A következő törzs tagjai, akikhez ment, éppoly lelkesedéssel tanultak, mint az előzőé. De a helyi papok, féltékenységükben az idegen népszerűségére, megölették őt. Hogy a bűnténynek még a gyanúját is eloszlassák, a Nagy Felfedezőnek a képét a templom főoltárára helyezték, valamint külön liturgiát terveztek nevének tiszteletére és emlékének életben tartására. A lehető legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy a szertartás legkisebb része se változzon vagy maradjon el. A tűzgyújtó szerszámokat ereklyeként egy ékszeresládikába helyezték, és azt tartották, hogy gyógyulást hoznak annak, aki hittel teszi rájuk a kezét.

A főpap maga vállalta, hogy megírja a felfedező életét. Ez aztán szent könyvvé vált, amelyben a felfedező szerető kedvességét követendő példaként ajánlották, csodálatos tetteit dicsőítették, emberfeletti természetét pedig hittétellé emelték. A papok gondoskodtak arról, hogy a Könyvet a jövő nemzedékei is megismerjék, miközben tekintéllyel magyarázták szavait, szentséges életének és halálának jelentőségét. És könyörtelenül halállal büntették, vagy kiközösítették azokat, akik eltértek tanításuktól. S minthogy ezzel a vallásos tevékenységgel voltak elfoglalva, a nép közben teljesen elfelejtette a tűzgyújtás módját.

Anthony de Mello jezsuita atya mesélte el egykoron ezt a történetet, amely szorosan kapcsolódik a korinthusi igeszakaszhoz, de kapcsolódhat az idei böjtünkhöz is.

A böjtnek ugyanis minden kétséget kizárólag nemcsak egyéni, de közösségi askpektusai is vannak. Sokat beszélünk arról, hogy mit tesz az egyén a böjtben, de kevesebbet arról, hogy mit tesz egy közösség. Mitől válik igazi böjti közösségé egy gyülekezet? Mi tartja össze, mi az a közös pont, amely köré mindenki oda tud állni? Mi az a tartalmi többlet, amely miatt az ember egy vallásos közösséghez, egyházhoz tartozik, és nem otthon, egyedül, a maga módján éli meg a böjtjét, a hitét és vallásosságát?

Mi az összekötő kapocs? Maga a közös kultusz, a közös rítus, ahogyan De Mello mértani pontossággal felvázolja? Vagy egy hagyomány, amely annyira régen egy-egy közösségé, hogy már arra sem emlékeznek a tagjai, hogy tulajdonképpen miért is jönnek össze újra meg újra? Mi tart egyben egy böjti közösséget?

Hiszem és vallom, hogy amiről Pál apostol ír a korinthusi gyülekezetnek, az segíthet a válaszadásban. Az a fogalom ugyanis, amelyet Pál használ – koinónia –, nem egyszerűen emberi közösséget jelent, hanem olyan közösséget, amely az élő Isten ajándéka. Ehhez a közösséghez tartozni pedig azt jelenti: részesedem az Isten ajándékában mint a közösség tagja. Vállalom, hogy leülök ahhoz az asztalhoz, amelynél maga Jézus ül, amelyhez bárki leülhet, aki Úrnak vallja őt, és amelynél az egyetlen parancs a szeretet, és minden félreértett vallásosság értelmét veszti.

Isten böjtben is közösségbe hív. Mert az embert közösségre teremtette. „Nem jó az embernek egyedül lenni” – hallhatjuk minden egyes esküvőn az isteni kijelentést (1Móz 2,18), de érthető ez egyházi, gyülekezeti közösségre is. Sőt Isten Jézusban azt is megmutatta, milyen alapokon nyugszik ez a közösség: nyitottság, szelídség, megbocsátás, elfogadás, tolerancia, ellenségszeretet, irgalmasság és mindenekelőtt a hit bátorsága. Erről tesz vallomást a Szentírásban az összes olyan történet, amely az asztalközösségről szól. Pál így vall erről: „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.”

Egy test vagyunk. Egy közösség. Krisztusban. Ő ma is jelen van. Ahol ketten vagy hárman együtt vagyunk az ő nevében. Micsoda áldás ez az idei böjtben is! Amikor újra közelebb kerülhetünk Istenhez, egymáshoz, de önmagunkhoz is.

Ne felejtsük el a tűzgyújtás titkát, mert a böjtöt idén sem kell feltalálni. De megtalálni igen.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2021. március 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.