– Auschwitzban egy olyan keresztény konferencián veszel részt, ahol a hangsúly a kiengesztelődésen van. Hogyan kerültél kapcsolatba a szervezőkkel?

– Körülbelül öt évvel ezelőtt voltam először Auschwitzban egy olyan konferencián, ahol keresztények Birkenau rámpái mentén, a kiengesztelődés szellemében, úrvacsorai közösséget alkottak. Ide számos országból érkeztek a résztvevők. Az úrvacsorai alkalom egy konferencia keretében zajlott, ahol különböző nemzetiségű és felekezetű teológusok Izrael és az egyház vonatkozásáról tartottak előadást. Közülük néhányan a nyugati keresztények magabiztos, felkészült előadásmódjával, biblikus alapokon tartottak előadást. Páran viszont teljesen más perspektívát tártak elénk. Volt például egy arab lelkész Betlehemből, akinek egyik testvérét keresztény hitéért megölték. Ez az ember úgy beszélt az imádságról, hogy közben szélsőséges csoportok őt is halálra keresik... Ez szorongató és mégis mély élménnyel hatott rám.
Azon gondolkodtam, hogy talán afelé tartunk, hogy a kereszténység a jövőben nem a mindig a jól szituált társadalmi kereszténység lesz? Ez az egy-két résztvevő egy számomra új mélységet hordozott, amin áthallatszott a mártírok egyházának üzenete.

– Mit éltél át Auschwitzban az úrvacsorai közösségben?

– Amikor beléptünk Birkenau kapuin nekem azonnal Izrael népének egyiptomi szabadulása előtti állapota jutott az eszembe. Lehet, hogy az nem volt olyan drámai, mint Auschwitz, de szörnyű lehetett, hiszen azt mondja a Biblia, hogy Istenhez jutott Izrael népének kiáltása. Ahogy beértünk arra a pontra, ahol az úrvacsora történt, ott a kenyér helyett a zsidók által Pészahkor használt macesz és bor várt ránk. Ez még inkább felerősítette a visszaemlékezést, hogy az utolsó vacsora egy zsidó széder ünnep volt, ahol szintén kovásztalan kenyeret fogyasztottak.

– Kik vettek részt az összejövetelen?

– Zsidó származású Újszövetségben hívők és európai keresztények egyaránt. A kiengesztelődés a nem zsidó népek keresztényei és a Jézusban hívő zsidók között történt. Az összejövetelen volt egy pont, ahol a zsidó származásúakat kérték, lépjenek előre. Őhozzájuk léptek oda a nem zsidó keresztények, hogy mintegy bocsánatot kérjenek azért, amit az Auschwitzhoz vezető úton a kereszténység vétkezett és mulasztott.

– Számodra mi volt a remény szimbóluma?

– A konferencia végén egyik barátnőmmel elmentünk, hogy megkeressük a lágernek azt a pontját, ahova a magyarokat vitték. Előkerestük Ezékiel könyvéből azt a fejezetet, ahol arról olvasunk, hogy a csonthalmokból Isten feltámasztja népét.
Miközben ezt olvastuk, a táborban egy kis táblát vettem észre, ami drámai volt. Az szerepelt rajta, hogy a gázkamrák egyes részeit mikor használták. Ezen állt az a felirat, mely hírül adja, hogy egyes, lezárt krematóriumokat azért nyitottak újra, mert a Magyarországról érkező embertömeget a meglévő gázkamrák nem bírták elég gyorsan elégetni. Ennek a kis táblának a segítségével fogtam fel, hogy a magyar Soá története központi Auschwitz történetében. Ez később, a Tom Lantos Intézet által szervezett nemzetközi konferencia hatására – melynek az volt a témája, hogy a helyes emlékezet hogyan szolgálhatja a rasszizmus megelőzését – még pontosabban megfogalmazódott bennem. Ott szó volt arról, hogy hogyan jut el egy társadalom az előítéletességtől a kirekesztésen és aktív üldözésen át a tömeggyilkosság szintjéig. Nemzetközi viszonylatban átgondolva, tudatosítanom kellett magamban: egy olyan országban élek Magyarországon, ahol hetven éve tömeggyilkosság történt.
Visszatérve a történethez: ahogy elolvastuk Ezékiel könyvének fejezetét elindultunk visszafelé, a különböző nemzetek emlékműve felé. Hatalmas méretű izraeli zászlókkal egy diákcsoport jelent meg és egy gyönyörű héber dalt énekeltek. Ez a fiatal izraeli csoport élő bizonyítéka volt, hogy Isten a legnagyobb ember által okozott kínok ellenére is beteljesíti szavát.

– Hogyan jött létre ez az auschwitzi keresztény kezdeményezés?

