Nagyapa 1901. június 16-án született a Hunyad megyei Piski községben, ahol Bem apó serege vívta legendás csatáját 1849. február 9-én. A település román neve: Simeria. Vasúti csomópontként építették ki 1866-ban. Dédapám, Soós Sándor mozdonyvezető volt. A család 1919-ben elhagyta otthonát, és egy ideig vagonban laktak, mígnem letelepedtek Nádudvaron. Nagyapa, vagy ahogy gyerekkoromban neveztem: Nagyap' itt ismerte meg Mamikát. Ők az Édesanyám szülei.

Nagyapa sokoldalú és tehetséges ember volt. Olyan kalligrafikus írást, amit ő tudott, még régi anyakönyvekben sem találtam. Elvégezte ugyan Déván a gimnáziumot, de nem kapott érettségi bizonyítványt, mert román nyelv- és irodalomból minden magyart megbuktattak akkoriban.

Családi legendáriumunkból úgy tudom, hogy arra is kapott biztatást, hogy menjen a nagybányai festőiskolába. Ebből ugyanúgy nem lett semmi, mint sok másból sem az ő életében, és némelyik meghiúsult terv - mint például, hogy mégsem küldték ki a frontra az úgynevezett második világháborgásban -, az csak jó. Ez úgy történt, hogy felborult a teherautó, amin a katonákat szállították, és eltört a bal csuklója. Így úszta meg a majdnem biztos halált. Nekem ez mázli.

Persze az új rendszerben, az úgynevezett „polgári” származása miatt nem volt jó káder. Különféle helyeken dolgozott írnokként, rajzolóként, legutolsó munkahelye a VÍZIG volt, ahova sétáink alkalmával néha bevitt, hogy meglátogassa volt munkatársait és dicsekedjen az unokájával. Úgy tudom, mindenütt szerették precíz munkájáért és kedélyes adomáiért egyaránt.

Közben azért alkotott is. Halvány árnyalatú pasztell képei sok rokon falán ott voltak, vagy most is ott vannak, nekem is van néhány képem tőle. Egyszerű grafit ceruzával majdhogynem fotorealisztikus képet rajzolt egy cicáról, az akkor még kislány korú édesanyámnak. Sok évvel később zsírkrétával pedig kifejezetten nekem címezve rajzolt egy szép erdő részletet patakkal.

Ennek a mozdonynak a képe, aminek a hátulján egy fiatalkori szerelmének, Margitkának írott üzenet is olvasható, amit bizonyára mégsem adott postára, valamint a vagonról készült rajz, amiben egy ideig lakott a család, a nappaliban van kifüggesztve. Több mint száz éves rajzok.

Nagyapával sokat sétáltam kicsi koromban. Úgy mentünk egymás mellett, hogy ő a mutató ujját nyújtotta, én pedig megmarkoltam, ez volt a „sétáló ujj”. Buszoztunk, villamosoztunk Miskolcon, délután meg jól megkaptuk a magunkét a ház asszonyaitól, Mamikától és Anyámtól, hogy „apu milyen felelőtlen, hogy kardigán nélkül elviszi azt a gyereket Lillafüredre meg Tapolcára”. Akkor még egy gombóc fagylalt ötven fillérbe került, a kedvencem a puncs volt. Rendszeresen elvitt borbélyhoz, ahogyan ő mondta: „megigazítani a frizurámat”.

Sakkozni is tanított, ami nem járt eredménnyel, viszont a sakk-készletét megörököltem. Annyi sikere azért mégis lett, hogy miután egyik fiamnak megmutattam a lépéseket, már talán a második partiban mattot adott nekem.

Nagyapával dominóztunk és malmoztunk is sokat, és mindig volt a szekrényében típus nápolyi, Stühmer keserű csokoládé, Negro és Futball mentolos töltetlen keménycukorka. Soha nem felejtem el a kolozsvári szalona (sic!) katonáit, amiket a fekete nyelű bicskájával készített nekem, miközben ő maga is komótosan falatozott.

