéri, nyugati felén 1833-ban a nagygeresdi egyezménnyel igyekeztek eleink rendezni a két felekezet együttműködését. Elsősorban a szórványban, ahol nem volt mindkettőnek saját lelkésze vagy iskolája, és ezért a rendszeres istentiszteletek tartása akadályokba ütközött. Tény, hogy ezek az egyezmények kialudtak, de gyakorlat maradt a részvétel lehetősége egymás úrvacsorájában.

Egyidejűleg tartottak az evangélikusok zsinatot Pesten és a reformátusok Budán 1791-ben. Ennek százéves évfordulóján pedig 1891-ben Budapesten újra. Akkor a elsősorban a többek által javasolt unió miatt kívánatosnak tűnő szervezeti kérdések megoldása tette szükségessé az egyeztetést. Az uniós törekvés eredménye lett a tíz évig folyó közös pesti lelkészképzés lett, de elsősorban hitvallási okokból nem fogadták el a két egyházat összefogó közös konzisztóriumot.

Az egyházaink által is aláírt Leuenbergi konkordia 1973-ban úgy próbált továbblépni a korábbi rosszízű vitákon, hogy nem folytatta azokat és nem tett kísérletet azok megoldására. Helyettük olyan állításokat fogalmazott meg – a keresztség, az úrvacsora, a krisztusi megváltás és a predestináció kérdésében –, amelyekkel a két felekezet egyet tud érteni, és deklarálta a szószék- és oltárközösséget. Emlékezetem szerint akkor az volt az általános hazai értékelés, hogy Magyarországon ez már évszázadok óta valóság. Ez túl sekélyes megállapítás, ezért sajnos legföljebb néhány teológiai oktató foglalkozott ezzel a konkordiával.

Azóta a Lutheránus Világszövetség és a Református Világszövetség közös munkabizottsága 1990-ben elfogadott egy beszámolót, majd 2002-ben egy másikat, amely az evangélikus-református viszony kérdéseit tekintette át. Nincs tudomásom arról, hogy ezeket itthon egyházaink részéről tanulmányozták volna, közös tanulmányozás pedig biztosan nem volt. Vajon van-e bennünk készség ezt a mulasztást pótolni.

Idén júliusban a Református Egyházak Világközössége (World Communion of Reformed Churches) a tagegyházak megkérdezése után Lipcsében úgy határozott, hogy társul az Augsburgban 1999-ben aláírt evangélikus-római katolikus közös nyilatkozathoz, amely a megigazulástan kérdésével foglalkozik. A református világközösség csatlakozási szövege először kifejezi az egyetértést az evangélikus-római katolikus nyilatkozattal, majd nagyra értékeli egyes felismeréseit, azután a maga sajátos hangsúlyait és további felismeréseit fűzi hozzá, végül pedig aláhúzza azt, hogy a megigazulást és az igazságot elválaszthatatlan egységben látja. Engedtessék meg, hogy ezt a hozzáállást a két egyház figyelmébe ajánljam.

Amikor még tervként volt szó a két zsinatnak erről a mai üléséről, néhányan aggodalmuknak adtak hangot, hogy itt majd az evangélikus és a református egyházat egyesíteni fogják. Nem kevesen lehetnek azok, akik a mainál szorosabb együttműködést tartanak kívánatosnak. Nem tisztem, hogy az elhangzottakon túlmenő javaslatokat tegyek. Egyet azonban mégis hadd kérjek.

Amikor október 3-án, 1529-ben Luther összefoglalta és a jelenlevők aláírták a wittenbergiek és délnémetek közötti egyetértést a lezajlott marburgi kollokvium alapján, a konszenzust kifejező 15 pont végére hagyta, amiben nem tudtak egyetérteni: „És bárha mi arról, vajon Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és borban, ez idő szerint nem egyeztünk meg, mégis egyik fél a másik iránt keresztény szeretetet tanúsítson, úgyhogy minden lelkiismeret mindig többet viselhessen el, és mindkét fél buzgón kérje a mindenható Istent, hogy minket az ő Lelke által az igazi értelemben megerősítsen.”

Gondolkozzunk azon, Testvérek, mit kellene kinek-kinek magának másképpen tennie, hogy ne hátráljunk vissza emögé, hanem inkább még erősebben fogjuk egymás kezét és erősítsük meg közösségünket, amellyel Isten Krisztus révén megajándékozott minket. Ámen!