Semmi sem jött össze neki. Élete során sokféle dologgal foglalkozott, de semmi, de semmi sem sikerült. Az első esküvő, mely évekkel később tönkrement... Ezt követte a második, harmadik és így tovább. Jelenleg a hatodik férfival él, viszont már nem házasságban, csupán élettársi kapcsolatban, vagy ahogy mondani szokták: vadházasságban. Naponta teszi meg az utat a vízért. Reggel korán elindul, majd még a nyári meleget megelőző hőségben a kútból vizet merít és azt hazaviszi. Most egy ismeretlennel találkozik. Valakivel, aki ha ismerné múltját méltán mondaná rá azt, amit az egész város hangoztat... A nő tudja magáról, hogy számkivetettnek számít hazájában.

Sokan vagyunk úgy, hogy ha mindennapi teendőinket letudtuk, hogyha megszűnik a körülöttünk lévő mókuskerék, akkor könnyen elcsüggedünk. Amikor teret engedünk annak, hogy szembenézzünk önmagunkkal, ha hagyjuk, hogy feltörjenek fájó, elkövetett vagy elmulasztott pillanataink, akkor mintegy könnycsepp, szomorúság és szégyen ül a szívünkre. Ha nincs ami elterelje figyelmünket lelkünk tükre elől, akkor nehezen állunk meg magunk előtt.

„Adj innom!” – mondta a férfi. A nő hirtelen megszokott rutinjából kizökkent. Már nem a víz mindennapi hazavitele volt szeme előtt, hanem értetlenül állt a felszólítás előtt. Tudta, hogy az ismeretlen máshonnan jött. Onnan, ahol a magafajtával nem nagyon keverednek dialógusba. „Te kérsz tőlem vizet?” – kérdezte.

Önmagunk megítélése - lehet az pozitív, vagy negatív diszkrimináció – könnyen megingatható. Amennyiben tudjuk magunkról, hogy honnan jöttünk, ismerjük környezetünket, társadalmi beágyazottságunkat, tisztába vagyunk bűneink súlyával, akkor könnyen kizökkenthet bennünket a megszokott kerékvágásból egy szokatlan mozdulat. Bűneink által bepiszkolt lelkünkkel minden esetben csoda, ha valaki foglalkozni kíván...

„Én élő vizet adok neked” – mondta a férfi. A nő elbizonytalanodott. „Ki az aki ilyet beszélhet?” Tudta, hogy a neki szánt gesztus – tudniillik hogy vízzel kínálhatja a férfit – ajándék. Az azonban, hogy ő azt mondja, hogy olyan vizet tud adni, amit ha valaki megiszik soha nem lesz szomjas már egészen furcsa. „Ki lehet ez az idegen? Ki szólított meg engem? Talán nem tudja, hogy milyen életet éltem?”

A kegyelemmel való találkozás a maga felfoghatatlansága által sokszor nemcsak közönyt, hanem értetlenséget szül. Mintha nem az lenne a természetes, hogy valaki megbocsát nekünk, hanem az, ha bűneinkkel folyamatosan szembesít. Az, ha valaki túlmutat esendőségünkön és helyébe reményt kíván adni szokatlan, furcsa, idegen. Olyan, mintha nem ismerne minket. Mintha nem a rosszat, hanem a bennünk lakozó jót kívánná látni. Mint akinek csak ez számít...

A férfi pontosan tudta és ismerte a nő életét. Tudta hibáit, gyötrődéseit, mulasztásait. A nő meglepődött ezen. Elment és ott, ahol élt, ahol nem szerették őt azt mondta: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?”

Életünk megszokott medréből ha valami kimozdít, akcióra hív, akkor döntés elé is kényszerít egyben. Fel merjük-e vállalni az újat? Meggyőződésünk felül tud-e emelkedni az évek alatt ránk rakódott kliséken? Vajon lehet-e újrakezdeni? Gyötrelmes kérdések. A bizonytalan, magában, vagy az adott ügyben nem bízó ember könnyen visszalép a lehetőség elől. A múlt fájdalma nagyobb saját lehetőségének felmérésénél. Azonban lehet másként is. Mintegy megtagadva önmagunkat, eszközök lehetünk saját újrakezdésünkben, önmagunk valóságos megtalálásában.

A város, amely ismerte a nőt nem fordult el tőle. Ismerték őt, tudták múltját, tisztában voltak szava-hihetetlenségével. Most azonban mintha máshogy szólt volna. Mintha nem a megszokott, sokszor kinyilvánított rosszindulat vezérelte volna, hanem erővel és meggyőződéssel telve lépett a város lakói elé. Szava tisztán csengett. Nem mondott sokat, viszont egész valóját adta. Elindultak, hogy megnézzék, hogy ki az akiről beszél.

Továbblépni önmagunk szennyén? Csakis lecsupaszítva lehet. Úgy, hogy nem múltunkkal, nem a minket megbélyegző gondolatokkal törődünk, hanem arra figyelünk ami előttünk áll. Ha meggyőződésből, magunk teljes mélységéből hagyjuk feltörni az óhajt – bármit is követtünk el – az meghallgatásra talál. Vannak alkalmak, pillanatok az életben, amikor a kilátástalannak tűnő, szomorú mindennapok fölé kerekedik valami. Valami, amiben ha igazán hinni kezdünk, akkor annak nemcsak részesévé, hanem eszközévé válhatunk.

Abból a városból pedig sokan hittek a férfi szavának a nő miatt, mert ő ezt mondta: „Megmondott nekem mindent, amit tettem.”

Az újrakezdés pontos pillanatát nem tudjuk, abba csak belépni, vagy azt elmulasztani vagyunk képesek. A férfi, aki eljött, belép életünkbe. Akar tőlünk valamit. Valami olyat, amely nem a hétköznapit, hanem a teljes embert, minket óhajt. Nem erőszakosan, múltunkat, elkövetett és elmulasztott pillanatainkat nem magunk ellen fordítva szólít meg, hanem tudtunkra adja: ismer. Saját pünkösdünket élhetjük át a samáriai asszony történetében. A kérdés, hogy bűnös létemre elfogadjuk-e azt a lehetőséget, mely azt mondja: „ismerlek. Tudom életed. Legapróbb örömöd és bánatod. Mégis – ezek ellenére – fontos vagy számomra. Az élet vize rád vár.”