Ma is felsejlik előttem számos izgalmas jelenet és maga a szókincs: skalpolás, csatabárd, indiántánc; aztán a gonosz, pénzéhes kincskeresők, a segítőkész apacsok, az elmaradhatatlan üldözéses jelenetek. Egyik kedvenc, visszatérő jelenetem az volt, amikor a jó és becsületes indiánok – kiegészülve persze Old Shatterhanddel – átkeltek egy-egy függőhídon, ám amikor az ellenség csapatai is hasonlóval próbálkoztak, mindig beleestek a szakadékba, ők mindig beestek – bibliai terminológiával élve – a halál árnyékának völgyébe. Míg hőseink még éppen át tudtak érni a másik partra, addig a megátalkodott cowboyok soha. Winnetounak és barátainak a túlélést, a megmenekülést jelentette a függőhíd, a rossz arcú banditáknak útlevél volt az örök vadászmezőkre. Én meg csak ültem a könyv fölött, a tévé előtt, és mosolyogva azt gondoltam magamban: „Ez igen!” Vagy ahogyan az indiánok mondanák: „Uff, én beszéltem!”

A mai vasárnap szimbóluma lehetne a függőhíd. A két part, amelyet összeköt, az pedig nem más, mint az ádventi-karácsonyivízkereszti, illetve a böjtelő-böjti-húsvéti ünnepkör. Furcsa köztes lét ez a vízkereszt ünnepe után, különösen a mai vasárnap, amely az utolsó a sorban. Amolyan függőhíd-életérzés. Az ember már hetek óta elindult az egyik partról, jó néhány lépést megtéve, és nemsokára meg fog érkezni a másikra. Hetvened, hatvanad, ötvened, böjt. Sokszor érezhetjük azt: levegőben lógunk. De ha jobban belegondolunk, nemcsak a mostani időszakra igaz a „már nem és még nem” feszültsége, hanem átjárja a tanítványi élet egészét. Számtalanszor éljük meg ezt az átmenetiséget keresztény életünkben.

Sokszor érezzük, hogy már elindultunk az egyik partról, de még nem értük el a másikat. Ez maga a függőhídéletérzésnek, a keresztény létezésnek az izgalma. Dinamikus várakozás, mert az ember halad a maga kis függőhídján, az életében.

A jeremiási igeszakaszban is érezhető ez a fajta feszült várakozás arra az időre, amikor „ nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem”. Mindenki ismerni fogja az Urat! – tulajdonképpen lehetne ez a felirat a másik part zászlaján. A másik parton, amelyet hívhatunk őszinte bizalomnak, Jézusba vetett hitnek vagy egyszerűen csak az Istennel való találkozás csodájának. Hitünk szerint ez a találkozás Istennel Jézus által lehetséges, akiben a próféta könyvében említett új szövetség megvalósul, beteljesül, célhoz ér.

Hitünk szerint az a jövő idő, amelyről Jeremiás beszél, Krisztusban egyszer és mindenkorra ámenné lett mindannyiunk számára, és jelen idővé válhat a mostban is. Ő maga az új szövetség, amely életeket ment, és amelyben tökéletesen megismerhető Isten szeretete. Merjük elhinni, akár a függőhídon bandukolva is, hogy nem a semmiben lóg az életünk, hanem van, aki megtartja! Ez volt Jeremiás reménysége is, és Jézus követőjeként abban bízunk, hogy benne, a megszületett Megtartóban ez a reménység testet öltött, és általa tetten érhető ma is. Számodra is, számomra is. Jézusban ismerhető meg és ismerhető ki maga az örökkévaló Isten. E

z az a felismerés, amellyel elindulhatunk a másik part felé és a jeremiási álom felé: hogy egyszer valóban mindenki megismeri az Urat. Kívánom, hogy legyen így a mi életünkben, a mi életünkkel is! Így legyen! Ahogyan az indiánok mondanák: „Uff, én beszéltem!”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2021. január 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.