– Milyen előzmények vezettek az 1681-es soproni országgyűlésen a magyar protestánsok számára kedvezőtlen törvények beiktatásához? (Ellenreformáció, Thököly Imre felkelése stb.)

– Igazság szerint az evangélikusok számára abban az időben, amikor az 1681-es törvények napvilágra kerültek, az új szabályozás valójában nem szigorítás volt, hanem enyhítés. Mindez nézőpont kérdése, tehát innen visszatekintve azt mondjuk, hogy ez borzasztó korlátozás volt, hogy vármegyénként csak két templom lehetett, de akkoriban onnan indultunk, hogy korábban sehol nem volt templom. Hiszen ez az időszak az úgynevezett gyászévtized lezárásának a pillanata, amelyen keresztül az állam és a katolikus egyház vezetői azt szerették volna elérni, hogy egész Magyarországon csak egy vallás legyen. A protestánsok vallásgyakorlatát adminisztratív, törvényi és egyéb eszközökkel megpróbálták ellehetetleníteni. A „gyászévtized” borzalmai azzal kezdődtek, hogy a lelkészeket több hullámban beidézték a pozsonyi vésztörvényszék elé, ahol halálbüntetés terhe mellett a hivataluk feladására kényszerítették őket. Gyakorlatilag az volt a stratégia, hogy a lelkészeket el kell távolítani a gyülekezetek éléről, ezzel párhuzamosan pedig folyt a templomok visszafoglalása. (Az akkori Magyarországon a visszafoglalt evangélikus templomok száma megközelíti az ezret.) Ezekkel az eszközökkel lényegében megszüntették a nyilvános vallásgyakorlást a protestánsok számára. Információnk szerint ebben az időszakban egyedül a soproni Eggenberg hercegné házában tartottak evangélikus istentiszteletet, félig-meddig illegális módon. Természetesen ezek az intézkedések nagyon sok feszültséget szültek, szabadságharcok robbantak ki emiatt, így az országgyűlés nem véletlenül jutott arra a döntésre, hogy engedjenek egy kicsit a szelepen, de úgy, hogy a saját céljaikat ez ne borítsa föl.

– Az 1681-es soproni törvények és az 1687-es Explanatio Leopoldina milyen intézkedéseket vezetett be a protestánsok vallásgyakorlásával kapcsolatban?

– Úgy lehetne összefoglalni ezeket az intézkedéseket, hogy engedményeket tesznek a vallásgyakorlás terén, de a végső céljuk a protestáns egyházak lassú halála, elsorvasztása. Azt már említettem, hogy vármegyénként csak két templomot lehetett fenntartani, és azokat is csak az artikuláris (cikkelyezett) helyeken. Artikuláris helynek jellemzően a kisebb, eldugott falvakat jelölték ki, ahol az ottani templomban eleve nem fér el sok ember. A templomépítésre kijelölt telkek gyakran rossz minőségűek voltak, sokszor mocsaras vagy homokos talajra kellett építkezni. Magának a templomnak az építésére is szigorú szabályok vonatkoztak: az egészet fából kellett felépíteni, egyetlen vasszög nélkül, nem lehetett tornya, a harangot a templom mellett lehetett csak felállítani, az ajtó nem nyílhatott közvetlenül az utcára stb. Aztán kötelezővé tették a dekretális esküt, vagyis mindenkinek, aki közhivatalt akart viselni, fel kellett esküdnie Szűz Máriára és a szentekre, ami értelemszerűen nem igazán tetszett a protestánsoknak. A törvényeken is érződik, és az egész időszak során ott van a levegőben, hogy az evangélikusok és reformátusok lényegében másodrangú állampolgárokká váltak.

– Ezek az új szabályok az egész királyi Magyarország területére érvényesek voltak, vagy csak az artikuláris helyeken? 

