Abban, hogy Bakonycsernyéből a magyar evangélikusság egyik kis végvára lett, közrejátszott egy későbbi esemény is: 1724-től Nyitra vármegyéből tömegesen menekültek el az ottani „eretneküldözések” elől a szlovák és a magyar evangélikus jobbágyok. De érkeztek családok – az ellenreformáció erősödése miatt – Csehországból, illetve Trencsén, Szepes és Liptó vármegyéből is.
Helyzetüket megerősítette a Zichy IV. János gróf és lutheránus jobbágyai között 1746. október 1-jén megújított szerződés vallásszabadságukat garantáló pontja: „Amennyire az uraságok dispositióján állott, az praedikátorjuk is, békességben, valamint azelőtt, úgy ezután is békességgel megmaradhatnak.” Ezt a muszájbékességet azután alaposan megzavarta az, hogy 1784 tavaszán, amikor a csernyei gyülekezet tagjai belefogtak a kőtemplom építésébe, Zichy V. István gróf a türelmi rendelet érvényesítésének kellős közepén botjával ütötte-vágta, az állásokról lezavarta a kőműveseket, s bántalmazta a jegyzőt és a törvénybírót is.
Az evangélikus kőtemplomot, a szomorú kezdetek ellenére, 1786 májusában mégis felszentelték. A megpróbáltatások azonban még nem értek véget: az 1810-es nagy erejű földrengés komoly kárt tett Isten házában és a parókiában, a templom egy időre életveszélyessé vált, s a torony is ledőlt. A másik komoly csapás az 1862. augusztusi tűzvész volt, amikor az orgonát és az anyakönyvet az akkori lelkész, Sztanó János és a gyülekezeti tagok életük kockáztatásával mentették ki a lángok közül. A megmentők között olvashatjuk kurátor Nochta János, Ábelai Dávid, Szkok Pál, Molnár Ádám, Trenka Joseph és Joseph Emberger nevét…
Szlovákok, magyarok, németek; a település történetében fontos családnevek, amelyek sorra-rendre felbukkannak a Házsongárdhoz hasonlóan szép fekvésű, hegyre futó evangélikus temető sírkövein is. Ahol 2016 áprilisában Bakonycsernye egyáltalán nem a fekete, nem a „cserny” arcát mutatta, hanem a napsütésben sugárzót, virágokkal ékeset és még itt, a holtak kertjében is életigenlőt.
A fürtös gyöngyike harsánykék kupolái, a gólyahír élénk sárgája, az utolsó ibolyák és az első nefelejcsek meg a fehér virághabos sombokrok között számos ismerős névvel találkozhattunk. Olyanokkal, amelyek előfordulnak két mai, egyháztörténeti érdeklődésű és egyszersmind kultúraszervező evangélikus lelkipásztor, Zászkaliczky Péter (aki 1979–1989 között szolgált itt) és a jelenlegi lelkész, Szarka István esperes alapos és helyenként kifejezetten megrázó közös munkájában, a Bakonycsernye történetében.
Krónikájuk nyomán – amely egyben kis lelkészi és evangélikus tanítói archontológia, azaz történeti névjegyzék is – megismerkedhetünk a kezdetektől máig itt szolgálók életrajzi adataival s olykor némelyikük frappáns jellemzésével. Így az evangélikus temető egyik szokatlanul robusztus fejfája alatt nyugvó Povázsay György érdekes, ellentmondásos figurájával, aki lelkészi szolgálatával párhuzamosan mintagazdaként, de olykor bizony gorombán, parancsnoki módon igazgatta harminchárom évig a rábízott lelkeket. Ennek ellenére nagyon szép s a „múltat békévé oldó” gesztus az utókor részéről, hogy Povázsay nagytiszteletű úrral egy sírban nyugszik Cseplák István evangélikus tanító, továbbá felesége és hétesztendős korában meghalt kislányuk, Ibolyka.
Ez a falusi evangélikus temető ugyan nem olyan nemzetközi hírű „Isten szántóföldje”, mint Áprily Lajos híres tavaszi versének Házsongárdja vagy – felekezeten belül maradva – a hallei Gottesacker, mégis méltó arra, hogy nyitott szívvel barangoljunk benne.
Találkozhatunk itt számos Nochta-síremlékkel a település és a gyülekezet egyik pillércsaládjának emlékezetére, azután egy anya-lánya közös sírral, amelyben Ábelai Erzsébet és leánya, Marek Judit nyugszik, továbbá Skrabák Mihály – korhadásában is gyönyörű – fejfájával, amelyről kőtársaihoz hasonlóan idő gyötörte állapotában is az ég felé mutat a kereszt. Kitüntetett helyen, két sorban, együtt nyugszanak egyenruhaszürke, egyforma sírkövek alatt a második világháború bakonycsernyei evangélikus halottai, egy világégés szomorú mementójául.
Végül vessünk egy pillantást egy végigbetűzgetésre alkalmatlan, mert jóformán megközelíthetetlen sírkőre, amely azért érdemli meg kiváltképpen is a figyelmünket, mert valósággal körbenövi egy mogyoróbokor, egy termő, élő, az élet-halál örök körforgását kiábrázoló „növényi metafora”.
Ha már metaforát, költői képet emlegettünk, úgy vélem, ideillik, ebbe a kereszterdős, templomtoronnyal szembenéző, hegyoldali temetőbe Weöres Sándor Kereszt-árnykép című, ritkán idézett, nagyon jelentős istenes versének négy sora.
Azé a költeményé, amelyet alig egy órával sírkerti barangolásunkat követően idézett Szarka esperes úr, sokat segítve ezzel a látottak tömör összefoglalásában:
A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”
A Bakonyban, a csókakői várban, Fehérvárcsurgón, Bodajkon, egyszóval a környéken barangolóknak jó szívvel ajánlható kirándulásaik szép ráadásaként – lelki turizmusként – a bakonycsernyei temető és a közeli evangélikus templom meglátogatása. Egy kis ráadás kapaszkodó után itt vár ránk a találkozás mindazok megszentelt emlékezetével, akik nélkül a mai gyülekezet virágzása elképzelhetetlen lett volna, s akiktől nagyon sokat tanulhatunk türelemről, szeretetről, a különböző anyanyelvűek, a nemzetiségek egymás mellett éléséről. Az pedig szívmelengető ráadás, hogy a látvány jóvoltából legalább egy röpke időre ízelítőt kaphatunk egy Mikszáth-regény, a Szent Péter esernyője felvidéki temetőjének mesélő és mesebeli hangulatából, többnyelvűségéből – ezúttal dunántúli és protestáns kiadásban.