A film azzal indul, hogy Saul a táborban a műszakjába siet. Egy csempézett helyiségbe nagy embertömeg zúdul be. A fal mellé áll, nem néz rájuk, kerüli tekintetüket. Német nyelvű utasítás: mindenki jegyezze meg a fogasa számát, ahová a ruháját tette. Majd bezárják a nagy vasajtót, és elkezdik összegyűjteni az árván maradt ruházatot. Rémült dörömbölés, kiáltozás a vasajtó túloldaláról. A Sonderkommando tagjai nem reagálnak, még csak le sem lassulnak, az ember fájdalmas elmúlása ipari zaj a számukra. A hanghatások végig igen erősek a filmben, többet mondanak a párbeszédeknél.

Nézem a filmet, és igyekszem nem fogalmazni, hanem szembenézni. Vele, aki a haláltáborban VALAKINEK a fiát akarja eltemetni. Egy magyar gyereket, egyet a százezerből. Ki fogja eltemetni a többit, azt az elégetett százezret? Hetven év után képletesen talán egy kicsit ez a film is megteszi, mert ha százezer néző lenne, akkor bizonyos értelemben százezer temetés is lenne egyben.

Auschwitzban ott volt a kiszámíthatatlanság, a rejtély, a titok, a drámaiság. A krematórium volt a koncentrációs tábor szíve-veséje, de miután ide egyetlen egy film sem vitte el a szemet, nem is kaphatták meg azokat az impulzusokat, amelyek alapján megismerték volna, hogy miről is szólt a holokauszt lecsupaszított lényege. A Saul fia itt kezdődik.

A szabály a lágerben a halál volt – ez volt a megsemmisítő táborok lényege. A túlélés volt a kivétel. A filmben Saul túlélése belső túlélés: nem volt más tartománya az életben maradásnak. Saul akaratlanul marad ember, nem azért, mert hős. Csak indirekt módon van szó az embertelenségről és az igazságtalanságról, hogy ennek felismerése a nézőben szülessen meg saját érzékszervein keresztül.

Egy sor kérdés viszont felmerült a munka során: mi van akkor, amikor már nincs remény? Van-e akkor valami, ami az emberről szól, amikor már tényleg semmi sincs? Van-e döntési lehetőség ilyenkor, hogy higgyünk? Létezik-e olyan tartomány, ami a legsötétebb helyzetben is még irányt mutat? Saulnak marad, és reméljük, hogy a néző is ezt gondolja.

A Sonderkommandó világát mutatja be, amely múltpolitikától függetlenül súlyos kérdéseket vet föl a túlélők számára is. Középpontba állítása miatt azonban kritikát is kaptak, hiszen a holokauszt történetének érzékeny szereplői ők. Bár sorsuk talán a legtragikusabb – biztos halál vált rájuk, és akár szeretteik testét is elégetve kellett segédkezni a halálgyár működtetésében –, sokszor megkapták és megkapják a bűnrészesség vádját. Testi-lelki szörnyetegek, kizsigerelt rabszolgák. A felelősség azonban azoké, akik idáig juttatták őket. 

Mi történik az emberrel egy ilyen helyzetben? A „sonderesek” nem mentettek embert (igaz, közvetlenül nem is öltek, a nácik ezt kizárólag saját maguk végezték), de az sem fikció, hogy voltak közöttük, akik megpróbálták dokumentálni a halálgyár valóságát, hogy a világ tudomást szerezzen a történtekről és volt egy sikertelen táborlázadás is. Ebben az intelligens, mérnöki tervezettséggel és szakszerűséggel létrehozott, mégis Dante és Hieronymus Bosch fantáziáját messze túlszárnyaló infernóban a remény tárgya is szükségszerűen olyan, mint a valóság: abszurd és kilátástalan. 