– Ez jó kérdés, mert 1681-ben, amikor ezek a törvények hatályba léptek, még mindig három részre volt szakadva az ország, vagyis akkor csak a királyi Magyarország területére vonatkoztak. Később más vármegyékben is kialakultak ilyen kvázi artikuláris helyek, amelyek ugyan nem szerepelnek az eredeti lajstromban, de itt is voltak evangélikus közösségek. Aztán a török kiűzése után, a megváltozott hatalmi viszonyok miatt ezekben a vármegyékben is megpróbálták korlátozni a vallásgyakorlást, és elég sok zaklatásnak voltak kitéve a protestánsok. Az újonnan felszabadított területeken is igyekeztek minden eszközzel megakadályozni ezeknek a közösségeknek a kialakulását. A végvárakban engedélyezték a szabad vallásgyakorlást, ezzel növelve a katonák harci kedvét, de miután a törökök elmentek, ezt a jogot visszavonták. Olykor azonban maguknak a földbirtokosoknak állt érdekükben a vallásgyakorlás biztosítása, hiszen ezzel akartak kedvezni és helyben tartani a jobbágyokat. Erdélyt ezek az intézkedések nem igazán érintették, mivel önálló közigazgatási egységként működött, továbbá az ország vezetői ott mindig is sokkal toleránsabbak voltak a különböző vallásokkal szemben.

– Hogyan reagált az európai közvélemény a magyar protestánsok meghurcoltatásaira?

– Ekkor még szorosabb értelemben nem beszélhetünk európai közvéleményről, mivel a hírek sokkal lassabban jutottak Európa egyik végéből a másikba, mint ma. A korabeli Európa azért sem volt egységes, mert voltak egyértelműen katolikus és protestáns többségű országok. Az előbbiek – mondhatni – helyeselték azt, hogy Magyarország így veszi fel a harcot az általuk eretneknek tartott felekezetek ellen, az utóbbiak pedig a katolikusok túlkapásait látták ezekben, például a lelkészek tömeges koncepciós perbe fogásában és elítélésében. A diplomáciai nyomásgyakorlás mellett olykor akcióba is léptek: egy holland admirális, Michael de Ruyter negyven gályarabnak elhurcolt lelkészt szabadított ki.

– Melyek voltak a törvények hosszú távú hatásai? Meggyengítették vagy megerősítették a protestánsokat a hitükben?

– Azt lehet mondani, hogy a szigorú korlátozás egy kicsit „megszűrte” ezeknek az egyházaknak a híveit. Az, hogy ha egy felekezetnek nehezebb feltételek között kell gyakorolnia a hitét, olyan helyzetet teremthet, hogy nem mindenki akarja ellenszélben vállalni a küzdelmet. Tudunk is arról, hogy egyesek megalkuvásból vagy a karrierjük építése miatt a hitük feladását választották, de ez nem volt olyan tömeges jelenség, mint ahogy azt a hatalom szerette volna. Nyilvánvalóan sokaknak meg éppen megerősítette a hitét ez az időszak, megedzette őket, és igazolta számukra, hogy egy fontos ügyért küzdenek, akárcsak az ókori keresztényüldözések idején. Azáltal, hogy ebben az időszakban a protestánsok a szigorú tilalmak ellenére sem tágítottak a hitük mellől, a tanúságtételük még hitelesebbé vált a közvélemény szemében. Azt is tudni kell erről a korszakról, hogy nagyon komolyan büntették, ha egy protestáns megpróbált egy katolikust áttéríteni, emellett az úgynevezett reverzális-törvényben szigorúan szabályozták a vegyes házasságokat és a születendő gyermekek keresztelését is. Persze ez nem jelenti azt, hogy senki nem tért át, de jóval kevesebben, mint a törvények bevezetése előtt. Ezáltal a hazai protestánsok, mondhatni, parkolópályára kerültek, és csak a saját felekezetükön belül gyarapodhattak. Vagyis ez az időszak a hitükben megerősítette a híveket, de a létszámukat tekintve voltak lemorzsolódások.

– Mennyire vetette vissza ez az időszak a hazai protestáns egyházak fejlődését?

