Az ádvent, adventus Domini, az Úr eljövetele karácsony előkészületi időszaka. Első percétől fogva a felkelő napra, a világ Világosságára mutat és a hozzánk alászálló mennyei Király eljöttére, az inkarnációra: az Ige testté levésének csodálatos kegyelmi tényére irányítja figyelmünket. Ezért jellemzi a várakozás és a bűnbánat.

Az ádventi várakozásban már itt van valami a karácsonyi örömből, szelíd fénye enyhíti az előkészületi időszak komolyságát. A Király várása szükségképpen lett az egyház életrendjében a bűnbánat és böjt idejévé. A Krisztus-várás szelíd örömének és a Király fogadására készülő alázatos bűnbánatnak a feszültsége adja meg az ádvent igazi jellegét, amelyet gyülekezeti vonatkozásban így fejezhetünk ki: ádvent – ébresztés ideje.   

Ádvent a Jézus várás ideje, amikor az ember előkészíti szívét a megszületendő születésére, az Isten Fiának befogadására. Ennek az előkészületnek nem az a lényege, hogy berendezzük az életünket a szebbnél szebb és drágábbnál drágább berendezési tárgyakkal. Nincs szükség gyerekágyra, pelenkázóra, járókára. Ennek az előkészületnek a lényege, hogy megüresítsük szívünket a gyermek fogadására.

Jézus szavai a búzaszemről mutatják meg lényeget. „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12, 24.) 

Hányan merjük elmondani, hogy mi megtennénk, hogy másokért áldozzuk magunkat? És hányan mondanánk igazat? Sokszor sokkal kisebb áldozatot is képtelenek vagyunk meghozni. Sokkal inkább kibújunk ez alól. Olyan jó, hogy azért volt Valaki, aki mégis életét áldozta, aki helyettünk is magára vette a világ terheit.

Ézsaiás szavai alapján az is kiderül, hogy a böjt nem egyszerűen az ételtől-hústól tartózkodás. Sőt! Lehet, hogy egy rögeszménket kell feláldoznunk. Lehet, hogy egy elvi álláspontunkat kell megböjtölni. Lehet, hogy arra szolgál, hogy rendezzünk egy összekuszálódott helyzetet, helyreállítsunk egy megromlott kapcsolatot. Temérdek formája, módja, célja lehet a megüresítésnek. Egy azonban közös: legyen célja, mégpedig jó, Istennek tetsző célja!

Legyen hát először is ádventünk az Úrnak szentelt, azaz olyan céllal rendelkező, mely Neki kedves és tetsző, Igéje és rendelkezése szerint való. Legyen másodszor olyan célja, mely az embertárs javát szolgálja, a rászorulón segít. Üres elhatározás lemondani valamiről csak úgy. Azt se képzeljük, hogy Istennek közvetlenül szüksége volna lemondásunkra — akár anyagiakról, akár ételről, akár időnkről legyen szó. Mit kezdjen vele Isten? Ám ha energiánkat, pénzünket, otthonunkat, éléskamránkat rászoruló embertársaink előtt is megnyitjuk, akkor azzal már valóban Isten előtt kedves ádventet tarthatunk. A gyülekezetért végzett szolgálat is, bizonyos értelemben böjt — önátadás, lemondás önmagunkról, önzésünkről. Legyen szó bármely jellegű tevékenységről: szervezésről, ügyintézésről, takarításról, könyvelésről. 

Ha választ találtál arra a kérdésre, mit is kezdj ez évben az ádventi időszakkal. Ha valóban elindít Isten igéje egy olyan úton, amely megmozgat, és valóban célra irányított, értelmes formát öltő várakozásra indít. Azt, hogy konkrétan kinek mi a feladata, milyen formában és milyen céllal kell mindezt megélnie, már nem az én tisztem megmondani. Mindenkinek saját lelkiismerete hangjára hallgatva, Isten Igéjére figyelve, imádságos csendben kell megtalálnia a választ.

Ha valósággal elkezdődik az új élet, Őt a nekünk születettet visszfényként tükrözheti a földi életünk. És akkor tudhatjuk, odaértünk a hozzánk érkezőhöz, a nekünk születetthez. Ámen.

Elhangzott 2020. december 7-én a Kossuth Rádió Erős vár a mi Istenünk! című műsorában.