Hogyan vethetünk véget a reménykedés és reménytelenség malomkövei között való őrlődésnek? Megpróbálhatunk valami kis repedést felfedezni az elmúláson és ebből reménységet meríteni valamiféle folytatásra. Beszélhetünk a természet tavaszi megújulásáról, az örök körforgásba történő belesimulásunkról, az utódainkban való tovább élésről, de mindez aligha nyújthat vigasztalást, hiszen személyes létünk fennmaradásáról nincsen szó. Enélkül pedig a túlélés nem sokat ér. Isten igéjének legfontosabb tanácsa a halál szorításában vergődő embernek: ne e világi lehetőségek feszegetésében, hanem Isten ismeretében, a benne való hitben keress a halállal szemben is időtálló reménységet.

Isten gyermekei nem könnyen hívő emberek, hanem olyanok, akik a hit harcát következetesen megharcolják. Három dolgot kell feltétlenül tisztáznunk. Van-e Istennek hatalma a halál felett? Ha van hatalma, akkor akarja-e, hogy ez rajtunk is megnyilvánuljon? Ha pedig megnyilvánul, akkor hogyan ítéli meg földi pályafutásunkat?

Amikor az Írás Isten lehetőségeit mérlegeli, a teremtésben megnyilvánuló hatalmából indul ki. Az előtt, aki „létrehívta a nem létezőket” (Róm 4,17; 1Kor 1,28), nincs akadály, az „utolsó ellenségként gúzsba kötheti a halált” is (1Kor 15,26). Hogy Isten a halál hatalmát meg is akarja törni, arról Krisztus feltámasztásával tanúskodott. Krisztus feltámadásáról a húsvéti örömhír szenvedő görög igealakban szól. A magyar „feltámadás” kifejezésbe még belefér az a lehetőség, hogy Jézus saját erejéből, mintegy megrázva önmagát, felkelt a sírból, és tovább élte földi életét. De a görög szó kétségtelenné teszi, hogy az életre feltámadás „végbement” Krisztuson, mert Isten végbevitte rajta. Ha pedig Isten azt hívta létre húsvét hajnalán, akit ártatlanul megfeszítettek, akkor ezzel megbocsátó szeretetét juttatta kifejezésre, amelyre végső óránkon is számíthatunk. Ahogy erről Pál apostol vall: „Krisztus átadatott bűneinkért, feltámadt megigazulásunkra.” (Róm 4,25)

Látható, hogy a halálon túli létezésünk Krisztuson múlik, és nem fizikai, biológiai folyamatokon. Ezért írja Pál a korinthusiaknak: „Ha Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi hitünk, még bűneinkben vagyunk.” (1Kor 15,17) Ugyanakkor Krisztus „első hajtása is az elhunytaknak” (1Kor 15,20). Vagyis az első hajtást követően a többi is ki fog hajtani, és ez utóbbiak hasonlóak lesznek az elsőhöz. Az eljövendő életben a feltámadott Krisztushoz leszünk hasonlóvá.

Ha azt a kérdést is feltesszük, hogy milyen élet vár reánk a halálon túl, érdemes az apostolra figyelnünk. Azt tanácsolja, hogy tanuljunk a feltámadott Krisztus megjelenéseiből. A legtöbb zsidó ember a testi élet folytatását várta az eljövendő életben. A görögök a test börtönéből megszabadult lélek szárnyalását. Pál viszont 1Kor 15. fejezetében amellett érvel, hogy ha feltámadunk, megszabadulunk a mulandóság korlátaitól, ahogyan a feltámadott Úr felülkerekedett tér és idő korlátain. De nem fogunk az örök életben sem feloldódni valamiféle személytelen létezésben, hanem személyes kapcsolatba léphetünk Istennel és egymással, ahogyan Krisztus is megtette apostolaival feltámadása után. Krisztusra nézve az eljövendő élet gazdagabbnak és teljesebbnek fog tűnni az irigylésre leginkább méltó földi életnél is.

Végére kell tehát járnunk a feltámadáshit kérdéseinek, hogy legyőzhessük halálfélelmünket, gyászunkat és végső óránk kísértéseit. Ne az elmúlást feszegessük, hanem Istent faggassuk, arra figyeljünk, amit Krisztusban tett értünk. Akkor elmondhatjuk Berzsenyi Dániellel:

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád; ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.

(Fohászkodás)