A második világháború után nem csak Magyarországon, hanem a környező országokban is kollektív felelősség alá vonták a német lakosságot. Ennek következménye a lakosság Németországba való kitelepítése lett. 1946. április közepén két szerelvénnyel telepítettek ki Németországba ágfalvaikat. 14-én kezdték bevagonírozni a családokat. A kitelepítés alapja az 1941-es összeírás volt. Akik akkor német anyanyelvűnek, vagy német nemzetiségűnek vallották magukat, azokat kitelepítették.

„Ágfalván nem az állomáson, hanem a bányavasúton 44 vagonban helyezték el az embereket. Százkilós csomagokat vihettek magukkal. Ebben lehettek kisbútorok, ágyneműk, saját ruházat és húsz kiló élelmiszer. Bár a vonathoz élelmiszervagon is csatlakozott, a családok az utazás első négy napjában élelmet nem kaptak, így az első pár napot a maguk által hozott élelmiszerekkel kellett átvészelniük. Az első transzportban volt a katona kocsi, az egészségügyi kocsi, ahová a beteg kitelepítetteket helyezték el, és volt a kísérő katonák kocsija” – tudjuk meg a történelmi kutatásokat végző, néptáncos csoportokat vezető Csoltói Józseftől, aki 1973 óta foglalkozik a történtekkel. Személyes érintettsége, hogy édesanyja nagycenki német családból származott, édesapját pedig a Felvidékről űzték el épp erre a vidékre.

„1946 áprilisában Ágfalvát teljesen lezárták, onnan se ki, se be nem lehetett menni – magyarázza a szomorú eseményeket Csoltói. – A családoknak csupán öt napjuk volt arra, hogy a kitelepítés alóli mentességüket igazolják. Két százalékuk maradhatott itthon, többségük bányászok, akiket mentesítettek az utazás alól. A többieket Németországba, Stuttgart környékére telepítették ki. Ágfalváról Schefflenzbe, Bánfalváról Mosbach, Schwäbisch Gmünd területére telepítették őket. Amikor bevagonírozták az embereket, nem tudták, hogy Ausztriát elhagyva, az amerikai vagy az orosz zónába viszik-e őket. Általános volt, hogy a kitelepítés első évében az amerikai, míg később az orosz zónába vitték ki az embereket.”

Amikor a második szerelvényt 17-én behúzták az ágfalvai állomásra, abból hat-hét vagon kimaradt, így Sopronbánfalváról is hoztak kitelepítetteket, akiknek csupán két órájuk volt összekészíteni holmijukat.
A történeti leírásokból és forrásokból tudjuk, hogy az évek alatt sokan jöttek vissza a környékre, például Ausztriába, ahonnan átláttak Ágfalvára. Ezt meséli az egyik szemtanú, Alfred Schwenk is, aki a kitelepítésükkor 13 éves volt.
„Amikor betereltek bennünket a vagonba, nem tudtuk, hogy merre fognak bennünket vinni – mondja. – Aztán 700 kilométerrel arrébb Schwäbisch Gmündbe érkeztünk. Ott akkor már több mint ezer ember tartózkodott, akiket barakkokba, iskolatermekbe osztottak szét. A magunkkal vitt fadobozokból építettünk magunk körül egy kis saját részt.”

Az évekig tartó nélkülözés és szorgalmas munka azonban meghozta a gyümölcsét: ma már tény, hogy a kitelepítettek hozzájárultak Németország gazdasági növekedéséhez. Bár sikerült lassan beilleszkedniük, integrálódtak, de a régi hazájukat nem tudták elfeledni.

„1957-től kezdve az ausztriai határhoz jártunk, Mörbischbe, meg Lépesfalvára. A határnál álltunk és átintegettünk az itt maradt ismerősöknek – magyarázza Schwenk. – Felejthetetlen és megható érzés volt. Vízummal először 1967-ben jöttem Magyarországra. Csak 24 órát maradhattunk itt. Sokszor féltünk, hogy mi lesz, ha egyszer nem hagyják, hogy beutazzunk, vagy esetleg elfognak, és nem engednek vissza Németországba. De 1989 után teljesen természetessé vált, hogy évente eljövünk Magyarországra. Nagy örömmel és hálás szívvel emlékezem Foltin Brúnóra, aki segített nekünk, hogy újra hidakat tudjunk építeni egymás között. Ő nem csak lelkész volt, hanem lelki gondozó és szolgáló is a gyülekezetében. Nem akarok nagyon patetikus lenni, de hálás vagyok az Úristennek azért, hogy ennyi éven át jöhettünk és a kapcsolatok nem szakadtak meg.”

