Az ősz pedig pont ez az időszak az évben, amikor nemcsak a termésnek örülünk, hanem már azt is tapasztaljuk, hogy lassan hidegebb és sötétebb lesz. Már érezzük a tél előszelét, azt, hogy búcsút is kell vennünk a természet gazdagságától. Az év hideg hónapjai kiszolgáltatottá tesznek bennünket, különösen azokat, akiknek nincs fűtött otthonuk.

A zsidó lombsátorünnep, ami egyben aratási ünnep is, egyesíti magában a két szélsőséget: a hálát azért, amink van, és az emlékezést arra, hogy mindez nem magától értetődő. Hogy volt idő, amikor kiszolgáltatottságban éltünk. (3 Móz 23,39-43) A zsidó családok ezen az ünnepen minden évben lombsátorba költöznek. A hagyomány szerint a lombsátornak védelmet kell biztosítania az eső elől, de az is fontos, hogy látszódjanak a csillagok. A lombsátorban esznek, alszanak, itt zajlik az élet. Az ünneplők a természet részének érezhetik magukat, és talán egy kicsit megcsapja őket az az érzés is, hogy milyen picik a hatalmas világmindenséghez képest.

Sátorban, kunyhóban lakni segít, hogy tisztán lássuk önmagunkat. A sátor egyszerre otthon és egyszerre úton levés. A sátor elveszi tőlünk a hamis biztonságot és azt az illúziót, hogy mindent meg tudunk oldani egyedül is. Alázatossá tesz és megmutatja hatalmunk határát. Azt hiszem, ez az alázat nemcsak a természettel szemben fontos, hanem életünk minden területén. Az emberekkel való bánásmódunkban is, különösen azokkal szemben, akik nálunk kevésbé szerencsés körülmények között élnek, mondjuk szó szerint sátortáborokban és kunyhókban.

Bevallom, kicsit irigykedem a zsidó lombsátorünnepre és mindarra a tapasztalatra, amelyre a hívő zsidók ezen az ünnepen szert tehetnek minden évben. Nem zsidóként – és szerencsés, biztos lakhatással rendelkező európaiként – csak akkor élhetek át ilyet, ha sátorozós nyaralást szervezek. De a keresztény hagyományban is van azért egy apró nyoma a sátorozásnak. János evangéliumának ismert mondata így hangzik szó szerinti fordításban: „És az Ige testté lett és közöttünk sátorozott.” Jézus annak tudatában élte az életét, hogy sosem lesz 100 százalékos védelme a gonosztól. Hogy nemcsak az emberek között van otthon, hanem éppúgy a mennyben is. Hogy kiszolgáltatott és nem teljesen úr a saját élete felett. Ebből pedig nem visszakozott még a halállal szembesülve sem.

Nem úgy, mint Jézus, mi Európában nagyon sokáig a győztes pozíciójába képzeltük magunkat. Úgy éltünk, mintha hatalmunk lenne a természet és a nálunk gyengébb, szerencsétlenebb sorsú emberek felett. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy mind a természet, mint az elnyomottak óriási erővel bírnak. Az egyedüli út, az egyedüli helyes hozzáállás az alázat. Leszállni a magas lóról. Be kell látnunk, hogy a természettől nem lehet büntetlenül elvenni mindent. Vissza is kell adnunk valamit a természetnek és védenünk kell. Hasonlóan az emberekkel szemben a békés együttélés záloga a kölcsönösség és annak elismerése, hogy nem vagyunk értékesebbek azoknál, akiknek kevesebb pénz, szerencse, béke jutott és annak belátása, hogy amink van, az nem magától értetődő és a nélkülözők nem azért nélkülöznek, mert megérdemelték.

Szeptember, a Teremtés hónapja, meghívás, hogy mindezt tudatosítsuk magunkban.