Hermann Miksa gyülekezeti felügyelő és Raffay Sándor püspök a lelkészek gyűrűjében a kelenföldi templom szentelésekor 1928-ban

A „boldog békeidők” (1867–1914) évtizedei az evangélikus egyház számára is a nyugodt építkezés korszaka volt. A lélekszám és a gyülekezetek száma folyamatosan gyarapodott, a fejlődést a rendszeres nemzetiségi konfliktusok sem tudták megakasztani. A 20. század elejére azonban már a válság jelei is láthatóvá váltak. Az értelmiség mindjobban elfordult az egyháztól, a népegyházi keretek megrogytak, a templomok kezdtek kiürülni. A kortársak egyesületeket, szociális intézményeket, iskolákat alapítottak, a tudomány és a hit összeegyeztetését célzó „modern teológia” kidolgozásával próbálkoztak, de átütő eredményt nem értek el.

Csökkent az evangélikus egyház súlya

Az első világháború borzalmai maguk alá temették a 19. század optimista, a protestánsok által is vallott világképét, amely szerint a haladás, a tudás széles körű terjesztése egy igazságos és szép világot fog elhozni. A trianoni békediktátum újabb csapást jelentett. A Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházegyetem (amelybe nem tartoztak bele az erdélyi szászok) egymillió-száztizennyolc­ezres lélekszáma ötszáznegyvennyolcezerre olvadt, az egyház tagjainak 52 százaléka maradt az új határokon túl, az anyagyülekezetek száma hatszázötvenhétről kettőszáznegyvenre (37 százalék) apadt. Hasonló az arány a közép- és a felsőoktatási intézményeknél is: harmincnégy iskolából tizenhárom (38 százalék) maradt meg. A négy egyházkerületből kettőnek csak töredékei maradtak, a tiszai egyházkerület a megszűnés szélére került: felsőbb iskoláinak 93 százalékát, anyagyülekezeteinek 91 százalékát, egyháztagjainak 83 százalékát veszítette el. A három teológiából csak Sopron maradt meg – az 1921-es népszavazásnak köszönhetően.

Az arányokat tekintve akár „nyertesnek” is tekinthetjük az evangélikusokat. Míg Trianon előtt 5,3 százalék (a szászokkal együtt 6,4 százalék) volt, addig az új határok között 6,7 százalékra nőtt az arányuk. Valójában azonban csökkent az evangélikus egyház súlya. A reformátusok aránya 12,5 százalékról 21 százalékra, a római katolikusoké 53,1 százalékról 63,9 százalékra nőtt. (A nagy „vesztesek” az ortodoxok és a görögkeletiek voltak.) 

Az evangélikusok számára nyomasztó volt az eddigi „nagy testvér” reformátusok még nagyobbá válása és a társadalmi, gazdasági súlyával még jelentősebb fölénybe kerülő katolikusok további erősödése. A korábban soknemzetiségű evangélikus egyházban a magyarok a 69 százalékos arányukkal egyértelmű fölénybe kerültek. A nemzetiségi kérdés súlya ezzel arányosan csökkent az egyházi közéletben. u

Veszteségek és lehetőségek

Azonban nem csak szlovák és német gyülekezetek kerültek a határon túlra: az utódállamok szinte mindegyikében maradtak magyar nyelvű evangélikus gyülekezetek, amelyeknek elkeseredett küzdelmet kellett folytatniuk a megmaradásért. Erdélyben harminckét magyar evangélikus gyülekezet, Csehszlovákiá­ban még ennél is több egyházközség maradt. A csehszlovák állam rövid idő alatt államosította a patinás evangélikus közép- és főiskolákat. A magyar híveik érdekeiért kiálló lelkészek közül többeknek Magyarországra kellett menekülniük, áttelepülniük.

Az evangélikus egyháznak ebben a teljesen megváltozott helyzetben kellett régi és új kihívásokra válaszolnia. Trianon minden veszteségével együtt is elhozta az évszázadok óta óhajtott nemzeti függetlenséget. Raffay Sándor püspök azonnal felismerte az új lehetőségeket, és minden alkalmat megragadott az egyház nemzetközi kapcsolatainak kiszélesítésére. Az amerikai, dán, svéd, norvég támogatás a húszas évek elején a gazdasági talpra álláshoz is komoly segítséget nyújtott. A húszas évek második felétől a formálódó nemzetközi egyházi szervezeteknek teljes jogú tagja lett a magyarországi evangélikus egyház. Hosszabb távon a finn egyházi élet gyakorolta hazánkban a legnagyobb hatást. Ennek csúcspontja az 1937-ben lezajlott finn–magyar–észt lelkészkonferencia volt. A finn–magyar teológuscserék révén egy teljesen újszerű egyházi, lelki élet vált egyházunkban széleskörűen ismertté.