– Maga az egész folyamat eléggé. A katolikus ellenreformáció előtti Magyarország lényegében egy protestáns többségű ország volt. Bizonyos területeken a protestánsok aránya 90 százalék körül volt. Az, hogy ma már az evangélikusok és reformátusok aránya összesen csak 25-30 százalékot tesz ki, mutatja, hogy elég sokat veszítettek a protestáns egyházak az évszázadok során. Ez többlépcsős, sokáig tartó folyamat volt, de a számok arányát tekintve azt mondhatjuk, hogy az ellenreformáció célt ért, hiszen végérvényesen megváltoztatta az ország felekezeti arányait.

– A későbbi Habsburg-uralkodók (III. Károly, Mária Terézia) enyhítettek a törvényeken, vagy inkább szigorítottak?

– Általában a hatalmon lévőktől nem azt várják el, hogy a velük ellentétes nézeteket vallókat megsegítsék. Ha valaki betesz egy-egy engedményt a rendszerbe, azt nem azért teszi, hogy a saját elveit, céljait gyengítse, hanem azért, hogy az ország kormányzása, a hatalom működtetése fenntartható legyen. Nyilvánvaló, hogy III. Károlynál és Mária Teréziánál is fel lehet ismerni olyan hatalmi döntéseket, amelyek első ránézésre engedménynek tűnnek, de jól kimutatható, hogy számukra miért volt ez jó. III. Károly volt az, aki a protestáns egyházak kerületi beosztásának az alapjait lefektette: ezt lehet engedményként értelmezni, de akár úgy is, hogy ezzel számukra meghúzta a határokat. De mondhatnám Mária Teréziát is, akinek hiába könyörögtek a győri evangélikusok a közösségük fennmaradásáért, a hatalom nem engedett, elvették a templomot és odaadták a katolikusoknak, akiknek ekkor már nem is egy templomuk volt a városban. Így az evangélikusok kvázi száműzetésbe kerültek, és attól kezdve 30 kilométer távolságra járhattak istentiszteletre.

– A 18. század során az ország területére betelepített protestáns népcsoportokra (németek, szlovákok stb.) ugyanúgy vonatkoztak ezek a törvények, mint magyar testvéreikre?

– Nemzetiségi alapon nem tettek kivételt, de nem is ez volt a törvény betartatásának a rendje. Az volt az érdekes, hogy a betelepített lakosság egyfajta „állam az államban” elven működött, vagyis a helyi földesúr védelme alatt bizonyos mértékben nagyobb szabadságjogot élveztek. Nagyon sok esetben eleve benne volt abban a szerződésben, amit a hűbéresek és a hűbérúr kötöttek, hogy akkor települnek a birtokára, ha ilyen és ilyen jogokat kapnak. Pont ezért tudták összegyűjteni a Felvidékről és Németországból idetelepülő lakosokat. A török kiűzése után, az ország középső, elnéptelenedett területeire irányuló betelepítésekben a vallásnak nagyon fontos szerep jutott, és ilyen értelemben a munkaerőhöz jutásnak nagyon jó eszköze volt a vallási türelem. De arról is tudunk, hogy voltak visszaélések is, például egyes helyeken garantálták a szabad vallásgyakorlást a betelepülők számára, aztán később visszavettek a türelemből és ismét szigorítottak.

– II. József 1781-es Türelmi rendeletével helyreálltak a régi állapotok, vagy az 1790–1791-es pozsonyi országgyűlésig kellett várni erre?

– II. József Türelmi rendelete nagyon fontos lépcsőfok volt, és egyértelmű változásokat hozott. Az artikuláris korszak lezárásaként is szokták értelmezni, hiszen a korábbinál sokkal türelmesebb és a protestánsok számára jóval kedvezőbb feltételeket eredményezett. De aki részleteiben beleolvas a rendeletbe, annak nyilvánvalóvá válik, hogy ez még korántsem egyenjogúsította a különböző felekezeteket. Bár a protestánsokat és a keletieket kiszabadította abból a fogságból, amelyben korábban léteztek, a többi felekezetet még nem. Tehát valójában nem mindenki kapott szabadságot, és akik kaptak, azok sem lettek egyformán szabadok, vagyis nem váltak egyenjogúakká a római katolikusokkal. Hiszen a templomépítésre és vallásgyakorlásra már hoztak kedvezményeket, de ezek végső soron még mindig a különbségtételt szolgálták. A valódi egyenjogúságra egészen a pozsonyi országgyűlésig kellett várnia a protestánsoknak.

