Felkerült a netre a „tárt kapus” jelmondat, és megkerestük mindazokat, akik reményeink szerint csatlakoznak majd hozzánk. Kerestük az egykori és elmaradozó gyülekezeti tagokat, hittanos diákok szüleit, nálunk konfirmált testvéreket – ha tudtuk a címüket.

Baljós előjelek. A visszajelzés gyér volt. Az egyik presbiter például a tucatnyi megszólított családból csak két esetben kapott választ, mindkettő részben vagy teljesen elutasító volt. Eleinte családi látogatásokat terveztünk, de kevesen hívtak minket vissza. Aztán jött a meteorológiai előrejelzés: a nyílt napon, szeptember 22-én ér véget a szeptemberi nyár, hideg lesz, és eső is bőven. Már tudtuk, hogy a szabadtéri bográcsozásnak szó szerint befellegzett. Egyikünk azért bizakodva megjegyezte: a vénasszonyok nyara ugyan múlik, de mi úgyse csak idős hölgyekre számítunk.

Miért lesz más? A templomot erre az alkalomra kicsit átalakítottuk. Számoltunk azzal, hogy a tetőtérben lévő terem jó lesz a kicsinyeknek, az udvar a bográcsozásra alkalmas, sőt gondoltunk a templomhoz közeli erdőben tartandó futóversenyre is. A tervek egy része füstbe ment, elfújta őket a hideg szeptemberi szél.

Persze szépen feldíszítettük a templomot, a bejárati korlátokra is zöld lombot fontak szorgos asszonykezek. Terített asztalok, virágok várták vendégeinket, a szeretetotthon és a gyülekezet múltját fényképtárlókon mutattuk be. Az oltár az óriási kereszttel és a címerből ismert hármashalom-alappal mindenképp dominált. Büszkék is vagyunk rá, hiszen nagy múltja van: Radvánszky Albert egykori országos felügyelőnk adománya volt, amelyet az ötvenes években majdnem eltávolítottak, mert a hatóság revíziós gondolatot látott a hármas halomban. A keresztet szerencsére nem tudták kiemelni a falból, elődeink olyan erősen rögzítették.

Megtöltjük-e a templomot? Aggódtunk, leszünk-e elegen, vagy foghíjasak lesznek a széksorok. Gyülekezetünk sosem volt népes, s most épp azért szántuk el magunkat a nyílt napra, mert kevesen vagyunk, s főként kevés a fiatal hívünk. Egy szomorú megjegyés az egyik presbiteri ülésünkön: vasárnaponként néha olyan a templom, mint egy gerontológiai intézet. Egyik lelkészünk részint azért döntött a távozásról, mert ráébredt, hogy bármit mond, úgyse értik a nagyothalló öregek, akik már akkor is többségben voltak. Egyik prédikációjában többször elnézést kért, hogy elfelejtett Luther-gallért tenni. Az istentisztelet után két idős asszony is odament hozzá: „Szépen beszélt a nagytiszteletű úr, de nem tudjuk, észrevette-e: elfelejtette a Luther-gallért.”

Hogyan lehetünk népesebbek? Azóta megoldódott a templom hangosítása, jól működnek a hangszórók, de a széksorok persze ettől még sokszor foghíjasak. Főként azóta, hogy elmaradt sok megszokott otthonlakó, vagyis a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon lakója. Ők lelkes templomlátogatók, akik mindig megtöltötték a bal oldali széksorokat. Időnként hangoskodtak, rendetlenkedtek, de szerettük, megszoktuk őket. Többségük azonban a Sarepta új épületében lakik, ott járnak istentiszteletre.

Sokszor az énekkar a megoldás: olyankor azok is ellátogatnak az istentiszteletre, akik máskor távol maradnak. Jönnek az énekkarosok, s érkeznek az ő hozzátartozóik is. Most külön öröm volt, hogy nemcsak a gyülekezeti kórus énekelt, hanem a katolikus testvérek is, akikkel sokszor együtt énekelünk. 

„Főpróba” Gercsén. Az énekkar már hagyományosan együtt készül a gercsei kápolna ökumenikus alkalmaira a katolikus Werner kórussal, a máriaremetei bazilika énekkarával. Gercsén, Hidegkút határában, a középkori falu egyetlen megmaradt épületében messze szól énekünk: kétszer annyian vagyunk, mint külön-külön. Két alkalom van, az egyik pünkösd idején, a másik ősszel. Ilyenkor kijönnek a Máriaremete–Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskola diákjai, jönnek a szülők, általában három felekezet papja is szóhoz jut.