Titkos polgármesterük Gritsch Mátyás volt, aki élénken segítette a többieket abban, hogy a kapcsolatok megmaradjanak. A nagymamája ágfalvai volt, őt kitelepítették, a család többi tagja azonban itt maradt.
„Az őseim 1560-ban érkeztek ide Ágfalvára és innen aztán a testvérek szétszéledtek: Ágfalván, Bánfalván és Harkán éltek – sorolja. – A nagyapám az első világháborúban elesett. Ezután a nagymamám a keresztapámmal, a testvérével lakott együtt. A kitelepítéskor édesapám a villanytelepen dolgozott, ezért nem vagoníroztak be minket, de az ő testvéreit szintén kitelepítették Németországba.”

A kapcsolatot eleinte levélben tartották. A nagymama csak 1956 után tudott először hazajönni. Ők háromévente mehettek ki, a kevéske 75 dollár költőpénzt be kellett osztaniuk, de a kinti rokonoknál szálltak meg, akik vendégül látták őket.

Gritsch Mátyás azonban nem csak a kapcsolatok ápolásáról híres. Ha valaki mond neki egy környékbeli nevet, ő azonnal tudja, kivel állhat az illető rokonságban. Felgöngyölítette ugyanis a rokoni szálakat.

„Több mint húsz évvel ezelőtt valaki az NDK-ból érdeklődött az itt élő Gritschek iránt – mondja. – Felvettük velük a kapcsolatot és ennek hatására elkezdtem a családfát kutatni. Rájöttünk, hogy ezzel az illetővel rokonok vagyunk. Jött az éhség, egyre többet akartam tudni a rokonságról, a viszonyokról. Ez olyan, mint a keresztrejtvényfejtés, hogy nem tudja az ember abbahagyni, így most is állandóan kutatok. Sok rokon van, akik adatokat képesek adni, így tudom kiegészíteni a családfát. Jó kapcsolatban vagyok az evangélikus és katolikus vezetőkkel, ezért az anyakönyvekben is kutathatok.”

Kiderült például, hogy az azóta elhunyt Erich Gritsch, aki korábban Ágfalván segédlelkész volt, és a Luther-kutatással kapcsolatban sok könyvet írt, szintén rokona.

„Sopronbánfalváról készítettem egy falutérképet, utcák, házak, nevek szerint táblázatban gyűjtjük az adatokat. Az interneten pedig én szerkesztem az oedenburgerland.de oldalt” – teszi hozzá.

A régmúlt felfedezése izgatja Michael Böhmöt is, aki azért szeret temetőkbe járni, mert szerinte ott a történelemmel ismerkedhet meg az ember. „A neveket szeretem olvasgatni, mert sok érdekességet rejtenek – vallja. – Magyarországon sok régi sír van, ezek mind-mind a beszédes régmúltról tanúskodnak.”

A férfi családját is Ágfalváról telepítették ki, de máig ragaszkodik régi gyökereihez:
„A nővérem még csak 13 hónapos volt – folytatja –, amikor szüleimmel együtt el kellett hagyniuk Ágfalvát. Bár én már Németországban születtem, mégis ragaszkodom Magyarországhoz, Ágfalvához. Szüleim sokat meséltek a gyülekezetről, a korábbi lelkészükről, Scholz Ödönről, aki 1938-ig szolgált itt, majd Sopronba került. Sosem mondták, hogy akkor viszlát Magyarország. Emlékeikben mindig egy szépséges, barátságos ország élt, ahol jó közösség volt és ahová visszavágytak. 1961-ben jöttünk vissza először. Sopronba vízum nélkül lehetett jönni, ahonnan vonattal mentünk tovább Ágfalvára, de csak 10 percre állt meg a vagon. A kocsikat a határőrök őrizték. A rokonok lent álltak, mi fent. Nem volt szabad egymáshoz szólnunk. Csak álltunk, néztük egymást és sírt mindenki. 12 éves voltam akkor, mély élményeket hagyott ez bennem. Apukám leírta az ágfalvai evangélikus egyház történetét. Jómagam is sokat tudok Magyarországról, sokat jelent számomra, hiszen itt éltek az őseim. A magyar mentalitás, a vendégszeretet nagyon tetszik, közel érzem magamhoz. Annak ellenére, hogy Németországban születtem, Magyarország mégis csak egy darabka hazát jelent nekem” – mondja, s közben elérzékenyül. – Amikor az istentiszteleten és az emlékkő-avatáson felcsendül a Heimatlied, tudjuk, hogy ezeket a mélyre hatoló, régi gyökereket valóban soha senki sem tépheti el. Emlékezni és emlékeztetni is kell erre.

