koldus

A Váci utcában találkoztam ezzel a koldussal. A december végi ünnepi forgatagban szívszorító látvány volt a hidegben, hóesésben. Emberi lény nem kerülhet ilyen helyzetbe, bárki legyen is a ruha alatt, bárkik küldték is őt az utcára.

A budapesti városképhez, akarva-akaratlanul, hozzátartoznak a koldusok. Pár éve a hatóságok megpróbálták „eltüntetni” őket az utcasarkokról, aluljárókból, de a problémának ez a meggondolatlan tüneti kezelése kudarcot vallott.

Szinte minden reggel látom őket. Van úgy, hogy adok nekik valamit, van úgy, hogy nem. Mint mindenki. Olykor rohanok, biciklin megyek el mellettük, máskor megállok, néha még beszélünk is egy-egy mondatot. Nem ismerem őket, ők sem ismernek engem. Ez egy nagyváros. Ők koldusok, én elég jól keresek. Mostanában nem fenyeget az a veszély, hogy közéjük sorolódjam. Ezt ők is tudják, és én is tudom. Néha azt gondolom, titokban kinevetnek engem. Megvetik leereszkedésemet, az egészet színjátéknak tartják. Viszont készek játszani. Pár forintért megéri. Én meg kétségbeesetten szeretném bizonyítani őszinteségemet. A pénz talán nem is fontos.

A kolduló ember nem új színfolt Budapest utcáin. Kosztolányi Dezső is megszólaltatott egyet, igaz, 1927-ben. Az interjút a Pesti Hírlap közölte. A koldus bevallása szerint akkortájt tizenkétezren kéregettek a fővárosban. Vajon ma hányan vannak? A költő egyik kérdése így hangzott: „Hogyan koldul?” A válasz: „Kezét csókolom, adjanak szegény nyomorultnak, kezét csókolom.”

A kolduló szerzetes vagy vándor – barát, dervis – a keresztény és muszlim spirituális gondolkodásban, valamint a lelkiségi hagyományban és irodalomban felértékelt, áldott ember. A buddhista szerzetesek Thaiföldön gyakran élnek vándoréletet, a nevük is innen ered (dhutanga: „vándorolni, menni”). A dhutangák penzumai közé tartozik a napi táplálék koldulása házaknál (sapadánacárika). A keresztény világban elsősorban a kolduló rendek sugárzó szentjei és legkivált Assisi Szent Ferenc szakrális igénytelensége és eszköztelensége juthat eszünkbe.