James R. Moore brit történész írja: „A protestantizmus és a modern tudomány születése közti ok-okozati viszony kérdése rendkívül bonyolult történészvitához vezetett. Röviden két álláspont között tört ki a legnagyobb feszültség: az első az volt, hogy a vallás meghatározó biztatást jelentett a tudomány számára, a második pedig az, hogy mind a vallási, mind a tudományos forradalom egyéb tényezőknek, egyebek mellett a gazdasági és társadalmi változásoknak a következménye. Több tény arra mutat, hogy a protestantizmus hozzájárult a modern tudomány megszületéséhez.”

Lássuk néhány protestáns személy szerepét. A lutheránus Albert porosz herceg teljes mellszélességgel támogatta a lengyel csillagász, Nikolaus Kopernikusz művének, a De revolutionibus Orbium Coelestiumnak (Az égi pályák körforgásairól, 1543) az első kiadását. Andreas Osiander német evangélikus teológus rendezte sajtó alá a munkát, és előszót írt hozzá. Ebben kifejtette, hogy a könyvben leírt modell nem feltétlenül igaz – talán Kopernikusz sem hiszi el a hipotézisét –, de számítási célokra hasznos.

A szintén lutheránus Joachim Rhaeticus – aki a wittenbergi egyetem matematikaprofesszora volt a reformátor Melanchthon idején, emellett térképész, hangszerkészítő és orvos – ellenőrizte a nyomtatott szöveget, végül pedig egy másik wittenbergi professzor, az egyetem dékánja, majd rektora, Erasmus Reinhold a saját csillagászati tábláival támogatta a kopernikuszi tanokat. Reinhold számos csillagot katalogizált. A Hold egyik krátere az ő nevét viseli. Kopernikusz nevéhez fűződik a heliocentrikus világkép kidolgozása. E szerint a Föld és a többi bolygó kering a Nap, a Hold pedig a Föld körül.

Kopernikusz ennek az elméletnek a publikálásá­val megváltoztatta az egész világképet, és megalapozta Galilei, Kepler és Newton felfedezéseit, megindította a középkor végét is jelző tudományos forradalmat. A lengyel csillagász a matematika eszkö­ zeivel magyarázta az égitestek mozgá­ sát. A Földnek a bolygók közé sorolásá­ val alapjaiban támadta az arisztotelészi fizikát, és felborította a középkori scala naturaenak, a dolgok hierarchikus elrendezettségének a tételét, és ezzel az elmé­ lettel a középkor végi tudományos forradalom elindítója lett. A dán Tycho Brahe és a német Johannes Kepler szintén Luther híve volt. Brahe csillagászként szerzett hírnevet. Az 1566. október 28-i holdfogyatkozás alapján megjósolta I. Szulejmán halálát. Mivel a jóslat közreadásakor a szultán már hetek óta halott volt – ezt Brahe nem tudta –, unokatestvére gúnyolta.

A féktelen és indulatos természetű Brahe ezt rosszul tűrte, és a rokonok végül párbajban csaptak össze. Az unokatestvér kardja nemcsak Tycho Brahe homlokát sebezte meg, de jó darabot levágott az orrából is. A vereség szégyenletes emlékének palástolására műorrot csináltatott magának. (Ügyesen keverték az ezüstöt, az aranyat és a rezet, hogy a fém teljesen bőrszerű benyomást keltsen.)

Egy 1577-ben feltűnt üstökös pályá­ját kiszámítva Brahe rájött, hogy az üstö­ kös a Holdon túlról a Föld felé közeledik. Egy sor tudományos dogmát döntött meg ezzel. Egy másodperc pontossággal kiszámította a csillagászati év hosszát. Felfedezte a Hold pályájának egyenetlenségeit. Világképe a heliocentrikus és a geocentrikus között kompromisszumos, átmeneti jellegű volt. Brahe felismerte, hogy minden nézeteltérésük ellenére környezetében mégiscsak Kepler volt a legtehetségesebb matematikus, aki a legnagyobb hasznát veheti adatainak. Ugyanakkor Brahe hírhedten goromba, fennhéjázó és rátarti ember volt. Arisztokrataként mélyen lenézte az alacsonyabb származású embereket, így Keplert is.

Johannes Kepler matematikus, csillagász és optikus volt. Felfedezte a bolygómozgás törvényeit, amelyeket róla neveztek el Kepler-törvényeknek. Kimutatta például, hogy a bolygók pályá­ ja nem kör, hanem ellipszis, amelynek egyik gyújtópontjában a Nap van (Kepler első törvénye). Megfigyelte azt is, hogy a bolygók a pályájukon a Naphoz közelebb haladva gyorsabban mozognak, mint távolabb. Kepler Prodromus című művét (1596) Michael Maestlin lutheránus lelkész szerkesztette.

David Chytraeus lutheránus teoló­gus Mózes 5. könyvéhez írt kommentárjában foglalkozott az 1572-ben felfedezett, felfényesedő változócsillaggal, úgynevezett nóvával. 1577-ben kiadott egy könyvet az akkor megjelent fényes üstökösről.

Kepler egyik legjelentősebb műve az 1611-ben megjelent Dioptrice (Optika) volt, melyben az optikát tudomá­ nyos szinten tárgyalta. Ebben írta le az általa megalkotott Kepler-távcsövet, de írt a fénytörésről és a lencsékkel való leképezésről is. Ez utóbbival magyarázta a szemüveglencsék működését. Leírta a szem működését, és tárgyalta a látáshibákat. Élete vége felé kiértékelte Tycho Brahe megfigyeléseit, és megadta a bolygópályák addigi legpontosabb leírá­ sait. Ez a bolygótáblázat szolgált később alapul Kepler törvényei mellett Isaac Newton számára, hogy megalkossa gravitációs és mozgástörvényeit.

A lutheránus Johann Fabricius az elsők között figyelte meg a napfoltokat, a Nap forgását, és Samuel Dörffel lutherá­nus lelkipásztor bizonyította be először, hogy az üstökösök parabolapályán mozognak. Fabriciusról is elneveztek egy krátert a Holdon.

A 17. század folyamán Kálvin követői vezető szerepet játszottak a tudomány fejlődésében. Kopernikusz legelszántabb szószólója Hollandiában Philip van Lansberge református lelkész és ismert csillagász volt.

A protestantizmus és a modern tudományok kapcsolatát a statisztikai adatok is alátámasztják. Úgy tetszik, a protestánsok nagyobb arányban voltak jelen a tudományos életben, mint amekkora részét adták a népességnek. 1666 és 1883 között például a Francia Tudományos Akadémia külföldi tagjainak kilencven százaléka protestáns volt. Ebben az időszakban Nyugat-Európában (Franciahonon kívül) a lakosságnak csupán negyven százaléka volt protestáns. Más országok vonatkozásában is hasonló eredményekhez vezettek a kutatások. A történészek az említett adatok alapján azt próbálták bizonyítani, hogy a protestantizmus egyes tényezői serkentő­ leg hatnak a tudományokra.

„Széles körben elfogadott tény, hogy a protestantizmus hozzájárult a modern tudomány kialakulásához, ám vitatott, hogy miként is történt ez – állítja James R. Moore. – Egyes történészek vélemé­ nye szerint a protestánsok azzal, hogy az összes hívő lényegi papságát hangsú­ lyozták, meghatározó mértékben járultak hozzá a modern tudomány születéséhez, amit azonban nem magyaráz meg egyszerűen a protestáns eredet, hisz a 16– 17. század során római katolikus tudósok is kiemelkedő eredményeket értek el.”