Magyarország újkori történetének első, mindent átformáló korszaka az oszmán-török megszállás a 16-17. században. Mind a muszlim vallású megszálló hatalom alatt álló területeken, mind a Bécs – és egyben önmaga – védelmére nyugaton és északon szintén megszállással berendezkedő Habsburg uralom alatt döntően változtak meg a felekezeti és vallási viszonyok. Erdélyben, az 1568-as tordai országgyűlés híres, vallási toleranciát hirdető rendelkezése is gyökeresen eltérő mintázatot hívott életre. A reformáció első két évszázada nyomán tehát teljesen különböző viszonyok zárultak össze ismét egy ország keretei közé azzal, hogy azt a továbbiakban – ezeket a sajátosságokat a birodalom többi részeihez képest részlegesen figyelembe véve – dominánsan Bécs katolikus érzelmű hatalmi politikája formálta meg.

Az oszmán megszállás megszűnésével hatalmas méretű át- és betelepedési hullám indult meg, amely a 18-19. században döntően változtatta meg Magyarország viszonyait: 11 nemzetiség alkotta együttélés jött létre, ahol az összlakosság tekintetében a magyarság a legnagyobb kisebbség helyzetében volt (a politikai pozíciók változó eloszlása ettől jelentősen eltért). A soknemzetiségű valóság természetesen keresztény felekezeti sokféleséget is jelentett. A 20. század eleje ehhez képest annyiban hozott változást, hogy a magyarság aránya meghaladta az 50%-ot, majd Bosznia-Hercegovina megszállásával egy újabb nemzetiség, és egyben egy újabb vallás – az iszlám – is feltűnt a társadalmi és politikai palettán.

A trianoni döntés következményei a magyarországi evangélikusságra kétféleképpen is vizsgálandók: egyrészt, a tényadatok tükrében, másrészt a nagyobb egyház- és társadalomtörténeti összefüggésekben. Az előbbi körbe tartozik a négy egyházkerület eltérő érintettsége: az 1894-es egyházkerületi reform nyomán átalakított elosztásban a tiszai (170-ből 153), a dunáninneni (163-ból 130) és a bányai (164-ből 104) egyházkerületek drámai gyülekezetvesztése, melyhez képest a dunántúli kerület – bár nem kevésbé érzékeny, mégis – kisebb, kb. 15-20%-os veszteséget szenvedett el. Az erdélyi szász egyházzal ugyanebben az időben nemcsak leépült, de olykor nyílt ellenségeskedésbe fordult a viszony. A jelentős evangélikus oktatási rendszer adatai is önmagukért beszélnek: 25 középiskolából 8, 6 tanítóképzőből 2, 4 teológiai képzőintézményből 1 maradt az új államhatárok között. A nyers számokon túl látnunk, láttatnunk kell a következményként elindult folyamatokat is: a trianoni határokon kívül rekesztett evangélikus népesség, értelmiség, egyházi szolgálatban álló réteg részleges áttelepülését, menekülésszerű exodusát az anyaországba, illetve az evangélikus egyháztagság fokozott érzékenységét, nyitottságát a revizionista gondolatra, melynek egyik, országosan is szimbolikus alakja Raffay Sándor bányai kerületi püspök (1918-1945) lett.

1920 után azonban földcsuszamlásszerű átrendeződést figyelhetünk meg Magyarország vallásfelekezeti szerkezetében is, amely alapvetően és hosszú távon változtatta meg nemcsak az egyházak és vallási közösségek belső és egymás közötti viszonyait, hanem azok társadalmi pozícióját és mozgásterét is. Az összefoglaló táblázat tükrében elmondható, hogy a vallási és keresztény felekezeti közösségeket – ha eltérő mértékben is, mégis – egyetemes megrázkódtatásként érte Trianon. A történelmi Magyarországra korábban jellemző, a sokféle nemzetiségi kultúrával, identitással természetesen összefüggő, széles felekezeti sokféleség ugyanakkor drasztikus beszűkülést szenvedett. Az adatok másik nagy tanulsága, hogy a beszűkült felekezeti palettán a felekezetek közötti arányok is jelentősen megváltoztak: a katolicizmus többségi pozíciója véglegessé szilárdult, a protestantizmus táborában pedig a két nagy felekezet aránya ollószerűen szétnyílt az új államhatárok közötti országban.

Az evangélikusság 1920 utáni objektív helyzetét és lelki-szellemi közérzetét döntően befolyásolta, máig befolyásolja az ekkor kialakult, új környezet. Mindenekelőtt a kicsivé válás, a szétmorzsolódás veszélyének érzetével, amely a megváltozott felekezeti arányok mellett a trianoni döntés nyomán megindult nemzetiségi átrendeződésben gyökerezik (a német, szlovák és vend kisebbség nagyarányú határokon kívül kerülése). Ráadásul ennek a folyamatnak erőszakos felgyorsítását is jelentette a németség kitelepítése és deportálása a második világháború után, valamint a magyar-szlovák közösség együttélésébe durván beavatkozó, 1945-ös Beneš-dekrétumok. Az új keretek közötti berendezkedés folyamat részben még mindig éppúgy zajlik, mint a szétszakított egyházrészek közötti új együttműködések kialakítása.

Forrás:

Fabiny Tibor: A Magyarországi Evangélikus Egyház rövid története. Budapest, 1997.

Korányi András: Három nyelv – három evangélium? Nemzetiség és nemzettudat történelmi összefüggései a magyarországi evangélikusságban. In: Keresztény egyetemesség és nemzettudat. Pécel, 2015. 73-83.

Pritz Pál: Huszadik századi magyar külpolitika. In: Kovács-Kiss György - Romsics Ignác (szerk.): A mi 20. századunk. Kolozsvár, 2011. 181-256.

Romsics Ignác: A Trianoni Békeszerződés. In: Uő., Magyarország története a XX. században. Budapest, 2010. 141-149.