A 2015. 02. 09-én tartott alkalom dr. Fabiny Tamás püspök áhítatával kezdődött.

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!

Ámen.

Kedves testvérek, az Útmutató heti igéjét olvasom föl most a hét elején, ez pedig a Zsidókhoz írt levél 3. részéből a 15. vers. Így hangzik: Amikor ezt mondja az írás: „Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor.”

Kedves testvérek, ez a rövid ige tele van az eredeti görög nyelvben olyan kifejezésekkel, amelyek egyrészt magyarul is, a magyar nyelvben is tovább élnek, másrészt, amelyek egyébként valahol a betegséggel kapcsolatosak, vagy a betegség bizonyos tüneteivel. Az első az akuete kifejezés, a hallás ugye, amikor az ő szavát halljátok, akkor ne keményítsétek meg a szíveteket. A hallásnak és Isten igéje hirdetésének természetesen közvetlen kapcsolata van, és eszembe jut az a gyerekkori vagy pontosabban a gyerekünkkel átélt élményünk, amikor egy orvosi rendelőben várakoztunk, mert valamelyik gyereknek víz ment a fülébe. Balatonbogláron vagy Lellén, valahol egy SZTK-ban várakoztunk és egyszer csak kinyílt a vizsgáló ajtaja, kilépett egy asszisztensnő és egészen halkan megkérdezte: „Vár valaki hallásvizsgálatra?” S nem válaszolt, nem jelentkezett senki. Az asszisztensnő pedig becsukta az ajtót és visszament. Nos, nem derült ki, hogy hallásszervi megbetegedésben szenvedünk-e, mert az asszisztensnő helytelenül cselekedett. De másik szó, az már egy kicsit komolyabb, amikor a szívről beszélnek: „Ne keményítsétek meg a szíveteket!” Akkor ott a kardia kifejezés. Ez ugye görögül van, Zsigmondi Árpád testvérünk azt hiszem a legjobb görögös ebben a csapatban, remélem, hogy jól vizsgázom most előtte. Tehát a kardia az a szívet jelenti, és a kardiológia ugye ebből van. Ez azt jelenti, hogy egyfajta szívvizsgálatra, kardiológiára visz el minket most a Zsidókhoz írt levél szerzője, de a betegségtünetek egy különleges csoportját lehet ebben a sajátos diagnózisban megállapítani. Tudniillik a megkeményíteni ige görög szava szerepel itt: a szklérünéte. A szklérünéte a szklerózis szóval él ez tovább, a megkeményedésnek a betegsége, a szívnek a megkeményedése. Én utánanézem Máté segítségével. Aki azért is jó püspöki titkár, mert a püspöknek a keze alá játszik, és mivel ő az egészségügyi szakmából jön, hát rögtön tudta, hogy milyen honlapot kell keresni. Ezek persze nem vidám dolgok. Mert van, aki a családjában is érintett, akár a szklerózis multiplex révén, vagy van egy másik betegség: a szisztémás szklerózis. Nem akarok itt hosszan erről írni, de azért annyit megtanultam róla, hogy ez az autóimmun betegségek közé tartozik, és a bőr megvastagodásával kezdődik, de aztán az elváltozás szinte minden érzékszervet érinthet, azért is hívják szisztémás szklerózisnak. A bőrtünetek az ujjakon kezdődnek, de elérhetik a felkart, a vállat, a nyakat, az arcnak a bőrét is és súlyos későbbi stádiumában a has, a mellkas, a hát és a láb is érintettek lehetnek. Bármilyen furcsa, még a nyelv alatt elhelyezkedő nyelvfék is megkeményedhet, elmerevedhet és így akadályozza meg a beszédet, és a táplálék megfelelő megrágását. De továbbmegyek még: a gyomrot és a bélrendszert is megtámadhatja. A nyelőcső fala is megvastagszik, merevvé válik, működése elégtelen lesz, nem tudja a szilárd táplálékot az ember magához venni és a tüdőt sem kíméli a betegség. De ami most az igénkhez tartozik, ez a szisztémás szklerózis a szív érintettségét is jelentheti, ami a legsúlyosabb: szívburok-gyulladást okozhat, és egyéb komoly tünetek lehetnek ennek következtében. Tehát a szklerózis, a szívnek a szklerózisa, egy rendkívül súlyos betegség, és amikor itt például a Zsidókhoz írt levél szerzője a szklérünéte kifejezést használja, hogy ne keményítsétek meg a kárdiát, a szíveteket, akkor preventív módon figyelmeztet egy komoly betegségre. Mi a teendő akkor, hogy ha valaki a betegséget magán észleli? Sokszor az ember halogatja az orvoshoz menetelt. Sokszor megpróbálja magát gyógyítani, vagy megpróbál interneten utánanézni, vagy azt mondja: megbeszélem az ismerősökkel. De gyűjtöm még az erőt, gyűjtöm még a bátorságot, hogy mikor lehet majd megfelelő orvoshoz eljutnom. Az ige azt mondja a sajátos diagnózis után, hogy a terápiát nem szabad halogatni. Azt mondja az ige: „Még ma menj el orvoshoz!” Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket. Nem lehet halogatni, mert becsapjuk magunkat és akkor a kezdődő betegség súlyosabb tüneteket eredményezhet. Az evangéliumokban ez a „ma” kifejezés, rendkívül erőteljes lehet. Akár pro, akár kontra, még ma éjjel elkérik a lelkedet, olvassuk a példázatban, a bolond gazdag példázatában, de ennek ellentéte az üdvösség, a kárhozattal szemben az üdvösség, amikor Jézus azt mondja jelesül a jobb latornak, hogy még ma velem leszel a Paradicsomban.

