Shakespeare virágai –„Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk”

Shakespeare virágai –„Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk”

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kő András
Az Evangélikus Élet magazinjának április 17-i számában Fabiny Tibor irodalomtörténész-professzor, evangélikus világi teológusnak Shakespeare és az angol Biblia című előadásáról olvashattunk beszámolót abból az alkalomból, hogy a nagy angol drámaíró halálának négyszázadik évfordulójára emlékezünk ebben az évben. Az előadás rávilágított arra, hogy Shakespeare bibliaismerete rejtve, de nagyon világosan kirajzolódik a drámáiból. Ismeretes, hogy az evangélikus egyház jelképe a Luther-rózsa, és a templomok oltárán mindig található virág. Ebből kiindulva – és az évfordulóra emlékezve – összeállítást készítettünk a drámaköltő virág- és növényismeretéről, amely igencsak meglepő gazdagságban mutatkozik meg a műveiben.

A Shakespeare-kutatás eredménye sokezernyi kötetre rúg. De alig van költő, akinek életéről kevesebbet tudna az emberiség. Az alábbi sorok sem a stratford-upon-avoni férfiú életrajzi vázára építenek újabb fantáziaelemeket, hanem az alkotásokból indulnak ki. Shakespeare virágaiból gyűjtöttünk össze egy csokorra valót.

A költő a falu szülötte volt, de hajlamai szerint is rokonságot érzett a vidéki emberek életével. Megszámlálhatatlanul sok részlet bizonyítja, mennyire ismerte a virágokat. Idilli jelenetei, színes természetleírásai, az évszakok változásának csodái mind-mind arra vallanak: életének része volt a kert Stratford-upon-Avonban éppen úgy, mint később, huszonhárom éves korától Londonban. De ismerte a vadon élő növényeket is, valamint azokat, amelyeket gyógyító erejük miatt termesztettek. Kardos László írja egy helyütt: „Ha a tudomány a Shakespeare-drámák erdő- és mezőképeiben, folyórajzaiban a szülő- hely szuggesztív emlékeit nyomozza, nyilván joggal teszi, és eredményeit nem fogjuk kétségbe vonni.”

A költő szülei gazdálkodó iparosok voltak, az ifjú William tanulgatott, aztán félbehagyta az iskolát.

Stratford-upon-Avon Anglia szívében található. Északon erdők, fák, délen nyitott mezők – ebben a környezetben nőtt fel Shakespeare, s bár elhagyta családját és a szülőföldet, hogy nevet és szerencsét szerezzen magának, sohasem maradt hűtlen ahhoz a vidékhez, ahol nevelkedett. Élete végén ide vonult vissza, hogy élvezze gyümölcsösét és kertjét, amelyet annyira szeretett. Virág- és növényismerete azonban nem hasonlítható egy botanikus tájékozottságához, sokkal inkább annak a falusi embernek a látásmódjával mérhető, akinek kitűnő érzéke van a formák iránt – a színek kalauza, felfedezi az illatokat. Mi több: képes volt arra, hogy különböző tulajdonságokkal ruházza fel a virágokat, s a nyelv érrendszerébe emelje be őket – lelki- állapot-hordozóknak.

Darabjainak közel harminc jelenete (képe) kertben vagy gyümölcsösben játszódik. Rajongott a tavaszi virágokért. Lehet-e csodálkozni azon, hogy aki Szent György napjának előestéjén, Anglia védő- szentjének ünnepén született – és milyen hihetetlen: ugyancsak április 23-án halt meg! –, ennyire szerette a virágokat?  

Ugyanakkor kedvelte a buja, lonc borította kertet. A virágágyások pompáját, a rózsák, kerti szegfűk, körömvirágok, haranglábak színgazdagságát és illatát megörökítette holdfényben és napfelkeltekor. Ismerte a növények gyógyító vagy mérgező hatását, a metszés és oltás művészetét. Senki sem tudta a Tudor-kori kertek légkörét olyan költői érzékkel és biztonsággal bemutatni, mint Shakespeare. Egyetlen drámaíró sem hagyott olyan gazdag virágköltészetet örökül, mint ő, akinek „dicsősége – Szemere Bertalan reformkori író és politikus szerint – az embernemé, mely általa rokonabbnak érzi magát Istennel”.