Hiszen mi értelme bárkinek is sírt ásni ott, ahol lapátolni is alig bírják az emberi hamut? Kaddist mondani egyért, amikor válasz nélkül maradnak a gázkamra vasajtói mögött feljajduló imák? Lehet-e rabbit találni a pokolban? Nem a túlélés lehetőségeit keresve mutatja be a tragédiát. Hiszen az elhunyt áldozatokhoz viszonyítva a túlélők száma elenyésző. A túlélési paradigma valószínűleg a háború utáni társadalom túlélési, stratégiája. Viszont ezzel el is kerültük – nagyon sok esetben –, hogy beszéljünk arról, mi is volt ez igazából. A Sonderkommando története a halál története. Ott nincs menekvés.

A filmből is ez köszön vissza: semmit nem látunk a közhellyé kopott auschwitzi szimbólumokból: nincsenek marhavagonok, sínpárok, őrtornyos, feliratos főbejárat, de még lágerbarakkok és füstölgő kémények sem. Csak a Ground Zerót látjuk, belülről. A „díszletek” maguk a főszereplők: az önnön megsemmisítésükre váró emberek és a műveletet végrehajtó németek, valamint az ideiglenesen köztük álló ipari rabszolgák, a Sonderkommandósok.

Az elkövetők gonoszsága, a környező világ közönye és az áldozatok „áldozatkészsége” érthetetlen. A film segít szembesülni azzal a tragédiával, ami nem „zsidó tragédia”. Egyrészt magyar tragédia. Megrázó módon igenis éppen a magyar holokauszt volt a legdrámaibb, rövid idő alatt a legtöbb áldozatot eredményezte. Erre kötelességünk reflektálni. Ez a gyűlöletből fakadó őrület minket, magyarokat, és az országot, Magyarországot fosztotta ki leginkább. Mindenekelőtt pedig az ember tragédiája a holokauszt! 

Csak a végállomásból érthető meg minden előző lépés: a numerus clausus, a fajvédelmi törvények, az európai határok lezárása, a gettósítás, a deportálások. Ezek mind szükségesek voltak a halálgyár működéséhez, a résztvevők felelősségét is aláhúzzák: a zsidótörvényt megszavazó képviselőét, a boltfoglalást elrendelő hivatalnokét, a deportálandó személyek listáját összeállító közjegyzőét, a vagonajtót lezáró csendőrét és a szerelvényt biztonsággal célba juttató mozdonyvezetőét. Ők mind szükségesek voltak – de nem elégségesek. Bűnösök, de nem főbűnösök.

Ahol a Saul fia játszódik, ott már csak és kizárólag a németeké a felelősség: a totális és végső megoldás tervrajzát Berlin délnyugati szegletében, Wannsee-ben a tóparti festői villában rajzolták meg, Adolf Hitler német birodalmi kancellár parancsára. Itt már nem foglalkoztak ideológiával, csak a tökéletes végrehajtással, hogy a lehetőségét is kizárják – Reinhard Heydrich birodalmi vezető szavaival – a „zsidó újjászületésnek”. A terv a teljes, 11 milliós európai zsidó lakosság megsemmisítésére vonatkozott, de a cél az egész világ „zsidómentesítése” volt. A nácik a megsemmisítő táborokat nem bízták másokra: az Endlösung-projekten a hiteles felirat a „Made in Germany”. 

1944. október 6-a és 7-e között. 1944. október 7-én történt az auschwitzi Sonderkommandó fellázadása. A filmben azonban a lázadás háttérszál, csak a film utolsó harmadában bontakozik ki, és Saul (vele együtt mi is) csak sodródik az eseményekkel. Ő – saját és rabtársai életének kockáztatása árán – egy, a gázkamrát túlélő fiút akar kimenteni a krematóriumból és a bonckés alól, hogy vallási hagyomány szerint temethesse el.

A kamera nézőpontja is különleges: egy ember szintjén meséli el ezt a történetet. E koncepciónak köszönhetően a néző radikálisan bevonódik a cselekménybe, szinte maga is a rabok egyikévé válik.  Nincs semmi felfogható, megérthető Auschwitzban, egyedül maradt az az abszurditás, amit bármi áron el akar végezni. Csak ez felfogható. Rabbit szerezni és a rítus szerint eltemetni a fiút. A pokol tornácán. Mintha ez változtatna bármin. Változtat. A Saul fia nem holokausztfilm. Erről az „akkor is”-ról szól. A film kiállás amellett, hogy ember embernek valóban ne legyen farkasa.