Görgey Gábor egyik versét a fentiekkel összefüggésben hadd olvassam fel. A vers címe: Még ma.

„Nem a szétfoszló álomsemmiben,

nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,

nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,

nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,

nem mítikus áttételeken át,

nem az anyagmegmaradás elve alapján,

nem irodalmilag és nem jelképesen,

nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma

velem leszel a paradicsomban.”

Ez a vers egyértelműen felidézi Jézus szavát azzal kapcsolatban, hogy még ma, a diagnózis után, a terápiának még ma el kell kezdődnie, egy sajátos ige-kúrával, a terápikus igeolvasással, igehallgatással, és ez, még ma, mindanyiónk számára fontos üzenet. Gondolkoztam, hogy a néprajz, az valamiképpen a múlttal kapcsolatos tudomány lehet? Hogy a hagyományt őrzi meg, hogy mi volt régen? Én azt hiszem, hogy arról fogunk hallani, hogy nem a múltnak a tudománya a néprajz, hanem a mához is kötődik, hiszen a mai szokásokat, a mai különböző jelenségeket is érdemes megvizsgálni és megörökíteni a jövő számára. Ezért a néprajz is a múltból, a jelenen keresztül a jövőbe ível, és a néprajzban is ott van a mindenkori „ma”, annak a rögzítése. Ezért ez a mostani ige, legyen mindanyiónk számára felhívás, hogy ha a betegség diagnózisát megállapítják, vagy magunk jövünk rá, akkor a terápiát is azonnal kezdjük el. „Még ma, ha halljátok az Isten szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket!”

Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató előadása a magyar lutheránusok sajátságos néphagyományairól.

A vallás és a néphagyomány időtlen idők óta elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással, és az is nyilvánvaló, hogy kölcsönösen alakítják egymást. A hivatalos vallási, népi gyakorlat az évszázadok során kiegészült a parasztság hitében és mindennapi gyakorlatában fellelhető, más eredetű elemekkel, s ezekkel a szokásokkal foglalkozik a vallási néprajz. Magyarországon elsősorban a leginkább elterjedt, katolikus vallás adott teret a népi vallásosság különféle változatainak, melyek két fő alkotóelemből állnak össze. Adottak egyrészt a hivatalos, egyházi ideológiára épülő kultuszok, melyeket az emberek gyakoroltak, megülték az egyházi ünnepeket, megtartották a közösségi és egyéni ájtatosságokat, de mindezek mellett persze életük részét képezték a mindennapi élet folyására vonatkozó régi, gyakran a pogány időkre visszavezethető paraszti előírások is. Így aztán nem csoda, ha az első pillantásra tisztán paraszti hagyományoknak gondolt szokások mögött gyakran egyházi eredet húzódik meg. És ez persze fordítva is igaz.