Lássuk, milyen virágokat említ Shakespeare a műveiben: aconite – sisakvirág; adonis flower – őszi hérics; briar – borrózsa; buttercups – réti boglárka; columbine – ma harangláb (régi neve galambvirág); cowslip – tavaszi kankalin; crowflower – réti kakukkszegfű; crown imperial – császárszakáll; daffodil – sárga nárcisz; common daisy – százszorszép; harabell – kereklevelű harangvirág; honeysuckle – lonc; ladiessmock – réti kakukktorma; lily – (fehér) liliom; long-purples – orchidea; marsh marigold – mocsári gólyahír; oxlip – sugárkankalin; pansy – árvácska; pink – szegfű; common primrose – száratlan kankalin; rose – rózsa; sweet violet – illatos ibolya.

A sisakvirág gyökere és levelei méreggel vannak teli, e tulajdonsága miatt kedvelte meg Shakespeare. Az akonithoz Szenczi Miklós az 1961-es magyar életműkiadás jegyzeteiben hozzáfűzi: „A sisakvirágból (aconitum) főzött méreg a kor hite szerint oly romboló hatású, hogy átszivárog még a kőedényen is.” Shakespeare elsősorban jellemrajzoló, emberalkotó művész volt, a jellemzéshez pedig segítségül hívta a virágokat, és ilyenkor áradtak belőle a hasonlatok.

A haranglábbal vagy a galambvirággal – az ánizskaporhoz hasonlóan – az értéktelenséget és a hálátlanságot fejezi ki, s a Hamletben a rutával köti össze, amely a bánatot jelképezi.

Ezzel szemben a tavaszi kankalint tündéri bájjal ruházza fel, segítségével mutatva be tündéreinek méretét.

A réti kakukkszegfű szabadon nő a mocsaras földeken: májustól júliusig virágzik. Fényes, rózsaszínű virágai vannak, osztott szirmokkal. Shakespeare korában füzért készítettek belőle, s így nem meglepő, hogy megtaláljuk Ophelia füzérén.

Ophelia füzérének része a tavaszi virágok közül a százszorszép is, amely jellegzetes virága az angol vidéknek. A költő ezzel idézi fel a szomorúságot és a fájdalmat.

Ne feledkezzünk meg a sárga nárciszról sem, amellyel a tavasz szépségét, az élet és a fiatalság örömét érzékelteti.

Az Erzsébet-korabeli időkben gyakran alkalmazták az illatos loncot a lugasok beárnyékolásához. Egyébként a hűség és a ragaszkodás jelképe volt.

A folyondár több felfutó vagy kapaszkodó növényfaj népies neveként terjedt el vidéken. Angolul a honeysuckle (lonc) szó áll a helyén. Shakespeare kedvenc virágjai között tartják számon a liliomot, árulkodó, hogy a legkülönbözőbb alkalmakkor tűnik fel darabjaiban a sápadtság vagy a fiatalság érzékeltetésére. Oberon és tündérei varázserőt tulajdonítanak neki. A költő szerint a liliom a legnagyobb gyönyörűség, amelyet csak az arany fényességéhez vagy az ibolya páratlan illatához lehet hasonlítani.

Nem kevesebb mint tizennyolc alkalommal említi Shakespeare az ibolyát, lefestve ennek a szerény kis virágnak minden árnyalatát.

Kétségtelen azonban, hogy szonettjeiben és darabjaiban egyetlen virágról sem ír annyit, mint a rózsáról, amelynek szépsége és illata – így következtethetünk – a növényvilágban uralkodásra rendeli.

A gyógy-, gyom- és fűszernövények ugyancsak jelen vannak a költő műveiben. Hogy melyek ezek? Balm – mézfű, orvosi citromfű.

Camomile – nemes pipitér, székfű.

Fennel – ánizspor; garlic – fokhagyma; hyssop – izsóp.

Lavender – levendula; mint – menta; majoram – majoránna; parsley – petrezselyem; rosemary – rozmaring.

Rue – ruta; saffron – fűszersáfrány; savory – csombor; thyme – kakukkfű; wormwood – fehér üröm.

Németh László mondta egyszer Móricz Zsigmondnak: „Shakespeare az igazi népi író.” Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a virágok is ott vannak a szótárában. Erre is figyeljünk, ha olvassuk! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 37. számában jelent meg, 2016. szeptember 18-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!