Mi az a Trianon? Nem tudom. Az alattunk lakó orvos szülők és három gyerekük mind szlovákul beszéltek. De ha hirtelen belázasodtam, anyukám csak leszaladt a szomszéd nénihez, aki azonnal feljött és megvizsgált. Amikor meggyógyultam, újra a Tompa-szobor mellett mentem iskolába, amelyet a város egyik központi teréről a városszéli parkba száműztek egykor. De legalább megmaradt!

Mi az a Trianon? Nem tudom. Pásztor Mariska néni, akinek fogadott unokája voltam, mindig várta testvérét Pestről, aki évente csak egyszer jöhetett. Ő mindig hozott gesztenyepürét, ami nálunk nem volt. Számomra még ma is különleges ünnep, emlékeket felidéző étel a gesztenyepüré. Míg a tanévzárókon csak a csehszlovák, a szovjet himnuszt és az Internacionálét hallgattuk, tanárunk egy teljesen átlagos, szürke napon megtanította a magyar himnuszt és a szózatot is, amit egy-egy március 15-én, titkon lehetett elénekelni a Petőfi háznál tartott ünnepségen.

Mi az a Trianon? Nem tudom. De ámulattal néztem, ahogy keresztapámék magyarországi rokonai Trabantjuk belső sárvédőborítását megbontják és elrejtik ott a cukrot, mert Csehszlovákiában volt cukor, Magyarországon meg Trabant. Sok Trabant. Most már ennek tulajdonítom, amit tizenévesként éreztem, hogy amikor átjöttünk az országhatáron, éreztük, itt a levegő is más. De egy-egy olimpia után, mondjuk épp 88-ban, az éremtáblázatot látva jobban kihúztuk magunkat, mert azt a 11 aranyat, 6 ezüstöt és 6 bronzérmet mi is magunkénak éreztük.

Mi az a Trianon? Tudom, hogyne tudnám. Tudom, de sosem tudtam azonosulni sem az asszimilálódás minden mindegy alapú belenyugvásával, sem a „Nem, nem, soha!” vulgarizálódott radikalizmusával. A múltra emlékeznünk kell, az igazságtalanságokat nem szabad elfelejtenünk.

Mi az a Trianon? Tudom, de másképp tudom, mint a legtöbben. Nem gondolom helyesnek, hogy Trianont a most élőkön kérjük számon. Nem gondolom helyesnek, hogy mellünket veregető büszke magyarként „Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár” (József Attila) és leszlovákozzuk, lerománozzuk azokat, akik az ilyen bömbölve rohanást is szenvedik naponként. Nem gondolom, hogy helyes összetartozásról papolnunk, miközben gyermekeink előbb jutnak el nyaralni Közel- vagy éppen Távol-Kelet egzotikus nyaralóhelyeire, minthogy megtudnák hol is folyik a Száva, vagy hol magasodik a Tátra.

Mi az a Trianon? Tudom. De nem állítom, hogy jól tudom. Számomra mégis a velem élő történelem. Amely összetartásra késztet. Összetartozásra azokkal, akikkel egy nemzethez tartozom. Összetartásra azokkal a más nemzetiségűekkel, akikkel együtt kell élnem. Emlékezzünk ma nem pusztán siránkozva a múlton, és az akkori igazságtalanságokon, hanem előre tekintve, a jelen lehetőségeit kihasználva. Ahogyan Pál is biztat mai útmutatói igénkben: „Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére.” (Ef 6,14-15)