A kereszténység létrejöttekor mágikus hagyományokat, pogány szokásokat is beemeltek az egyház hivatalos gyakorlatába, így igyekeztek vonzóvá tenni a hit újszerű gyakorlását az emberek számára. Utóbb ezeket az elemeket az egyház többnyire száműzte saját rendszeréből, ugyanakkor ezek a gyakorlatok népszokásként gyökeret vertek a paraszti társadalmakban. Ilyen például a vesszők megszentelése, amit az egyház előbb maga is gyakorolt, majd tiltott, ám a hagyomány az aprószentek napján gyakorolt vesszőzés formájában mégis tovább élt a parasztság körében. Vagyis az erősödő egyház tudatosan igyekezett átértelmezni a kezdetben megtűrt, pogány hagyományokat.

A paraszti társadalomban nemek és korosztályok szerint mindenki egyaránt tudta, hol a helye. A lányokat születésüktől kezdve lányoknak, a fiúkat pedig fiúknak nevelték. Mai zűrzavaros korunkban ez már korántsem ennyire egyértelmű… Különösen fontos cél volt például a közösség számára az, hogy a fiatalok házasodjanak és gyermekeik szülessenek. Ennek persze volt árnyoldala is, mert a szülők bizony beleszólhattak abba, hogy kinek ki lesz a párja. De ahogyan az ember öregszik, mindinkább rá kell jönnie arra, hogy ez nem volt akkora ostobaság, mint amekkorának első pillantásra látszik.

Magyarországon, a szocialista időkben megpróbálták szétválasztani a vallási hagyományt és a néphitet, ám ennek nem volt sok értelme, hiszen ezek a dolgok a parasztság fejében sem különültek el. Amikor a parasztember, a remélt gyógyulás érdekében ráolvasott beteg állatára, esetleg imádságot mondott, nem gondolta azt, hogy a pogány gyökerű hagyomány gyakorlása miatt ő ne lenne jó keresztény.

Teológusoknak tartott előadásaimban mindig hangsúlyoztam: nagyon fontos, hogy megismerkedjenek a vallási néprajzzal, mert senki nem tudhatja, hová veti a sors. Előfordulhat például, hogy egy szlovák származású lelkész német gyülekezethez kerül, és fogalma sem lesz a helyi hagyományokról, szokásokról. Márpedig egy gyülekezetre nem lehet ráerőltetni az idegen hagyományokat, s aki ezt mégis megpróbálja, biztosan rombolni fogja a rábízott közösséget. Az evangélikus lelkészek közül sokan felismerték a vallási népszokások gyűjtésének és megtartásának fontosságát, így az elmúlt évtizedekben ők is tevékenyen hozzájárultak a vallási eredetű néphagyományok megismeréséhez. A vallási néprajz kutatásának a rendszerváltozás adott lendületet s így kerülhetett sor az evangélikussághoz kötődő, sajátos szokások alapos kutatására is.

A reformációt követően a Dunántúlon, a Kisalföld területén éltek nagyobb számban lutheránusok. Néhány gyülekezetük a szabad vallásgyakorlás megóvásának érdekében, a 18. században az Alföldre vándorolt, így kerültek például evangélikusok Orosházára, csekélyebb számban pedig mindig is megtalálhatóak voltak Gömörben, illetve Erdély déli részén. Trianon után rendkívül megcsappant a maradék Magyarországon élő evangélikusok száma, hiszen az elcsatolt területeken, így például Erdélyben ottmaradtak a szászok, Szlovákiában pedig ottrekedtek a felvidéki gyülekezetek. És persze szólni kell még a magyarországi német evangélikusokról is, akik főként a szepességi szászok, a bányavárosok német nemzetiségű polgárai voltak. Az északi országrész németsége a 17–18. században többségében rekatolizált, ugyanakkor a 18. században a Dunántúlon letelepedett németek között is szép számmal akadtak evangélikusok.

