Mary Pipher: Egymás oltalmában (The Shelter of Each Other) című könyvében leírja, milyen ellentmondásos az, ahogyan napjainkban a családjainkra gondolunk: „A családok végtelen verziókban tudják elbaltázni az életüket. Vagy veszekednek egymással, vagy éppen nem mondják meg egymásnak, mi a bajuk. Túlságosan függenek egymástól, mégis cserben hagyják egymást. Titkokat és szégyent hordoznak… A családtagok semmibe veszik, vagy irányítani akarják egymást, és folyamatosan hibákat követnek el... mindannyiunknak vannak szörnyű történeteink a saját családunkkal kapcsolatban. Mégis, a család a menedékünk a viharban, a legrégibb és legértékesebb intézményünk, az utolsó reményünk.”

Anyák napján még inkább tisztában vagyunk azzal, mit jelent ma a családi élet bonyolultsága, és mekkora kihívást jelent úgy tisztelni szüleinket, ahogyan a parancsolatok figyelmeztetnek erre bennünket.

Talán az első lépés az, hogy felismerjük, mennyi ember számára nehéz megélni az anyák napját. A Christian Century folyóirat egyik cikkében Mary Stimmling felhívja a figyelmet arra, milyen fájdalmas lehet ez mindazok számára, akik ki vannak rekesztve ebből az ünneplésből. Ide sorolja azokat a párokat, akik elveszítették gyermeküket, vagy átéltek egy vetélést, vagy akiknek halva született a gyermekük. Azokat az egyedülállókat, akik vágyakoznak egy hitvestárs és egy gyermek után. Azokat a nőket, akik abortuszon estek át, vagy örökbe adták gyermeküket. Azokat a gyermekeket, akik elveszítették az édesanyjukat, vagy szemtanúi édesanyjuk betegségének. Azokat az édesanyákat, akiket elszakítottak gyermeküktől és a gyermekeket, akiket elválasztottak édesanyjuktól. Azokat a mostohaanyákat, akik nem találják a helyüket a családban, és az anyukákat, akiktől megvonták a gyermekfelügyeleti jogot. Az anyák napjának ünneplése mindannyiuk számára csak még hangsúlyosabbá teszi veszteségeiket.

Mert végül is nem könnyű szülőnek lenni. Ez az egyik legnagyobb kihívás az Istentől kapott hivatások közül. Van a gyülekezetünkben egy heti alkalmunk, aminek ez a neve: „A gyerekekhez nem jár használati utasítás”, másképpen mondva, a szülővé váláshoz nem kapunk kiképzést. A saját édesanyánk és édesapánk példájából tanuljuk az apaságot és az anyaságot, és a pszichológusok szerint, a saját házasságunkban igyekszünk leképezni a szüleink házasságát, annak reményében, hogy mi majd jól csináljuk. De ha nem is jól, legalábbis a saját utunkat járva.

A gyermekkorunkból kimaradt érzelmeket most gyermekeink kapják ömlesztve. Az öleléseket és biztatásokat, melyek szinte összenyomtak bennünket, vagy túlságosan ránk telepedtek, elhatároztuk, hogy jobban elosztjuk, vagy óvatosabban bánunk majd velük. Az az igazság, hogy senkinek nem volt soha olyan személyre szóló apasági, anyasági kézikönyve, amely tartalmazta volna a gyermeki érzelmek csomagját, a személyiségi jellemzőket és szokványostól eltérő sajátosságokat. Elkerülhetetlen, ahogyan egyszerre tudjuk imádni a gyermekünket, és hibázni vele kapcsolatban. Ezt jelenti emberi szülőnek lenni, és bölcs az a szülő, aki segítséget kér a nehéz időkben, vagy legalább belátja, hogy nem teljesen biztos abban, amit cselekszik. 