Nem volt templomba járó, de azt sokszor hallottam tőle, hogy „nagyon buta ember az, aki azt meri mondani, hogy nincs Isten”.

Matematikai feladványokkal és fejtörőkkel, nótákkal, mondókákkal is fejlesztette az érdeklődésemet. Az általa készített ördöglakatot sajnos már nem tudom szét- és összerakni. Talán ha megélem a nyugdíjas kort, újra próbálkozom vele, hátha beugrik. Azt mondják, idős korban az ember hosszú távú memóriája jobban működik. Ha csak a felét örököltem volna a tehetségének, akkor most sokkal több ember számára adhatnék biztatást, vagy legalább esztétikai örömöt.

De visszatérve a Trianon témához. Mamika József Attilával egy évben, 1905-ben született, csak pár hónappal később, október 7-én. Édesapja építőmester volt Nádudvaron. A környéken sok házat ő húzott fel az embereivel. Aztán ahogy kellett, elment a nagy háborúba harcolni. Kislánya (nekem Mamika) egyszer csak álmodott valamit: a Holdat látta, aminek Nagy Magyarország alakja volt (ahogy ő mondta, „mint egy szép nagy kenyér”). Egy létra volt előtte, amin elkezdett fölfelé indulni, de mire elérte a célját, már a csonka Magyarországot tudta csak megfogni. Közben hallott egy hangot, miszerint édesapja visszatér ugyan a háborúból, de súlyos sérüléssel, és Kurucz József nagyapa (nekem dédapám) valóban rokkantan tért haza. Folytatta a vállalkozását, de már csak irányította a munkásokat, így épült fel Nagyapáék háza is.

Mind a háború, mind a Magyarország számára valóban igazságtalan és gonosz békeszerződés egy gyógyulatlan seb. Ez a trauma mindnyájunké. Azoké is, akik előidézték, azoké is, akik látszólag a haszonélvezői lettek, és azoké is, akik az igazságtalan és gonosz döntést meghozták.

Apám 1927-es születésű volt, épp jókor volt jó helyen, (vagy mégsem?) mert a középiskolai tanulmányait Szatmárnémetiben végezhette, meg persze, azért mellesleg diák-munkaszolgálatos is volt. Ahogy elmesélte, az egész csapatból egyedül neki volt bakancsa, így aztán mindenki azt vette fel, ha éppen kimenőt kapott. El is nevezték a „banda bakancsának”.

Mindenkinek vannak történetei. Rémesek is. Amiket én elmondtam most, egész derűsek. Tudnék mesélni másmilyeneket is, de nem szándékom sebek felszakítása.

Sokkal inkább nagyon, de nagyon kéne gyógyulnunk mindnyájunknak. Együtt – pláne elengedéssel és megbocsátással, érzelmektől sem mentes, a másik nyomora iránt tettekben is megnyilvánuló elfogódottsággal – nagy valószínűséggel esélyesebb. Nekünk: tótoknak, oláhoknak, sváboknak, ruszinoknak, palócoknak, hajdúknak, jászoknak, kunoknak, szerbeknek, meg még ki tudja, hogy hányféle bunyevácnak egyaránt. Mert így vagy úgy, de magyarok vagyunk.

Fogalmazhatnék úgy is, hogy mi magyarok mind egy kicsit tótok, oláhok, svábok, ruszinok, palócok, hajdúk, jászok, kunok, szerbek, zsidók, cigányok, meg még ki tudja, hogy hányféle bunyevácok vagyunk. Én speciel eléggé jó pedigrével bírok, ezért is dicsekedtem el a dédszüleim nevével.

Amúgy meg tényleg egy vérből valók is vagyunk, csakhogy az egész emberiséggel. Sárgákkal, feketékkel, meszticekkel, indiánokkal, meg mindenféle kutyafejű bunyevácokkal. De ez már egy másik történet, és tényleg messzire vezetne. Ádámig meg Éváig. Sőt, a Teremtőig.