Az egyház mindig különös gondot fordított arra, hogy pontosan meghatározza az egyházi év menetét, mindennapi fogódzót biztosítva ezzel az embereknek. Az egyházi év jól ismert eseményei biztonságot nyújtó ritmust adtak a hétköznapoknak, szemben azzal a szétfolyó élettel, amit a 21. század emberei többségükben ma élnek. Nagyon fontos közösségszervező erő volt az, hogy az egyházi esztendő ünnepeire fel kellett készülni és mindenki pontosan tudta, hogy minek mikor jön el az ideje.

Ellentétben a polgári év január 1-jei kezdetével, az egyházi esztendő ma is ádvent első vasárnapjával indul. Az egyházi év legjelentősebb időszakának tekinthető karácsonyi ünnepkörnek évszázadokon át megvoltak a jellegzetes evangélikus hagyományai. Ádvent idején az evangélikusok nem tartottak mulatságokat, lakodalmakat. A bokortanyák tirpákjai böjtöltek, testileg és lelkileg is készültek az ünnepre. Ádventben jó néhány gyülekezetben fekete volt az oltárterítő színe és a hívő leányok és asszonyok az oltárterítő színének megfelelően öltözködtek.

Az ádventi időszak két jeles napja, december 6-dika, Miklós napja, valamint december 13-dika, Luca napja az evangélikus néphagyományban is jól ismert.

Miklós napján, a Dunántúlon a „láncos Miklósok” bekormozott képpel járták az utcákat és a házakat, lánccsörgetéssel ijesztgették a lányokat. A nappalok rövidülése, a sötétség időszakának növekedése félelmet ébresztett az emberekben, s ezzel a pogány hagyományokban gyökerező módszerrel a rossz szellemeket igyekezetek elűzni. A hatóságok már a 18. századtól tiltották ezt a szokást, de ezúttal is bebizonyosodott, hogy minél jobban tiltanak valamit, az emberek annál jobban szeretik azt csinálni. Idővel aztán a kereskedelem és az édesipar által forszírozott, piros kabátos „Coca-Cola Mikulás” idehaza is háttértbe szorította a hagyományos „láncos Miklósokat”. Pedig már Luther Márton is szót emelt amellett, hogy a karácsonyt és Szent Miklós ünnepét élesen el kell választani egymástól, mert az ajándékot hozó Mikulás, pláne Télapó a gyermekek tudatában elhomályosíthatja a születő Kisjézus fontosságát. Lám, aggodalma nem volt alaptalan, hiszen a mai gyermekek a karácsonyt övező kereskedelmi zűrzavarban időnként már csak nehezen képesek eldönteni, hogy ezen az ünnepen a kéményen leereszkedő Mikulás, vagy a születő Megváltó a fontosabb személy.

A Gergely-féle naptárreform, vagyis 1582 előtt Luca napja volt a téli napforduló kezdete. Általános hiedelem szerint Luca és Újév napján is férfi látogatót vártak elsőnek, mert úgy tartották, hogy csak ez hoz szerencsét. Annyira komolyan vették ezt, hogy ha aznap nő toppant be elsőnek, akár el is kergették a háztól. A dunántúli evangélikusok körében a fiúgyermekek ezen a napon jókívánságokkal keresték fel a házakat, a „lucázó” gyermekek a „Luca-Luca kity-kotty, tojjanak a tiktyok” kezdetű mondókával köszöntek be a portákra. Kezükben szalmát vittek, arra rátérdepeltek, majd adomány reményében elmondták a mondókát, a gazdasszony pedig a szalmát bevitte a tyúkólba, abban bízva, hogy a varázslás több tojásra serkenti majd a tyúkjait. A Lucázás az 1960-as években, a vas megyei Bük községben még élő szokás volt az evangélikusok körében.