– Az artikuláris korszak tovább él valamilyen hagyomány formájában a mai hívők között?

– Úgy gondolom, hogy a mi egyházkerületünknek a sajátos adottságai miatt ez a történelmi korszak a felelősségi körébe esik, miután csak itt voltak artikuláris gyülekezetek. Ennek az időszaknak az emlékét érdemes életben tartani, mert – én legalábbis úgy látom – ez erőforrás lehet a mai egyház számára. Tudni, hogy az egyház hosszú időn keresztül nagyon nehéz körülmények között élt, önmagában ez nem érdekes, de az igen, hogy az elődeink helyt álltak ebben az időszakban. A hitüket és az örökségüket olyan kincsnek tartották, amihez annak az árán is érdemes volt ragaszkodni, hogy emiatt társadalmi hátrányba kerülhettek. Nyilvánvalóan lelkészként azt is el kell mondanom, hogy egyik oldalon büszkeséggel tölt el az ősök helytállása, de a másik oldalról magának az Istennek a jóindulatát is belelátom a történtekbe. Hogy miért fontos egy közösség számára a nehéz időkben való helytállás, azt magyarázni sem kell, mert ezen keresztül érthető meg az, hogy nem minden a társadalmi érvényesülés. Valójában az egyház olyan értékeket képvisel, ami az emberi létnek egy másik síkjához tartozik, és ha a saját történelmünkben rátalálunk egy ilyen kincsre, az a jelenlegi helyzetünkben is támaszt, erőt adhat. Én ezt nagyon fontosnak tartom, és 2015-ben ezért rendeztünk egy artikuláris napot. Azt gondolom, hogy a mai emberhez úgy lehet közelebb vinni ezt a fajta örökséget, ha ebből érzékelni tud valamit. Ezért úgy terveztük meg az artikuláris napot, mint egy zarándoklatot, mivel így helyet kapott benne az erőfeszítés és az áldozathozatal is. Azért, hogy mindenki érezze a testében és a tagjaiban, hogy az őseinknek ez mennyire nem volt egyszerű. Azt gondolom, hogy a jövőben is ismertetnünk kell majd ennek a korszaknak a fontosságát az egyházban. Az egyházkerület területén élő négy artikuláris gyülekezet a mai napig tartja a kapcsolatot és együttműködnek ebben a kérdésben.

– Mi lehet az oka annak, hogy ez a korszak csak említés szintjén, vagy egyáltalán nem szerepel a mostani tankönyvekben?

– A legfőbb ok az, hogy nagyon kevés forrásunk van ebből az időszakból. Ha valaki történeti kutatást akarna végezni a témában, hamar rájönne, hogy alig maradtak fenn egyháztörténeti adatok. Mindössze néhány anyakönyv és egyéb irat maradt meg ezekben a gyülekezetekben, hiszen érdemben nem tudtak komoly egyházi adminisztrációt folytatni. Kértem az egyháztörténészeket, hogy ássanak elő minél több dokumentumot ebből a korszakból, és azt mondták, hogy a Türelmi rendelet előtti időkből alig találtak valamit. Sok esetben a katolikus anyakönyvekből és vizitációs jegyzőkönyvekből lehet csak információ-morzsákat összeszedni. Ezekből megtudhatjuk, hogy ki volt hereticus, vagyis nem katolikus, sőt több helyen még azt is leírták, hogy az illető lutheránus vagy kálvinista. De igazából alig van forrás ebből a korszakból, éppen ezért nagyon kevés az ezzel foglalkozó egyháztörténeti szakirodalom is. Érdekesség, hogy az ellenreformáció előtti és a Türelmi rendelet utáni időszakból bőven maradtak fenn források, de az artikuláris korszak egyszerűen kiesik az egyház történetéből.