A Sault alakító Röhrig Géza arca kemény, mozdulatlan, zárt. Mellé téve sugárzik egy másik emberé, a rendező Nemes Jeles Lászlóé. Előtte csönd, a bemutatás pillanatában világhír, ilyen csoda csak egyszer adódik az életben és a magyar előadóművészet világában. Egyszeri, megismételhetetlen alkalom. Önmagában jelkép.

Jó lenne itthon többet beszélni a kitelepítésről, a Gulagról, a holokausztról, történelmi traumáinkról, amelyek itt élnek velünk földolgozatlanul, kibeszéletlenül. Ez a mi filmünk! 

A film azt mondja: szembenézni és megbeszélni. A Szabadság-téri német megszállás áldozatainak emlékműve azt: félrenézni és mellébeszélni. Ez a film nem egy emlékmű, ez egy általános kiállás amellett, hogy ember embernek valóban ne legyen farkasa.

Ha nincs holokauszt, teljesen más lett volna Európa története. Más lenne Európa minősége. A magyarországi vidék is tönkre van téve, hiányoznak a zsidók a helyi társadalomból. Emiatt érzik sokan, hogy halott a magyar vidék. Kivettek valami olyat onnan, ami a véráramlást, az egészséges életet segítette. Hiába mitizálták a holokausztot, és hiába tette a kulturális ipar a hangsúlyt a túlélésre, a túlélők történeteire, az Európában élő zsidók a lelkük mélyén félnek. Veszélyeztetettnek érzik magukat.  

Auschwitz megismétlődhet, de nem csak a zsidókkal, a keresztényekkel is. Most zajilk éppen, csak távoli zaja miatt még nem igazán értjük. Bár már nincs nagyon sok zsidó Európában, de jöhet egy olyan dráma a gazdaságban, amitől megváltozik a közhangulat. 

Több jelenség is bomlasztja Európát. Oroszország például szélsőjobbos és szélső balos pártokat finanszíroz, amelyeket összekapcsolnak az Izraelt gyűlölő Iránnal. Eközben az Iszlám Állam terjeszkedése szinte töretlen. A ’30-as évekre emlékeztető judeofób jelenségekkel lehet találkozni Európában. Az árubőség még egyben tartja Európát, de nem kell sok, hogy ez megváltozzon. A múlt bűneivel és hibáival szembe kell néznünk. A franciák is felelősek voltak, egyebek mellett az elhibázott versailles-i békeszerződések megkötésében. Abban is, hogy a második világháborúban nemcsak a francia ellenállás létezett, hanem milliók kollaboráltak a nácikkal. Az ezzel való szembenézés folyamatban van. Az viszont elgondolkodtató, hogy a Charlie Hebdo dráma kapcsán sem ébredtek fel igazából. Csak látványellenállás zajlik, igazából nem történik semmi az iszlamista előretörés ellen.

Közben a menekültáradat folyamatosan zúdul ránk. Azonban a szögesdrót mindenkor az embertelenség, az atrocitás, a terror jelképe. Leszaggatása pedig a szabadságé és az emberi mivolté. Aki a koncentrációs táborokat idéző szögesdrótot épít az életükért menekülők elé, nem hisz az emberi mivoltban, a szolidaritásban, a humánumban, viszont sikeresen épít az általa keltett gyűlöletre.

2015-ben nem mondhatjuk, hogy nem aktuális téma az, amit átélt egy ember egy koncentrációs táborban, hiszen napjainkban is van rá példa – utalt a kritikus az észak-koreai haláltáborok, vagy az Iszlám Állam napjainkban is tapasztalható kegyetlenségére.