A Békés megyei evangélikus falvakban ismerték a Luca székéhez kapcsolódó hiedelmeket is. Luca napjától karácsonyig, vagyis 12 nap alatt, kizárólag fából kellett elkészíteni a széket, s úgy tartották, hogy aki arra az éjféli misén, illetve az evangélikus keresztúton feláll, megláthatja, ki a faluban a szarvakat viselő boszorkány. A népi hiedelem szerint ez nem volt egészen veszélytelen művelet, ezért a leskelődő legénynek mákot kellett magával vinnie és – lelepleződés esetén – az őt esetleg megkergető boszorkány elé kellett szórnia, amit annak szemenként kellett felszednie, s így a menekülő egérutat nyerhetett. Ugyancsak Luca napján vetették a Luca-búzát, ami jó termést ígért, ha karácsonyra kizöldült. A békési evangélikusok az élet megújulása, illetve Krisztus születésének példázataként tekintettek a Luca-búzára.

A katolikus vallású parasztcsaládoknál a karácsonyi, mézbe, borsba mártott, fokhagymával fogyasztott ostya része volt a szentestén asztalra kerülő, böjtös vacsorának, mert úgy hitték, ettől erősek, egészségesek lesznek. Az ostyahordás szokása az evangélikusok körében is felbukkan. A tudós, szarvasi evangélikus lelkész, Tessedik Sámuel már a 18. században ezt írta: „Ezen évben teljesen beszüntették a minden tekintetben káros (…) ostyáknak, tanulók által házról-házra való küldözgetését, mikor is a tanítók nevében boldog ünnepeket kívánnak. A tanítókat az így elszenvedett veszteségükért a községi, vagy egyházi pénztárból 24 forinttal kárpótolták.” Ugyanis a mintás, öntöttvas sütőformában készülő ostya megsütése a mindenkori tanítók, lelkészek feladata volt, s az ezért kapott természetbeli adomány járandóságuk részét képezte. A szokás fontosságát jól mutatja, hogy a békési szlovák evangélikusok a tiltás ellenére még sokáig őrizték ezt a hagyományt.

A karácsonyi ünnepkörre olyannyira jellemző kántálás és betlehemezés az evangélikusok körében nem volt elterjedt, de előfordult. Utóbbiból a hartai német evangélikusok sokáig őrizték a „bölcsőske” hagyományát, ma pedig már sok evangélikus templomban betlehemeznek újra a gyerekek. A kántáló lutheránus gyerekek és néha a felnőttek is megálltak a házak ablakai alatt, karácsonyi énekekkel köszöntötték a ház népét. Az 1994-es evangélikus naptárban még arról olvashatunk, hogy a nagytarcsai gyülekezet presbiterei és a gyermekek karácsonykor, az esti istentisztelet után, égő gyertyákkal a kezükben végigjárták a gyülekezet tagjainak házait és kántálással köszöntötték őket.

Ezeknek a sokáig megtartott, részben pogány hiedelmeken is alapuló népszokásoknak nem elsősorban az adománygyűjtés volt a céljuk. Sokkal inkább azt igazolják, hogy a régi paraszti társadalomban az emberek valódi közösségekben éltek, és például Jézus megszületésének örömhírét is meg akarták osztani egymással. Összetartó erő volt a hagyományos ünnepek megülése és közösségeink mai, széthulló állapota jól mutatja, mennyire fontosak voltak ezek az alkalmak.

Az evangélikus közösség különösen büszke lehet arra, hogy felekezetünk révén honosodott meg Magyarországon két, mai napig el nem múló, a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő tárgy.

