Volt egy evangélikus püspökünk a múlt század közepén, a kommunista „rendszerváltás” idején: Túróczy Zoltán. Aki belépett a dolgozószobájába, ezzel a felirattal találkozott: „Az Isten csendben, csendben, csendben lakik.” A püspök számára a csend nem volt üres, sem unalmas. Ő Isten jelenlétét élte meg benne.

A Szentírás sok helyen ír az áldott csendről mint az Istennel való találkozás helyéről:

Amikor Illés felzaklatott lélekkel menekül üldözői elől, és egy barlangban húzza meg magát, megszólítja őt Isten. Vihar, mennydörgés, földrengés zaját hallja Illés, de Isten nincs jelen ezekben a hangos természeti jelenségekben. Aztán csend lesz, és ebben a csendben egy halk és szelíd hangot hall Illés. Az Isten szól a csendben.

Életének próbáiban mondja Dávid király: „Légy csendben, és várj az Úrra!”  (Zsolt 37,7)

Jóbhoz szenvedései között szól Isten: „Figyelj, Jób, hallgass rám! Légy csendben, most én beszélek!” (Jób 33,31)

A természeténél fogva hangos Péter is megtanulja: „…a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt.” (1Pt 3,4)

Az Istennel való találkozáshoz, az imádkozáshoz csend kell. Éppen ez hiányzik nekünk, mert zajos korban élünk. Azt hisszük, hogy a csend olyan űr, melyet mindenképpen ki kell tölteni.

A cikk itt folytatódik.