Az igehirdetés után a jelenlévők is megszólalnak, imába foglalják kérésüket. Az egyik így hangzott: „Köszönet a közös éneklésért – bárcsak még sokszor együtt énekelnénk, akár az evangélikus nyílt napon is!” El is jöttek a katolikus testvérek ünnepünkre, igazi ökumenikus alkalom lett a gyülekezeti nap. Az egyesített kórus pedig zengett, ahogy megálmodtuk. Az egyik műsorszám Charpentier Te Deum című kórusa volt, ezt sokan jól ismerték, az Eurovízió szignálja volt.

Sareptáról a szeretetotthon templomában. A nyílt nap ötvözte a hagyományos és a családi istentisztelet erényeit: érvényesült a megszokott liturgia, de az előadások könnyeddé, játékossá tették az ünnepet, úgy, mint a havi egyszeri családi alkalmakon. Az áhítat igehirdetése mi más lehetett volna, mint a Sarepta bibliai története. Fodor Viktor lelkész – aki már húsz éve szolgál Hidegkúton – meghatottan beszélt. Az évek során többször éreztük, hogy a betegség legyűri, de mindig felülkerekedett rajta. A mostani alkalom nyilván új erőt ad neki, és talán a gyülekezetnél is megmarad az a lelkesedés, amely a szervezést jellemezte. Sok új arc tűnt fel a találkozón, s ami a legfontosabb, sok kisgyermek is.

Gyermekek és léggömbök. Az egyik család négy kislánnyal érkezett: a legnagyobb nyolcéves, a többiek kétévente követték egymást. Édesanyjuk, Emese elmondta, jól működött a hírlánc: négyen is szóltak neki, nehogy elfelejtse a nyílt napot. Minden gyermek kapott lufit Zám Esztertől, lelkesen mutatták a zsákmányt. Utána kedvükre dobolhattak, és játszhattak a szintetizátoron. A Prőhle család szintén elhozta a gyermekeket, Misi volt a konferanszié. Prőhle Gergely országos felügyelő gyülekezetünk oszlopa és egyik kántora. A családi istentiszteleteken szintetizátorán ő rögtönzi az új énekeskönyv énekeinek kíséretét. Most nem lehetett jelen, vidéki felügyelőavatáson volt, de levélben köszöntötte a nyílt napot.

Szarvasvadászat borkostolóval. Prőhle Gergely barátja, Rókusfalvy Pál viszont eljött, és beszélt életének számos fordulatáról. Ő ismert médaszemélyiség, szintén zenész. Sokgyermekes családból származik, mint Gergely, mindkettőjüknek négy gyermeke van, már édesapjukat is szoros barátság fűzte össze. Rókusfalvy Pál borászként már szintén hírneves, ő Etyek egyik „apostola”. Egyik fia épp külföldön bővíti borászati ismereteit, felesége az éttermet vezeti, ő pedig már inkább csak kedvenc mulatságát szereti művelni: traktorozik, s közben szivarozik. 

Elmesélte, hogy a véletlen vezérelte Etyekre, de ma már csak a szőlője és a borai érdeklik. Hozott bort is, kiváló sauvignon blanc-t, jól ment a szarvaspörkölthöz, amelyet Poltz Klaudia férjének köszönhetünk. Ő lőtte a kiváló vadat, Faragó Tamás bográcsban főzte meg nekünk, a lelkészné, Tódor Melinda pedig szarvasragulevest remekelt.

Kezes-lábos. Rókusfalvy Pál mesélte az etyeki kezes-lábos történetét. Ezt Szőke András humorista és ő találta ki: ócska lábosokkal megrakott szekéren járták körbe Etyeket, nagy zajt csaptak, hírül adva a borünnepet. Évente ismételték meg, a végén már mindenki azt gondolta, évszázados etyeki hagyományról van szó. Pedig dehogy. Legyen a hidegkúti evangélikus nap is hasonló ünnep. Mi mást kívánhatna a krónikás, aki maga is a gyülekezet tagja: rendezzük meg sok éven át, csapjunk nagy hírverést, hogy végül úgy beszéljenek róla, mint régi helyi hagyományról.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2018. október 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.