Az ádventi koszorú keletkezését a kutatók egy német belmissziós tevékenységgel hozzák összefüggésbe. Johann Gindich Wichern az 1800-as évek közepén egy fiúárvaházat létesített Hamburg mellett, s itt, ádvent idején, ebédidőben naponta összehívta a gyermekeket, igéket olvastak fel és minden nap meggyújtottak egyet-egyet az ádvent napjait jelképező, az orgonánál elhelyezett gyertyák közül. A következő évben a gyertyák a csillárra kerültek, s ekkor már zöld ágakkal is díszítették a kompozíciót. Később nagyobb gyertyákkal jelezték a négy ádventi vasárnapot, majd az otthon 25 éves jubileumán egy jókora, tölgyfából készült csillárt készítettek, amely egyúttal ádventi gyertyatartó is volt. Bármilyen különös, akkoriban ennek az otthonnak saját újságja is volt, s ebben írták meg, hogy valaki egy zöld ágakkal díszített koszorút készített, amelyre csupán négy gyertyát helyezett el, vagyis ő készítette az első, a mai napig szokásos ádventi koszorút. Egyébként egyes bajor templomokban ma is készítenek olyan ádventi koszorúkat, melyeken az ünnepkör összes napját egy-egy gyertyával jelölik, s közülük emelkednek ki a vasárnapok gyertyái.

Magyarországra meglehetős kalandos úton, katolikus közvetítéssel jutott el az ádventi koszorú készítésének szokása. Ezzel magyarázható, hogy a nálunk készülő koszorúkon három lila és egy rózsaszín gyertya van, mert ádvent harmadik vasárnapján, az öröm vasárnapján, a katolikus templomokban ilyen színű az oltárterítő. Az örökkévalóságot, az Istenhez való tartozást is jelképező koszorú örökzöldje a megújuló életet, a gyertyák pedig a sötét téli időszakot követően a megújuló fényt jelképezik.

Néhány évvel ezelőtt készített kérdőíves felmérésemből kiderült, hogy bár a kereskedelemben lehet készen kapni ádventi koszorút, az emberek többsége mégis inkább maga készíti el családjának. A koszorút a lakás központi részén, méltó helyen tartják és sajátos családi áhítat alakul ki körülötte. Arra törekednek, hogy akkor gyújtsák meg a gyertyákat, amikor mindannyian otthon vannak, inkább megvárják a távollévőket, csak azért, hogy együtt legyenek a gyertyagyújtás idején, majd énekelnek, imádkoznak. A négy gyertya meggyújtása arra készteti a családokat, hogy tudatosan készüljenek a közelgő karácsonyra, lélekben felkészülve fogadják Jézus születését. Így teremt a mai napig közösséget egy régi evangélikus hagyományból fakadó szokás.

Legalább ennyire hozzátartozik az evangélikus felekezethez a karácsonyfa állításának szokása. A kutatások szerint Luther Márton díszített fel először családjának karácsonyfát. A szokás gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza, amikor a templomokban jelenítették meg Ádám és Éva történetét. Ennek a bibliai históriának fontos része a fa, amelyről Éva a kígyó biztatására, s a Teremtő tiltása ellenére leszakítja a tudás gyümölcsét. Márpedig télvíz idején csak örökzöld fákat lehetett felhasználni a történet megjelenítéséhez, innen ered a fenyőállítás máig élő hagyománya. A gömb alakú díszek a bűnbeesésre csábító almát szimbolizálva kerültek a fára, a csábító kígyót pedig a karácsonyfát körülfutó, díszes füzérek idézik fel.

Magyarországra a bécsi udvar felől, főúri családok közvetítésével jutott el ez a hagyomány, majd a polgárságtól szép lassan átvette a parasztság is, a 20. század közepe után pedig már általánosan elfogadott és gyakorolt szokás lett a karácsonyfa állítása.

A Bük környékén lakó evangélikusok között sokáig élt az a szokás, hogy a Kisjézust megszemélyesítették. Vállalkozó kedvű legények lepedőbe burkolózva, alkalmi „Kisjézusként” járták a házakat, sőt, a karácsonyfát és az ajándékokat is ők adták át a családoknak, és persze legfőképpen a gyermekeknek. Egy idős asszony mesélte nekem, hogy az egyik gyermekkori karácsonyán a házukba bekopogtató „Jézuska” egyik kezében karácsonyfát, másik kezében pedig az ő ajándékának szánt, porcelánfejű babát tartotta. Igen ám, de a lepedőbe burkolt legényke a kritikus pillanatban megbotlott a küszöbön, elhasalt, az értékes baba feje pedig ripityára tört a padlón. Erre az édesanya mérgében jól eltángálta a lepedős „Jézuskát”, gyermeke pedig még sokáig morfondírozott azon, hogy meglehet, ez nem is az igazi Kisjézus volt, hiszen őt édesanyja aligha agyabugyálta volna el. Egy másik adatközlő azt mesélte, hogy képtelen volt levenni a szemét a karácsonyfával és ajándékkel érkező, lepedős „Jézuska” lábáról, amin éppen olyan cipő volt, mint amilyen a szomszéd fiúnak van. Ő is gyanút fogott…