Anne Tyler csodálatos novellájában, a Vacsora a Honvágy Étteremben (Dinner at the Homesick Restaurant) Pearl, aki három fiatal felnőtt gyermek – Jenny, Ezra és Cody – édesanyja, megelégeli a hibáiról és kudarcairól szóló panaszkodást, és a megtett, vagy meg nem tett cselekedeteiről szóló katalógust. Megkérdezi hát a gyermekeit, mi lenne, ha végre a saját életüket élnék, felelősséget vállalnának a saját hibáikért, és nem őt hibáztatnák mindenért? Végül is, nincs elévülési ideje az anya által elkövetett hibáknak?

Kevesen növünk fel anélkül, hogy észre ne vennénk, a szüleink azért nem mindenben voltak a segítségünkre. Ha nem így lenne, a szociális munkások és a pszichológusok már rég elveszítették volna pácienseik felét. Küzdünk azért, hogy a lehető legjobb szülők legyünk, de emberek vagyunk, így hibákat követünk el. Az ártatlan gyereket hibáztatjuk azért a veszekedésért, amit nem is ő okozott. A legfiatalabb gyermeknek kedvezünk, mert a saját fiatalságunkra emlékeztet, és mindig ő a legsebezhetőbb, és bár sosem támogattuk a „jó gyerek/rossz gyerek” kategorizálást, mit tehet egy anya, ha az egyik fia mindig jó, a másik pedig folyton rossz?

Azt kívánjuk, bárcsak a bibliai történetek reményt és bátorítást adnának az anyaság és az apaság kérdésében, de mikor ezekhez a történetekhez fordulunk, túl gyakran találkozunk kiábrándító példákkal. Már a legelső családban Ádám és Éva leszármazottja két fiú, akik a végsőkig folytatták a testvérek közti rivalizálást, egészen addig, amíg Káin meg nem ölte Ábelt, és ez csak a történet kezdete. Azt gondolhatnánk, ideális lesz a kapcsolat Mária és Jézus között, de már az elejétől kezdve nehézkes a történet. Még a templomban a Máriával találkozó Simeon is látja, hogy a most született fiú miatt kard szúrja majd Mária lelkét át.

Amikor Jézus 12 éves lett és a templomban három napra eltűnt, Mária és József szinte belebetegedtek az aggodalomba, hogy elveszett a fiuk. Mikor végre megtalálják, az érte aggódó édesanyja kérdésére Jézus szinte szemtelenül kérdez vissza: „Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?”. Nem ismerem a ti családotokat, de a Walton családban egy 12 éves gyerektől egy ilyen megszólalás biztosan valamilyen büntetést érdemelt volna.

A kánai menyegzőn, mikor Mária szólt Jézusnak, hogy elfogyott a bor, Jézus így szólt vissza: „Asszony, terád tartozik ez, vagy énrám?”. Később, mikor Kapernaumban tanított, és szóltak neki, hogy ott van az édesanyja és fivérei, körbenézett mindazokon, akiket éppen tanított, és így szólt: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? ... Akik az Isten akaratát cselekszik, azok ez én fivéreim, nővéreim és anyám.” Mária minden bizonnyal elcsodálkozott ezen a kissé furcsa kedveskedésen. 

A Jézus és Mária közötti kapcsolat nem éppen szívet melengető. Csak akkor válik méllyé, amikor a kereszthez érünk. Amikor János evangéliumában a kereszten Jézus Jánosra bízza Máriát, hogy úgy gondoskodjon róla, mintha a saját édesanyja lenne.

De az éremnek másik oldala is van. Találunk édesanyákról néhány igazán inspiráló történetet is a Bibliában. Ott van például az az igazán megható jelenet a lévita asszonyról, aki abban az időben volt Mózes édesanyja, amikor minden zsidó gyermekre halál várt. Az asszony a fiát egy kosárban a folyó partján levő nádasba tette, azt remélve, hogy talán egy egyiptomi asszony majd megtalálja, megkönyörül rajta és magához veszi. Olvashatunk még Salamon és a két asszony történetéről, akik mindketten egy csecsemő édesanyjának vallották magukat, míg nem az igazi édesanya volt az, aki nem engedte, hogy az igazságos elosztás miatt kettévágják gyermekét. Talán a leggyengédebb és szeretetteljesebb anyai kapcsolat a Bibliában igazából egy anyósról szól, Ruth és Naomi egymáshoz való ragaszkodásának legendás történetében. Innen származik ez a gyönyörű kérés: „Ne kényszeríts rá, hogy elhagyjalak és elmenjek. Mert ahova te mész, megyek én is. Ahol te letelepszel, letelepszem én is. A te néped az én népem, a te Istened az én Istenem.”

