épek, érzetek, adatok és történetek sorakoznak ebben a régóta kéziratként lapuló könyvben, amely egy madárcsontú asszony hetvenöt évvel ezelőtti följegyzéseit tartalmazza. Kassai Margit, fényképésznek tanult banktisztviselő, férjének tett ígéretéhez híven, megpróbál életben maradni. Férje, Tolnai György valahol munkaszolgálaton.1944-ben vagyunk, amikor „elcsillagosodnak a dolgok”, s „a pontos hazajárás, csillagviselés vagy nem viselés, egyáltalán lét és nemlét kérdése házmestereken és házparancsnokokon múlik”. Keresztény zsidók és zsidó zsidók nem lakhatnak együtt egy lakásban, így Kassaiék sem maradhatnak a lányukkal, aki – más lehetőség híján – a Nemzetközi Vöröskereszt által működtetett gyermekmenhelyeknél jelentkezik titkos munkára. A szétszórtan működő csecsemő- és gyermekotthonokban sok felnőtt is keresett és talált menedéket.

A magyarországi protestáns egyházak védnöksége alatt, 1942-ben alakult meg a Jó Pásztor Bizottság. Ebben a bizottságban, 1944 nyarán lett Sztehlo Gábor – a naplóban mindig nagybetűvel írott Nagytiszteletű Úr – feladata a megkeresztelt zsidó gyerekek mentése. „Kiskas”, ahogy becézték, még otthon, a csillagos házban szervezett „óvoda” idején vette észre, hogy jól boldogul a gyerekekkel. Ösztöneire hagyatkozva kezd dolgozni itt is. Nünükének becézett, lelkialkatban rá igen hasonlító, óvónő édesanyja, és mind morózusabbá váló, 73 éves édesapja közben hol itt, hol ott tudja meghúzni magát. Csúcsélményük a Bérc utcai villa, ahol 14 öreg fekszik a priccseken egy szobában, de tisztaság van, és van mit enni.

Mert később aztán nincs mit enni, és az otthonokba is alig jut ellátmány. Az elosztóhelyek megközelítése veszélyes, de Margit sokszor vállalja a beszerzést, mert ilyenkor megcsapja a „szabadulásszag”. Később aztán víz sincs, pedig a gyerekek egy része nem tartja a székletét, s víz kell a mosáshoz, ha mosakodásra nem is telik. Jönnek a tetvek, rájuk kövesül a sáros-koszos, többrétegű „ostromdressz”, és három hónapig hajmosás sincsen. Sötét van, nyirkos minden, használat előtt a gyufát is szárítgatni kell a sütőben. És közben vigyázni kell a gyerekekre, akik éhesen, betegen, visítva és veszekedve, várják az ismeretlen békét, figyelnek a mesére, és zokognak a szüleik után. „Eleinte nagyon sokat izgattam magam, és bőgtem, amikor a gyerekek az anyjuk után sírtak, de aztán megszoktam, mint egy ápolónő a vért.” A rábízottak hamar megérzik benne a hiteles embert, ő pedig képes figyelni rájuk. „Palkó utálja a nagyanyját és a nagynénjét, és mondhatom, ennél jogosabban nem utált még gyerek felnőttet.” Tartania kell a lelket másokban, amikor a németek robbantanak, amikor a nyilasok rémuralma tart, és amikor jönnek az oroszok, „és lőnek, és lőnek, és lőnek, és megint lőnek, és még mindig lőnek, és már rég megevett a fene mindenkit, és ők még mindig lőnek”.

Az emlékezés a kezdeti események összefoglalójával kezdődik, majd 1945. február 11-től formailag is naplóvá válik. Az első bejegyzés: „Olvasni október 22-én olvastam utoljára, tehát közel négy hónapja.” Ez az az idő, amikor már senkinek nincs órája, s amikor katonák hulláival és halott szomszédokkal vannak tele a rommá lőtt budai utcák. Teljes a káosz, új világ jön. Kassai Margit gondolkodását jól jellemzi az az epizód, amikor a Szabadság című napilap február 10-i számával való találkozásáról számol be: „Hangban, színvonalban pontosan ugyanolyan, mint a Virradat volt, csak a színe más.” A Nagytiszteletű Úr a megmaradt gyerekekért küld, s elviteti őket a Völgy utca 19-be. A gondozónőket nem tudja tovább segíteni. Ami eddig volt, azt „csak” ki kellett bírni. Ami most van, az átláthatatlan. Most, mikor már nem kell senki után futkosni, most kapja el „Kiskast” a mély depresszió.

A cikk itt folytatódik.