A Szenteste nem hivatalos egyházi ünnep, ennek ellenére istentiszteleteket tartanak az evangélikus templomokban és ezen a napon a hívek egy része böjtöl is. Evangélikusok között elterjedt szokás volt a karácsonyi asztal elkészítése. Utóbb a jószág alá kerülő szénát vagy szalmát és szakajtóba rakott terményeket tettek az asztal alá, mert hitük szerint, ami a karácsonyi asztal közelében volt, az befogadta és továbbvitte a szerencsét. Mindig egész kenyeret szegtek meg aznap este, hogy a családnak egész esztendőben legyen elegendő kenyere. Az is előfordult, hogy a család szenteste szénán aludt a szobában, ezzel igyekeztek a betlehemi istállóhoz hasonlóvá tenni a helyiséget. Karácsony első ünnepén jártak a Dunántúlon a regölők, egyes kutatók a „hej regő rejtem” refrénben az ősi, sámánisztikus hagyományt vélik felfedezni. A regősök – miként a már említett „láncos Miklósok”– a földhöz ütögetett csörgős botjukkal a gonosz szellemeket igyekeztek elűzni a háztól.

Aprószentek napján, vagyis december 28-dikán a katolikus egyház megszentelte a vesszőket, ám ezt a protestáns prédikátorok elítélték. Ennek ellenére a dunántúli evangélikusok még néhány évtizede is fűzfavesszőből font korbáccsal, egészséget kívánva paskolták meg ezen a jeles napon a leányokat.

Hagyományőrző evangélikus családok közösen várták, várják szilveszterkor az éjfélt, több gyülekezetben toronyéneklést is tartottak, amikor a zenekarok az Erős vár a mi Istenünk kezdetű énekünk dallamát játszották. Az évet az evangélikus gyülekezetek a mai napig istentisztelettel zárják.

A karácsonyi ünnepkör zárónapja Vízkereszt, január 6-dika. A hívektől ezen a napon összegyűjtött ajándék, a vízkereszti koleda a régi időkben a lutheránus lelkészek rendes járandósága is volt.

A húsvétot megelőző nagyböjt időszakában sokfelé sötét ruhában jártak a templomba, a lányok lila szalagot kötöttek a hajukba, és ebben az időszakban a házasulandókat sem hirdették ki a gyülekezeteknek. Az évnek ebben a szakaszában tilos volt mulatozni, az utcán dalolni. Ha a lány esetleg megesett és jött a baba, kivételesen összeeskették a fiatalokat, de lakodalmat nem tarthattak.

Nagycsütörtökön az evangélikus tirpák asszonyok, a Getsemáné kertben történtekre emlékezve, házaik virágos kertjében, a férfiak pedig valami titkos helyen imádkoztak, majd frissen merített vízben mosakodtak és ezzel a vízzel jószágaikat is meghintették. Ez a szokás is jól példázza, hogy a néphagyományban miként keverednek össze a legmélyebb, keresztyén vallási érzületek a pogány korból származó babonákkal, hiedelmekkel.

A lutheránus hívek nagypénteken, a csillagok feljöveteléig böjtöltek, a legtöbb gyülekezetben ezen a napon vettek úrvacsorát, mert ezt tartották a legnagyobb ünnepnek. Ezen a napon a hétfalui evangélikus csángók passiót énekeltek. A 19. századig a passió általában része volt ezen a napon a protestáns istentiszteletnek és az erre épülő szokás, változó formában manapság újra terjed.