A Biblia tanúságtétele az anyaságról egyszerűen kiegyensúlyozatlan. De az apasággal kapcsolatban is ugyanez a helyzet. Ismeritek Noé történetét, mikor ittasan, meztelenül fekszik szégyenére, fiai szeme láttára az özönvíz utáni ünnepséget követően. Vagy ahogyan Jákób kimutatta, hogy összes gyermeke közül József a kedvence, ajándékokkal árasztotta el, és egy sokszínű, irigylésre méltó ruhát adott neki.

Számomra talán a legszerethetőbb édesapa a Bibliából, a tékozló fiú apja, aki a házhoz vezető úton fut fia felé. Szinte megalázó módon fogja fel ruháját, kirohan a bejárati ajtón, megfeledkezve a szégyenről, amit a fia hozott a családra. Nem követel megbánást, még akkor sem, ha kérdések sorát hagyja az idősebb testvér szívében, aki pedig hűségesen szolgálta őt azokban a szűkösebb években is, míg testvére szórakozóhelyeken élvezte az életét.

„Tiszteld atyádat és anyádat!” - mondja a parancsolat, és mi szívünkből szeretnénk engedelmeskedni, mintha ez velünk született volna. De nem azért, mert annyi ösztönző szülői példát látunk erre a Szentírásban, nem is azért, mert Jézusnak és Máriának olyan hiteles szülő-gyermek kapcsolata lett volna. Azért szeretnénk megtartani a parancsolatot, mert a kezdetektől van bennünk valami, ami szeretne valakihez tartozni. Már a kezdetektől van bennünk valami, aminek szüksége van egy helyre, ami óvó karokra vágyik, biztonságot nyújtó szívdobbanásra, és valakire, aki vágyakozik utánunk, aki már az erkélyről örül nekünk, akiben mindig bízhatunk, hogy ismer bennünket, és aki mindig minden körülmények között szeretni fog minket.

Persze kevés olyan anya és apa van, aki annyira csodálatos, hogy minden szülővel kapcsolatos elvárást betölt, de miattuk reméljük, hogy minden, amit teszünk, hosszú távon hozzájárul ahhoz, hogy meg tudjunk nekik bocsátani, hogy nem olyanok voltak, amilyennek reméltük őket, és nekem úgy tűnik, hogy ez a parancsolat lényege. Tudjuk, hogy egy anya vagy egy apa sem tud olyan jó lenni, mint Isten, de a Földön nincs más olyan, aki jobban tudná közvetíteni az isteni szeretetet. 

Az Ószövetség értelmezői szerint, ez a parancsolat nem azért íródott, hogy leírja a kisgyermek és a szülő kapcsolatát. Sokkal inkább szólítja meg a már felnőtt gyermeket, akinek feladata, hogy gondoskodjon idős szülőjéről, és szeresse őt. Tiszteld atyádat és anyádat azokban az években, mikor már magad is szülő vagy. Úgy tűnik, a parancsolat azt is magában foglalja, hogy amikor te magad is eléred azt a kort, amiben ők vannak, áldás legyen életeden, és jól menjen sorod, amikor megérkezel az ígéret földjére. Ez a parancsolat azoknak szól, akik már eddig eljutottak, mindezt megértették, és akik a szüleiket lelkileg is úgy ismerik, ahogyan ők akkor ismerték gyermeküket (már amennyire mi emberek ismerni tudjuk egymást).

Elérkezik az az idő, amikor már minden kamasz tudja, hogy tulajdonképpen mindenről többet tud a szüleinél. Ez a gyermekkor elkerülhetetlen felismerése, amit a pszichológia az egyéniség kialakulásának hív. Megformálódik saját személyiségünk, és ráeszmélünk, hogy azok, akikről azt gondoltuk, hogy mindenre ismerik választ, talán mégsem tudnak mindent. A hibák, amiket elkövettek és még most is elkövetnek, az emberi lét velejárói, amelyeket nagyon valószínű, hogy mi is el fogunk követni.

A lány, aki szeretett édesapja karjaiba simulni, már nem akarja maga körül érezni ezeket az ölelő karokat. A fiú, aki szerette, hogy megpuszilják a fülét, lábát, hasát, ki nem állhatja, hogy az édesanyja puszit adjon neki a barátai szeme láttára. 

Amíg fel nem növünk, és szülővé nem válunk, nem tudhatjuk, milyen nehéz szülőnek lenni. Isteni felelősséget hordozunk, de emberi értelmünk, türelmünk és felfogásunk alapján. Az isteni feladatot próbálják töredékesen elhordozni végsőkig emberi cserépedények, és a parancsolat éppen ezért kedvez a szülőknek és követel sokat a gyermekektől. Istennek nincs más földi eszköze a szülői feladat ellátására, ezért kell alkalmatlanságunk ellenére is megbocsátónak lennünk egymás iránt.

Kellene, hogy legyen egy egyenértékű és egyensúlyt teremtő parancsolat is: „Anyák és apák, tiszteljétek gyermekeiteket, és ne feledjétek el fiatalkorotok napjait.” De nincs ilyen parancsolat. Ezért ott van a teher a szülőkön, hogy tudják, ez az igazság az eredeti parancsolatban benne foglaltatik.

A tisztelet nem csupán az engedelmességet jelenti. Sokkal több annál. Jelenti azt is, hogy bocsáss meg, értsd meg, hogy csupán emberek vagyunk. Az, aki ott volt születésedkor, és emlékszik világra jöttöd fájdalmára, nem több, mint halvány emberi tükröződése annak az isteni szeretetnek, ami legelőször akarta, hogy te itt legyél.

Vannak jó és rossz anyák, szerető és rosszindulatú anyák, felszabadító, manipuláló, énközpontú, önfeláldozó, gondoskodó, bántó, és ezek variációiban mindenféle anyák. Még a legjobb anyák is tudnak legalább néhány olyan hibáról, amelyet elkövettek, és némelyikük olyan hibákért is hibáztatja magát, amikről elsősorban nem is ők tehetnek.

Mindannyiunkban így keveredik a por és a tündöklés, és nincs az az ecset vagy szín, ami vissza tudná adni az árnyalatokat és a tónusokat. Amikor azt a zsinórt az anya és a gyermeke között a testünk közepén elvágják, az csupán fizikai elkülönítés, és nem ez a legfontosabb. Az érzelmi és a lelki kötelék az, ami elszakíthatatlan. 

Miközben küzdünk, hogy tudjuk szeretni, megbocsátani, elengedni és elfogadni anyánkat és apánkat, tudva azt – bár a mennyország ezen oldalán teljesen soha nem fogjuk megérteni -, hogy Isten munkálkodik bennük és bennünk, a szeretetben és minden gyönyörű dologban, amire emlékszünk, éppen úgy, ahogyan a bántó, fájdalmas emlékeinkben is, melyek velük kapcsolatosak. Meg kell tanulnunk kiszűrni, és rendszerezni mindent, nagyra becsülni, amit lehet, és elhagyni, amit muszáj. Ez a legnehezebb és legfontosabb lecke az élettől, amit meg kell tanulnunk.

„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!” Istenünk, taníts minket szeretni, megbocsátani, és tisztelni azt, amilyenek voltak, és amilyenek most.

Jon M.Walton igehirdetése

Elliott, Mark Barger: Creative Styles of Preaching. Westminster John Knox Press, Louisville, Kentucky, 2000

Fordította: Takács Hajnalka

Lektorálta: Pángyánszky Ágnes