– Érdemes lenne az artikuláris korszakot beépíteni a nemzeti alaptantervbe, vagy az egyházi iskolák helyi tantervébe?

– Biztos, hogy érdemes lenne, de azt tudom mondani, hogy ez némi akadályokba ütközik. Az egyik az, hogy nem tudom, a múltbéli vallási feszültségek mélyebb mozgatórugóit mennyire akarja feltárni a hit- és történelemoktatás. Ez nehéz időszak, és amennyire én látom, nem szívesen beszélnek ezekről a történelemben. A magunk területén, vagyis a saját hitoktatásunkban és iskolarendszerünkben biztosan többet kéne erről a korszakról beszélnünk. Éppen a korábban említett okok miatt, hogy erőt meríthessünk az akkori protestáns közösségek összetartásából, persze csak ha jól kezeljük a témát, és megfelelően építjük be a jelenlegi oktatási rendszerbe.

– Hogyan lehetne felkelteni a fiatalok érdeklődését a téma iránt, hogyan lehetne közelebb hozni hozzájuk?

– Többféleképpen is meg lehetne ezt tenni. Épp az utóbbi hetekben gondolkodtam azon, hogy készítenünk kellene egy olyan projektet, amely adott esetben egy országos kiállítóhelyként is működhetne. Én nagyon jónak látnám, ha az egyik artikuláris templom mellett egy ilyen látogatócentrumot, kiállítóteret ki tudnánk alakítani, ami segíthetne ennek a történelmi korszaknak a bemutatásában. Azt gondolom, hogy erre akár még a kulturális kormányzattól is lehetne segítséget kérni, mert akárhonnan nézzük, ez egy európai unikum a protestantizmus történetében, és ezt az érdeklődők máshol nem tudnák megismerni vagy elképzelni sem. Emellett ennek a kiegészítéseként egy interaktív, online ismeretterjesztő felületet is kialakíthatnánk.

– A reformáció emlékévében vagyunk. Az evangélikus egyház vagy a nyugati egyházkerület megemlékezik majd valamilyen formában az artikuláris korszakról?

– Jelen pillanatban nem kifejezetten az artikuláris korszak van a figyelem középpontjában, de nyilván, amikor ötszáz évről emlékezünk, akkor ebből százat ez az időszak tesz ki. Természetesen nálunk is vannak megemlékezések, például az egész Európát bejáró reformációi kiállító-kamion a mi egyházkerületünkben két helyszínt is útjába ejtett, Sárvárt és Sopront. Ebből is látszik, hogy Magyarországon a reformáció gyökerei alapvetően a Dunántúlon vannak, hiszen ezen a területen jelentek meg először az új eszmék. Sopronban alakult meg az első magyar evangélikus gyülekezet és iskola, a gyászévtized éveiben pedig egyedül ebben a városban tartottak félig illegális módon istentiszteleteket. Sárvár pedig azért érdekes, mert a Nádasdy család birtokában volt. Nádasdy Tamás országbíró és nádor maga is rokonszenvezett a lutheri reformációval, ezért a birtokain evangélikus lelkészeket tartott. A saját várában pedig helyet adott Sylvester Jánosnak, aki elkészítette az első magyar nyelvű Újszövetség-fordítást, amit 1541-ben adtak ki Sárváron. A gyászévtizedben pedig ugyanezen a helyen, a Nádasdy-várban őriztek több fogságra ítélt lelkészt, akiket aztán később gályarabnak elhurcoltak. Éppen ezért Sárvár számunkra szimbolikus jelentőséggel bír, egyszerre örömteli és szomorú események helyszíne. Pontosan emiatt a nyugati egyházkerület a sárvári Nádasdy-várban fogja ünnepelni a reformáció emlékévét.