2020. pünkösd. Nagyon készültem erre a napra. Magam is meglepődtem, amikor felismertem, milyen mély vágy él bennem, hogy újra Felvidéken lehessek. Amíg a villamost várom, újra átfutom a listát fejben, hogy minden nálam van-e: Luther-kabát, Mózes-tábla, Biblia, ágenda, igehirdetés, a mostani helyzetre kiadott papír a határátlépéshez, a személyim – megvan minden. Kavarognak bennem a gondolatok.

Sok éve volt utoljára, hogy a magyar–szlovák határon papírokat kértek tőlem. Most viszont, amikor újra így lesz, mégis jó érzésem van. Végre újra ott lehetek a gömöri vidéken, újra átengednek már! Azonban semmit sem enyhít ez azon a fájdalmon, hogy bár magyarok vagyunk itt is és ott is, mégis külön országban élünk. Egy trianoni sóhaj szakad fel bennem.

Az utóbbi években sokkal többet jelent ez az utazás nekem, mint korábban. Amikor Miskolcra költöztem, és elvállaltam az ottani lelkészi szolgálatom mellett a felvidéki magyar prédikálást is, valami megváltozott bennem. Az a múlt szólalt meg bennem, amely évtizedekkel a születésem előtt történt.

A cikk itt folytatódik.