Ébredési mozgalom

A Szentlélek munkájának vizsgálata meghaladja a történész lehetőségeit, de hatásai a leírható, kutatható történelmet is alakítják. A Trianon utáni időszak egészen a második világháború utáni évekig a legjelentősebb ébredési korszak volt a magyarországi evangélikusok történetében. A hitélet megújulása az egész egyházat áthatotta. Az okok között ott van a világháború, a forradalmak és a békediktátum utáni összeomlás is. Egységes élményük volt a túlélőknek, hogy pillanatok alatt semmisült meg a front, majd az egész politikai és közigazgatási rendszer. Nemcsak évezredes határokat, de évezredes normákat kérdőjeleztek meg egyik napról a másikra. Az új kapaszkodókat kereső emberek nyitottá váltak régi életmódjuk kritikus szemléletére, az evangélium üzenetének befogadására, az egyházi élet új formáinak kialakítására – egyházi nyelven ezt nevezzük bűnbánatnak és megtérésnek, amely minden külső és belső megújulás alapja.

Székesfehérvár ifjú lelkésze, Gáncs Aladár (1891–1935) 1920-ban szervezte meg a teológusok és lelkészek első hitébresztő konferenciáját Ostffyasszonyfán. Az addig csak marginálisan, egyesületekben terjedő, az egyházvezetés által gyanakodással szemlélt ébredési mozgalom a lelkészek és a gyülekezetek között is elindult. Legfontosabb evangélikus szervezete az 1931-ben megalakult baráti mozgalom volt. A rendszeressé váló konferenciák és evangelizációk megmozgatták, átalakították az egyházat, és még azok is támogatták, akik teológiailag nem tudtak azonosulni vele. A korábban a reformátusokkal közös, angolszász gyökerű ébredési szervezetek, egyesületek evangélikus részei önállósultak. Az egyesületek, lelkészek, gyülekezetek nyitottá váltak a frissen felfedezett finn egyházi ébredés tanításainak, módszereinek befogadására.

Megélénkülő egyházi élet

A gyülekezetek mindennapi élete is megváltozott. Az istentiszteletek látogatottsága növekedésnek indult, a bibliaórák, szeretetvendégségek a falusi gyülekezetek életének is szerves részévé váltak. A 19. század végére eltűnt katekizációt újfajta ifjúsági munka váltotta fel: 1940-ben a Keresztény Ifjúsági Egyesületnek már kettőszáznegyvenegy gyülekezeti csoportja működött az egyházban. A hagyományos falusi közösségek, amelyek egyben szociá­lis védőhálót is jelentettek, egyre gyorsuló ütemben bomlottak fel. A városi és városiasodó falusi gyülekezetekben elsősorban a nőegyletek révén terjedt a mindennapi szociális munka, a rászorultak segélyezése, gondozása. A szociális érzékenység növekedése új intézményeket alkotott: 1940-ben tizenhat gyülekezetnek volt saját fenntartású árvaháza, munkásotthona, idősotthona, amelyből tizenkettő a Trianon utáni két évtizedben alakult.

Az alapvetően alulról induló megújulás az egyház munkáját országosan is átalakította. Tizenhárom országos egyházi egyesület működött 1940-ben, amelyek közül mindössze hármat alakítottak Tria­non előtt. Ezek közül a legkiterjedtebb munkát a három diakonisszaegylet végezte: a fővárosi székhelyű Fébé, a békéscsabai Bethánia és a győri anyaház. A diakonisszák az egyházi, szociális, kulturális és gyülekezeti életben is hihetetlenül aktív munkát végeztek. Említésre érdemesek a skandináv mintára alakított népfőiskolák – az első állandó ilyen intézményt Sztehlo Gábor alapította Nagytarcsán – [Tessedik Sámuel Evangélikus Ifjúsági Missziói Intézet néven kezdte meg a működését – a szerk.], ahol a praktikus ismeretek átadása és a hit elmélyítése egyformán fontos szempont volt.

