Gyülekezeti nővérként már több száz emberrel találkoztam, és igyekeztem lehetőségeinkhez képest segíteni. Mert ez a dolgom, ez a feladatom, erre esküdtem fel. A járványügyi korlátozások indulásakor néhányan bizalommal kerestek ezen emberek közül, hogy mindennapi életükben – bevásárlás, gyógyszerkiváltás, csekkbefizetés – számíthatnának-e ránk, rám. Vagy egyszerűen csak találkozni az éter hullámain: igen, jól vagyok, és ezt elmondhatom valakinek, hogy nem vagyok egyedül. Ezek akkoriban még apró ügyek voltak, inkább támaszkeresések. Elég volt a két lábam, nem is volt hozzá más.

Később egyre több és nagyobb pakkot kellett kézben szállítani, mert egyre többen kerestek meg. Még a kerékpárom is tönkrement. Gyülekezeti jármű? Foglalt, és ennyi embernek…

De itt kezdődik a csoda! Férjem – idősödő kora ellenére – jogosítványt szerzett. Azt még nem tudtuk, hogy mire lesz jó, de az utolsó csoportok között sikerült levizsgáznia, még a szigorítások előtt. Növekedő csomagjaimat látva segíteni szeretett volna. Azt mondta, hogy ő vezetne, ha lenne mit. Mehetnénk kocsival ilyen sok mindenért. És honnan lesz jármű? Sokat tanakodtunk, de nem jutottunk előbbre. Nem telt el két óra, hívást kaptam egy lelkészünktől, hogy beszélne velünk. Nem mondta, hogy mit, de két nap múlva autósok lettünk. „Megbartereztük” egy felesleges autóját.

Másnap reggel már azzal indultunk szolgálatba. Sokan ciccegtek: ki fizeti majd a benzint? Mi nem a benzinre költött pénzt számoltuk (eszünkbe se jutott), hanem a segítségkérőket néztük: mennünk kell! Egy napra rá gyülekezetünk lelkésze sóhajtva mesélte:

– Jaj, Judit, ha most lenne egy segítő formáció, tudunk rá forrást, van erre kiírt gyorsított pályázat: „Segítség a segítéshez”.

– De hiszen mi ezt csináljuk már több mint egy hete! – kiáltottam fel.

És milyen érdekes ez: egyszerre együtt van minden: jogosítvány, kocsi, önkéntesek, feladat. Igen, Isten, a Nagy Rendező feladatot adott nekünk. Rendezett hozzá egy jogosítványt, amikorra kellett, adott egy kocsit, és küldött embereket a kellő időben, a megfelelő helyzetben, és lám, adott hozzá pénzbeli támogatást is, amikor szükséges volt. Mindez nem lehet véletlen!

Egy egész éjszakát nem aludtam, annyira felkavart a dolog: ez tényleg nem lehet véletlen, hiszen ember ilyet nem tud! Mert senki sem tudott a másik helyzetéről, szándékáról. Csak az, aki felettünk van. Ilyen a gondviselés maga! Isten nem hagyott magamra, magunkra. Nem is gondoltam volna róla, már több éve tudom, hogy nem tesz ilyet, de hogy ennyire „képben legyen”! És ami még csodálatosabb: egyházam se hagyott magamra. Képben volt, és gyorsan küldött segítséget.

Megerősödtem Istenbe és egyházam támogatásába vetett hitemben. Járjuk az emberek otthonait, és személyes jelenlétünkkel is támogatunk – maszkban, kesztyűben. Van, aki hetek óta csak velünk került kapcsolatba. Látunk magukba fordult, szorongó embereket, magányba keseredetteket, izolációs pszichés problémákat. Igyekszünk színeket, híreket, friss levegőt, kedvet is vinni a kenyéren és tejen kívül. Jó lenne, ha a helyzethez illő evangéliumi kiadványt is eljuttathatnánk nekik. Egyelőre egy, a férjem által átírt dallal kedveskedünk a ránk bízottaknak, és próbálunk jókedvet csinálni a vidám sláger, a Postakocsi dallamára: „Várhatsz rám, kedvesem, Octavián érkezem, / Várhatsz rám, Octavián érkezem, / Várhatsz rám, kedvesem, Octavián érkezem, / Elhozom, mit rendeltél, / Elhozom, mit rendeltél, / Elhozom, mit rendeltél – neked!” [A Sprint együttes dalrészletének átköltése – a szerk.] Úgy tűnik, ez az együgyű kis refrén bevált, mert már mosolyogva fogadnak, és éneklik velünk, egymásnak […].

Most, amikor e sorokat írom, már van újabb két önkéntesem, és fél órája sincs, hogy beszéltem evangélikus iskolánk igazgatójával: ők is beszállnának a projektbe diákostul, ki mivel tud. Máris soroltam a feladatokat, amiket a fiatalok is megtehetnek: emberek monitorozása, szükségletfelmérés, gyülekezeti újság terjesztése, posta… ezek nem járnak nagyobb kockázattal, mint egy átlagos nap mostanság. Ha minden az elképzeltek szerint megy, akkor alakul egy közös munkacsoport, és indulhat a szolgálat. Adatott hozzá minden.

Gyülekezeti nővér vagyok, a segítés a dolgom. És most olyan boldog vagyok! Járvány idején…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2020. október 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.