A filmbeli Sonderkommando lázadása fölrobbantja a szögesdrótot, a mögötte vegetáló élő halottak megpróbálkoznak a lehetetlennel. Legalább megpróbálkoznak. A Saul fia rendezője szerint az a film kérdése, hogy mi történik akkor, amikor már minden remény halott. Maradt-e bennünk valamiféle hit, akár a legparányibb, ami az embervoltunkat igazolja.

„Van-e belső hang, és tud-e erősebb lenni, mint a túlélési ösztön?” – kérdezi filmjével Nemes Jeles László.

És ha van, meghalljuk-e a bennünket körülvevő kakofóniában?

Számomra fontos jelenet volt, amikor a film vége felé egy náci katona befogta egy lengyel kisfiú száját. Mintha azt üzenték volna, hogy a valódi Auschwitzról és más szörnyűségekről szóló ismeretről a következő generációkat tudatosan elzárják. Európa valahol egy befogott száj. A mai egy technokrata, voluntarista, kiüresedett ideák mentén felülről mesterségesen összerakott Európa. Ha már befogott száj és hallgatás: számomra az a döbbenetes, hogy a jelenkor nácijai, tömeggyilkosai még a náciknál is gátlástalanabbnak tűnnek. Míg Hitler és pribékjei igyekeztek titkolni a mészárlást, addig az Iszlám Állam katonái büszkén gyilkolnak, és hencegnek gaztetteikkel.

És szinte senki nem tesz semmit, miközben a legősibb asszír keresztény közösségeket semmisítik meg. Hol van a keresztény Európa? Szégyen, hogy Obama és az európai vezetők gyakorlatilag Iránra hagyják, hogy harcoljon az Iszlám Állam ellen, de valódi európai és amerikai segítség nem érkezik a térségbe. Azt hozzá kell tenni, hogy az Iszlám Állam is a földi poklot valósítja meg, de a gázkamrának van egy elképesztő oldala, az iparszerű gyilkolás. 100 ezer magyar gyerek veszett oda Auschwitz krematóriumaiban. 8-12 percig tartott a méreg okozta agónia, míg beállt a fulladás.

Nyugat-Európában ma, mint a pestis, terjed a szélsőbaloldali, antikapitalista, iszlámból jövő antijudaizmus, és találkozik, ötvöződik a szélsőjobboldali antiszemitizmussal. Ott más mechanizmusok működnek. Viszont a Soát mégiscsak a civilizáció zátonyra futásaként élik meg, úgy tekintenek rá – mondjuk, mitizálva. Nincs úgy átélve ott se, mégis léteznek olyan konvenciók, amelyek miatt a halottak emlékét nem gyalázzák – annyira. De velük kapcsolatban sem vagyok optimista. Kelet-Európában viszont teljes virágzása van a zsidógyűlöletnek. Mert itt valahogy jobban megmutatkozik a civilizáció hanyatlásának előörse, s ez el fog jutni szerintem, persze máshogy, Nyugat-Európába. Sok optimizmus nincs bennem ezzel kapcsolatban sem. Az is érdekes kérdés, a németek miért nem akarták megvenni ezt a filmet, hogy miért volt akkora ellenállás.

Van egy érdekes párbeszéd a film végén. Az egyik társa azt mondja Saulnak: „Te elárultad az élőket a holtakért.” Ez egy nagyon súlyos vád, nem csak a koncentrációs táborban, hanem egyébként a nagyon is az élőre, az életre koncentráló zsidó hagyomány szerint, mely az élőt és a holtat szigorúan kettéválasztja. Saul erre nagyon bölcsen azt mondja: „Mind holtak vagyunk.”

Azt hiszem, ez erkölcsi szempontból fontos momentuma a filmnek. Megmutatni, hogy a pokol közepén is, az embertelenség közepén is, megmaradhat az emberség szikrája, alapja odabent a lélek mélyén. Saulban csak annyi emberség marad, hogy el kell temetni a fiát, a társaiban meg csak annyi, hogy nem ölik meg, nem jelentik fel. A pokolban nincsenek hősök, és soha nincs happy end. Végül mindenki, aki oda kerül, ugyanúgy ég el. Az emberiség örök égő áldozata marad a holokauszt.