Nagyszombaton szokás volt a takarítás, a sütés-főzés, húsvét vasárnapján pedig a családok együtt reggeliztek, ebédeltek, közösen énekeltek. Ezen a napon, akárcsak karácsonykor, nem illett veszekedni, feleselni. Általános húsvéti szokás volt, hogy a fiatalok ezen a napon új ruhát kaptak, s ezt felöltve mentek a templomba. Egyes vidékeken a szülők piros csizmát ajándékoztak leányuknak, aki egészen a templomig a kezében vitte a vadonatúj lábbelit, nehogy baja legyen, majd az istentisztelet után újra levették és mezítláb mentek haza. A családi körben elköltött ebéd után a család a prédikációról beszélgetett és a fiataloknak be kellett számolniuk arról, mit hallottak a szószékről. Vagyis ezen a jeles napon a templomban sem bambulni, sem pedig szunyókálni nem lehetett.

Húsvét hétfőt régen „vízbevető”, vagy „vízbehányó” hétfőnek is nevezték, és bizony vödörszámra öntötték a lányokra a vizet, aminek termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak. A locsolkodásnak hagyományos rendje volt: korán kelt a falu népe, mert az istentiszteletig illett meglocsolni a lányokat. A piros tojás keletkezésének mondai magyarázata, hogy Krisztus vére cseppent a tojásra, és ide tartozik az is, hogy a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. A húsvéti tojásfa készítése a 1880-as években, Ausztria felől érkezett Magyarországra. Ugyancsak viszonylag új jövevénye a magyar hagyományoknak a húsvéti nyúl, amit ugyancsak német nyelvterületről vettük át. Akad kutató, aki azt állítja, hogy a középkorban a jobbágyok kötelező járandóságként sült nyulat és tojásokat adományoztak, s ez nyúl támadt föl és vált afféle tojáshozóvá.

Oltszakadáti evangélikusok körében a locsolás mellett a kakassütés volt a legjelentősebb húsvét hétfői szokás. Manapság persze már nem élő kakasok szenvednek ezen az ünnepen, hanem kakasos céltáblát kell a legügyesebbeknek eltalálniuk. Ám jó néhány madár mégis csak pórul jár ezen a nevezetes napon, mert ezen az estén a falu népe hagyományosan kakast eszik vacsorára.

A csetneki evangélikus zsinat 1594-ben úgy rendelkezett, hogy pünkösd napján tilos királyt választani, táncolni. Említettem már, hogy minél jobban tiltanak egy hagyományt, annál biztosabban megmarad. Így van ez ebben az esetben is, hiszen máig élnek ezek a régi, pünkösdi hagyományok. A korábban már említett Tessedik Sámuel tiltotta meg a zöld ágak bevitelét ezen a napon a templomba, ám ennek ellenére a Tápió-menti Mende községben máig gyakorolják ezt a szokást. A pünkösdi zöld ágat egyébként istállókra és lakóépületekre is kitűzték, abban bízva, hogy arra fog szállni a Szentlélek. Nem is szólva arról, hogy a népi hiedelem szerint a megszentelt ág a boszorkányokat is elriasztja. A legények közül lovasversennyel, vagy más erőpróbával választották ki a pünkösdi királyt, aki ezt követően egy esztendőn át ingyen ihatott a kocsmában. A szlovák evangélikus gyülekezetekben rend szerint ekkor tartották a konfirmációt. A konfirmált legények avatása is ekkor volt: elmentek a kocsmába, az idősebbek közül választottak egy-egy keresztapát, majd pálinkával vagy borral leöntötték az avatandó legények fejét, akik csak ettől kezdve udvarolhattak, járhattak esti mulatságokba.

Mindebből látszik, hogy közösségi szokások keletkezése és alakulása az időn átívelő, örök folyamat. Kitűnő példája az élő, alakuló hagyománynak az a jó néhány évvel ezelőtt, a budavári evangélikus gyülekezetben született kezdeményezés, hogy a konfirmandusok nem vizsgán, hanem betanult, szerepjátékban tesznek bizonyságot tudásukról. Valódi és igen értékes hagyományteremtés ez, ami az erős közösségek sajátja és megtartásuk egyik legfőbb fundamentuma.