Azok az érzések megfogalmazhatatlanok...

Mindez az új soroksári kitelepítési emlékművet nézve jutott az eszembe. A kisfiú édesanyjával és a kutya, a puli, ami, vagy inkább úgy mondanám aki itt maradt.

Benne van ebben az egész gyerekkor, a kisfiúé és a kutyájáé is. Attól a pillanattól kezdve, amikor kicsi kutyaként a családhoz került, amikor együtt nőtt fel a kisfiúval, aki mindig hűséges és szerető gazdija volt, aki talán amikor nem mert elmondani szüleinek valamit, akkor kiosont szeretett kutyusához, hogy elsírja a kertben, a háztól távol azt, ami fáj, ami nagyon nehéz, hogy aztán együtt fussanak tovább.

A kutyus, aki már alig várta a reggelt, hogy találkozhasson gazdijával. De ez a nap valami megmásíthatatlan, végleges borzalmat hozott.

Öltözni kellett és vinni a kis batyut. Nyúlt volna még a kisfiú kutyája felé, de már nem érhetett hozzá, soha nem simogathatta meg. A puli pedig fegyelmezetten ül, ahogyan évek óta minden reggel. Hiszen este úgyis találkoznak majd. De ez az este nem jön el.

A hűség a szeretet és a még meg nem élt kimondhatatlan fájdalom példája a puli azon az emlékművön.

Mondják, a legszörnyűbb a kihalt falvakban az otthagyott kutyák vonyítása volt... Melyben nemcsak éhségüket sírták el, hanem a gazdák elvesztésén érzett fájdalmukat is. Igen, akkor ott valami megmásíthatatlanul széttörött.