– Egy pünkösdi közösség indította el ezt a fajta szembenézést. A közösség vezetőjének, Roman Gawelnek az édesapja egyszerű lengyel földműves volt. Az a mező lett Birkenau területe, ahol ő és a felmenői gazdálkodtak. Roman egyszer elment a jeruzsálemi Yad Vashembe, ahol látta azt a térképet, ahol feltüntetik, honnan mennyi vonat szállította a zsidó őket, férfiakat és gyerekeket erre a földre.
Ekkor született benne a felismerés: „Ahogyan akkor a halálraítélt emberekkel telt vonatok özönlöttek be Auschwitzba, ugyanúgy kell most keresztényeknek jönniük, hogy gondolkodjanak el azon, hogy mi közük van a szelekció pontjához.” Elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy a keresztények tegyék meg a megbékéléshez szükséges gesztusokat. Tizenhét évvel ezelőtt néhány emberrel indult el ez a kezdeményezés, immáron több százan gyűlünk össze.

– 2014-ben a Holokauszt 70 emlékév keretében számos program Magyarországon is az emlékezetre hívta fel a figyelmet, ugyanakkor számos ellentmondás is tapasztalható volt...

– Hadd válaszoljak erre szakemberektől vett gondolatokkal. Az érett emberi magatartásnak az mondható, ha az ember önmagáért felelősséget tud vállalni, hibáit nem másra próbálja hárítani. Ez a lelki magatartás társadalmi szinten sajnos rendkívül alacsony szinten van. Éppen az igaz emlékezés teremtené meg ennek a lehetőségét, kultúráját, emberré érését. Amíg a hárítás technikái működnek a közéletben, a közbeszédben, a közterek emlékművein és emléktábláin, addig saját magunk gyógyulása és éretté válása előtt támasztunk akadályokat.
Ehhez hadd idézzem Pfitzner Rudolf pszichiátert, aki a Rákosi-korszak idején hat évet ült a váci börtönben. Saját traumái miatt kezdett el az üldözött emberek lélektanával foglalkozni. Praxisa közben találkozott Virág Terézzel, a holokauszt túlélőjével, aki a hetvenes években hozta létre a Kút Alapítványt. A Kút nemcsak a holokauszt, hanem mindenféle társadalmi trauma áldozatain igyekezett segíteni. Köztük mély szakmai barátság fonódott. Mintegy közös hitvallásukként Pfitzner a Remény forrásai című konferenciánkra küldött levelében írta: „A sajnos gyakran hallott, a Soá áldozataira vonatkoztatott primitív, buta mondás: mit beszélnek annyit szenvedéseikről, mi is sokat szenvedtünk, az egymás felé nyitottság, egymás szenvedésének elfogadása helyett kizár, elutasít, gyűlöletből fakad.” Ma Magyarországon vádaskodás van, sajnos csak szakmai, bensőséges körökben létezik itthon az a gondolat, hogy a szenvedésben meg kéne találni a sorsközösséget. A valóságban ugyanis számos háború, ideológia miatt nagyon sok ember, család szenvedett. Ennek a felismerése sajnos hiányzik, pedig ez lenne a kulcs, az, ami által el lehetne kezdeni a hiteles szembenézést!

– Az egyházak a múltfeldolgozásban mennyire mutatnak példát?

– Először is az önvizsgálat e kultúráját éppen az Evangéliumok szellemisége alapján erősíteni kéne a közösségekben. Az Istentől kapott legnagyobb felelősség és a legnagyobb lehetőség is az egyházak kezében van.
Immáron több mint hetven év elteltével jó lenne tudatosítani, hogy a holokauszt története nem 1944-ben kezdődött, hanem Trianon örökségeként. A Monarchia széthullása utáni újraszerveződő nemzetállamokban a nemzeti identitás vágya kényszeresen jelent meg, mely nagyon sok sérelmet hordozott. Rengeteg mindent nem, vagy csak részlegesen tártak fel a történészek. Az egyházaknak azt a kérdést kéne tisztázniuk, hogy milyen mértékben erősítették azt, ami túlmegy az egészséges nemzeti öntudaton és átlép a nacionalizmusba, a fajvédelembe. Ennek a tényfeltáró kutatása és az ezzel való szembenézés hátra van még...
Ugyanakkor egyházon belül is van egy protokolláris- és van egy valóságos szint. Az egyházvezetői nyilatkozatok segítenek, sokat jelentenek, de ezek sokszor nem törnek át, nem jutnak el a hívek szívéhez. Sajnos kevés a túlélőkkel való találkozás, a beszélgetés, a gyülekezeteken belüli feldolgozásra adott lehetőség.

– Mi az a személyes szál, amiért fontosnak érzed, hogy a holokauszt traumájával ilyen mélységben foglalkozzál?

– Talán túl érzékeny korban, tizenévesen jártam először Auschwitzban. Érthetetlen volt számomra. Olyan hatást tett rám, hogy innentől kezdve elkezdett foglalkoztatni, hogy mindez hogyan történhetett. Érzékenyebb lettem minden ehhez kapcsolódó kijelentésre, így például már gyerekként az is feltűnt, hogy nyilvánvalóan zsidó szövegeket olvasnak fel a szentmisén, amik Galileáról, Jeruzsálemről szólnak és nem értettem, hogy akkor az emberek miért zsidóznak. Ezt követően mindig jött valami adalék, ami egyre inkább megerősítette, nemcsak személyes kérdéseim ezek. Mára társadalmi megújulásunk egyik nagy kérdése lett.