A német lakosság kitelepítésére vonatkozó rendelet

Az 1945 decemberében született döntés megértéséhez hangsúlyozni kell, hogy a magyar társadalom, illetve a politikai pártok véleménye megosztott volt a kérdésben. A németséggel szemben fellobbanó szenvedélyes nacionalizmus tulajdonképpen a több évszázados – harmonikusnak egyáltalán nem nevezhető – együttélésből adódó sérelmekből táplálkozott, másrészt pedig abból a felfogásból, hogy a két világháborúnak a magyarságra nézve szerencsétlen kimeneteléért részben Németország (és Ausztria), részben pedig a magyar állami és politikai vezetésben túlreprezentált német elem volt a felelős. Az e felfogást vallók – köztük ismert kisgazdapárti és parasztpárti politikusok is – radikális intézkedéseket sürgettek. Velük szemben a Szociáldemokrata Párt a németséggel szembeni megértőbb magatartást és differenciált kezelést javasolta, hiszen tagjai között sok német nemzetiségű volt. Egyes, értelmiségiekből lett politikusok, tisztviselők, közírók a tiszta humánumra hivatkozva a megbékélést hirdették, és a kitelepítés ellen voltak, minthogy az, részleges és humánus végrehajtás esetén is, kollektív büntetésként jelentkezik, amelynek ártatlan emberek is áldozatul eshetnek. A politikusok és döntéshozók között voltak, akiket reálpolitikai megfontolások vezettek. Mindenekelőtt az a félelem, hogy a szlovákiai magyarság elleni intézkedésekhez mi magunk teremtünk precedenst. Másokat ellenben ellenkezőleg a Szlovákiából elűzöttek elhelyezésével kapcsolatos elgondolás, illetve a belső szociális feszültségek levezetésének lehetősége, egyes rétegek földhöz juttatásának reménye motivált.

A német lakosság kitelepítése természetesen mindvégig politikai kérdés volt. Ismeretes, hogy a szövetséges hatalmak (az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia) első számú vezetőinek 1945. július 17. és augusztus 2. között tartott potsdami (berlini) értekezletéről kiadott „Jelentés” XIII. fejezete a következőket tartalmazta: „Az értekezlet a németek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való áttelepítésére vonatkozóan a következő határozatot hozta: A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak, vagy egy részének Németországba való áttelepítésére vonatkozóan intézkedéseket kell foganatosítani. Egyetértenek abban, hogy bármilyen áttelepítés is történjék, annak szervezetten, és emberséges módon kell végbemennie.”

A különböző memorandumokban, átiratokban és hivatalos állásfoglalásokban a kitelepíthetők–kitelepítendők számaként kettőszázezertől ötszázezerig számtalan adat szerepel. A Külügyminisztérium általában következetesen hangsúlyozta, hogy „a magyar kormány csak a hazaárulást kifejezett magatartással tényleg elkövetett németek kitelepítését kívánja”, s ezek számát 200 ezer–250 ezer közé tette. Ezzel szemben a miniszterelnök által közölt – az illetékes tárcától, azaz a Belügyminisztériumtól származó – adatok kezdettől fogva 300 ezer és 400 ezer között mozogtak, és egyes esetekben már megjelent az a lehetőség, hogy a magukat német nemzetiségűnek vallók mellett a magukat magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűeknek vallók egy része is kitelepítendőnek minősül.

Ilyen előzmények után került sor a minisztertanács 1945. december 22-i rendkívüli ülésére, amelynek egyik fő feladata a belügyminiszter előterjesztése alapján a német lakosságnak Németországba való áttelepítésére vonatkozó kormányrendelet megalkotása volt. A belügyminiszter kiemelte, hogy a tervezett rendelkezés megállapítja a kitelepítendők körét: eszerint Németországba kitelepülni köteles az, aki a legutóbbi népszámlálása során német anyanyelvűnek, vagy német nemzetiségűnek vallotta magát, illetve aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá aki a Volksbundnak, vagy valamely német fegyveres alakulatnak tagja volt.

A leadott 14 szavazatból kilenc igen és öt nem szavazattal a minisztertanács elfogadta az előterjesztést. Akik nemmel szavaztak, azok nem általában a németek kitelepítése ellen, hanem az előterjesztett rendelettervezet ellen adták le voksukat.