A sokrétű egyházi munkát gazdag sajtó segítette. Az 1940-es egyházi névtár tizenöt országos jellegű egyházi lapot tartott számon a két közös protestáns újság mellett. A könyvek, füzetek, újságok három egyházi tulajdonú nyomdában készültek.

Az „aratnivalóhoz” munkás is bőven akadt a két világháború között. A diakonisszamozgalom felvirágzásához a megélénkülő egyházi élet mellett az is hozzájárult, hogy a háború özvegyek és hajadonok tömegeit hagyta hátra. Az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekülő állami tisztviselők, értelmiségiek között is sok volt az evangélikus. A lelkészi pálya is népszerűvé vált, az egyetemi fakultási rangra emelt soproni teológia [Soproni Evangélikus Teológiai Főiskola, majd a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Soproni Evangélikus Hittudományi Kara, az Evangélikus Hittudományi Egyetem jogelődje – a szerk.] elkötelezett fiatalokat nevelt. Parókia nem jutott mindenkinek, de a különböző intézményekben (egyesületek, kórházak, egyetemek, börtönök stb.) betöltött missziói lelkészi állások, hitoktatói feladatok számára így maradt elég ember.

Mégiscsak megújulás…

Az egyházi élet megújulásának legszembetűnőbb jele a hatvannégy új templom, többségüket Sándy Gyula tervezte. Java részük új gyülekezetekben épült fel. A városokba áramlás miatt a legtöbb új templomot a fővárosban és a kisebb-nagyobb vidéki városokban emelték. Az új gyülekezetek leglelkesebb alapítói között voltak az elcsatolt területekről elüldözött, elmenekült evangélikusok. Új egzisztenciájukhoz az is hozzátartozott, hogy bekapcsolódjanak a már létező gyülekezetbe, vagy segítsék az új gyülekezetek alakítását.

Az egyház vezetői tudatosan támogatták a gyülekezetek alapítását, amelyet lelkes és tehetséges fiatal lelkészekre bíztak – Keken András és Sztehlo Gábor is így kezdték pályájukat. 1940-re az anyagyülekezetek száma – a mai országhatárokat figyelembe véve – az 1921-es kettőszáznegyvenről kettőszázkilencvenháromra gyarapodott, azaz átlag kétévente öt új egyházközség jött létre.

Az intézmények, újságok, templomok gyarapodása azért is szembetűnő, mert az evangélikus egyház Trianon után éppoly szegény maradt, mint amilyen azelőtt volt. 1939-ben huszonegyezer hold földbirtoka volt – ez arányaiban kicsivel több mint a fele a református és negyede a katolikus birtokoknak. A hívek áldozatkészsége mellett az állami támogatás mértéke is jelentősen megnövekedett a „keresztény kurzus” idején. Az egyházi iskolák tanítóinak fizetését és nyugdíját az állam biztosította. A középiskolák fenntartásában egyre jelentősebb részt vállalt, a lelkészek fizetésének kiegészítése általánossá vált. Raffay Sándor püspök keserűen írta visszaemlékezéseiben, hogy „az állam nélkül mozdulni sem tudunk”.

Az anyagi támogatás, a revíziós politikában való részvétel, a Trianon előtt is erős etatizmus (államközpontúság) kiteljesedése mindinkább függő helyzetbe hozta az egyházat. Ez az állami függőség változott 1948 után tragikus kiszolgáltatottsággá. A korszak 1945 utáni megítélését az egyházkormányzat és az állam összefonódása, a kicsinyes egyházpolitikai és felekezeti harcok kárhoztatása határozta meg.

Trianon száz év után is fáj, és ez így természetes. A centenáriumon azonban túl kell lépnünk a „nem, nem soha” és a „mindent vissza” kiüresedett, csak tehetetlen dühöt és megkeseredett haragot kiváltani képes jelszavain. Emlékezzünk meg inkább arról a „csakazértis”-mentalitásról, amelynek köszönhetően a határon túli magyar gyülekezetek életben maradtak, az innenső oldalon maradt csonka ország evangélikus egyháza pedig történetének egyik legvirágzóbb korszakát élte. Az a színes, pezsgő, minden jó újításra (mai szóval innovációra) nyitott egyházi élet, amely a háború és a forradalmak pusztítására és a békediktátum igazságtalanságára válaszolva megszületett, számunkra is példával szolgálhat.

Pünkösd hetében ilyen megújuláshoz kérjük a Szentlélek erejét Trianon százéves évfordulóján.

A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa.