Az üzletekben, az utcákon és a köztereken vásári hangulat uralkodik. A zordra forduló időjárás ellenére népünnepélyeket rendeznek egészen a hónap végéig. Karácsony ünnepe az utcákra tekintve tényleg csendes, de a lakásokban mosolygós vendéglátás, evés-ivás a jellemző. Szilveszter éjszakájáról nem is beszélve, mert ettől már egészen távol kerül a csend. Akár tetszik, akár nem, ilyen a mi decemberünk.

De világok léteznek egész közel egymáshoz. Egy fal elég, hogy így legyen. „Csak egy fal választ el” bennünket, mégis: A társadalom többségének aligha jut eszébe a kérdés: „Milyen lehet a december azoknak, akik „lebuktak” és ezt a hónapot is börtönben töltik? Valóban: „Ott túl a rácson, egy más világ van.” De nem biztos, hogy úgy más, ahogy képzeljük.

Mert az ember azt gondolná: bizonyára csend van és eseménytelen a december. A rabok advent napjaiban is ugyan olyan rovátkákat karcolnak a falra – mérve az idő múlását - mint az év más napjain.

Mindebből annyi igaz, hogy távol a családtól, az otthontól, tényleg emberpróbáló ez az időszak. Ha ennél többre vagyunk kíváncsiak, tekintsünk a például a győri börtön szürke és kopott falai mögé: Azt láthatjuk, hogy az intézet munkatársai megfeszített munkával igyekeznek azon, hogy a fogvatartottak életében ne legyen szürke és elvesztegetett idő a december. Ebből fakadóan sok fogságot szenvedő ember itt éli át először a karácsonyi ünnepkör igazi lényegét.

Mi történik? Vannak olyan fogvatartottak, akik igen korán elkezdték az adventi készülődést. Mert a Győrben hagyományos Öt Templom Fesztivál adventjére a fogvatartottak már az ősz folyamán lomtalanították a Nepomuki Szent János-kápolna udvari részét.

Tehát – a biztonsági osztály munkatársainak kíséretében – elhagyták a börtön falait, hogy logisztikai hátteret biztosítsanak a fesztivál decemberi rendezvényének.

De később, közvetlenül advent idején is folytatódott ez az együttműködő tevékenység, mivel az intézet több fogvatartottja a fesztiválszervezők felkérésére – reintegrációs tisztek vezetésével – két hétig dolgozott azon, hogy az egyik Kossuth utcai templom számára karácsonyfadíszeket készítsen. Ehhez a Palatia Nyomda biztosított anyagot nyomdai hulladékából. A díszkészítés nemcsak elfoglaltságot, hanem egyfajta ünnepre hangolódást is jelentett számukra. 

Mi volt az ellentételezés? A fesztivál szervezésében egy ismert győri zenész família, a Váray család (sokadszor muzsikáltak már itt) adott karácsonyi koncertet a fogvatartottak számára.

Megszólalhatott zongora, vibrafon, gitár is, hogy felemelje az advent idején szomorúságra hajló fogva levő lelkeket. A repertoár J. S. Bachtól indult és ifj. Váray László (Colombre Band) saját gitáron előadott szerzeményeiig tartott.

Fogvatartottnak lenni átmeneti állapot testi vagy lelki fogyatkozással viszont élethosszon át kell együtt élni. Akit átmenetileg fosztottak meg a szabadságától, tud adni annak, aki egy életen át viseli fizikai vagy mentális korlátait. Ezen alapul a győri börtön immár hagyományosnak tekinthető együttműködése a városban működő Bárczi Gusztáv speciális iskolával. Volt már, hogy az iskola tanulói adtak ünnepi műsort a fogvatartottaknak, idén pedig 15-20 fogvatartott készített karácsonyra ablak- és karácsonyfadíszeket az iskolában fejlesztett apróbb-nagyobb gyerekeknek. Az intézet egy ügyes kezű lakója pedig Mikulásra készített transzparens méretű festményt az iskolai ünnep fényének emelésére. Ezáltal nem csak a gyerekek lettek megajándékozva. Átélhették a börtön lakói is, hogy van mit adniuk, vannak értékeik, hogy tenni valamit másért, jó érzés. 
Talán meglepő, de a börtön nem csak a bentieket mozgatja meg: kihat a falakon és rácsokon túlra is. Advent első hetében a Győri Hittudományi Főiskola kispapjai hallhattak – kedvcsináló – előadást a börtönmisszióról és a börtön belső világáról Mihály Attila intézetparancsnok és Jánosa Attila börtönlelkész előadásában.

Egy érdekes adventi estén túl azzal a nem titkolt céllal is, hogy a főiskola hallgatósága, az úgynevezett „kispapság” előítéleteit igazítsa helyre. Különösen fontos ez azért, mert életmentő lehet egy-egy szabaduló fogvatartott számára a befogadó vallási közösség, a „sittestől” vissza nem riadó, segítő kezet nyújtó, okosan támogató lelkész. Az előadást nagy érdeklődés kísérte és majd egy tavaszi börtönlátogatás lesz a folytatás.

Az események sorának ezzel sincs vége, hiszen a hab a tortán Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát látogatása volt az intézet fogvatartottjai közt. Mert az évről évre megtartott Adventi beszélgetés idei vendége ő volt.

Harcsás Judit újságíró vezette a nagyon személyes hangú beszélgetést körülbelül 40 fogvatartott jelenlétében. Első hallásra talán meglepő is, hogy mit keres a nagytiszteletű „szent ember” a bűnözők között. De akik részt vettek az eseményen, tudják, mennyi szívmelengető reményt, erőt, örömöt lehet kapni a „szent ember” személyes közelsége, a közvetlen hangvétele és hiteles életpéldája által. A szerzetesek regulája más, de talán tanulhat belőle, erőt kaphat általa az, akit éppen megreguláznak.

Lehetne még tovább is folytatni az események sorát, de az már egyáltalán nem számít különlegességnek, hogy az ünnepek közvetlen környékét pedig az a hét felekezet színesíti, akiknek képviselői – küldetéstudattól indíttatva – már hosszú évek óta járnak be az intézetbe karácsonyi műsort, istentiszteletet tartani, ajándékot hozni, elhanyagolt és elkeseredett lelkeket gondozni a rácsok mögé. De talán nincs szükség folytatásra, mert anélkül is jól látszik: bár egész más a börtön belső világa, egyáltalán nem olyan, mint amit előítéletek, filmek alapján képzelünk. 

A börtönben még elérhetők a „megtévedt” emberek. Ezért sokan dolgoznak azon, hogy akik egy hamis értékrend miatti tett okán bekerültek, azok lássanak helyes értékrendet és szabadulás után tudjanak – a társadalom által is elfogadott – irányt és értelmet találni az életüknek. Olyan közös cél ez, amelyhez azok megváltozott látásmódjára, bizalmára, segítő és befogadó készségére is szükség van, akik kívül vannak a rácsokon. Nem könnyűek a lépések, de hogy várhatnánk, hogy könnyűek legyenek, amikor a rácsok mögött sokan olyanok is élnek, akik leéltek úgy 25-30 évet, hogy soha, senki nem ölelte meg őket, és már nem is számítanak arra, hogy valaha lesz ilyen. Jó lesz-e vajon valakinek, ha mi is lemondunk róluk?