Kiskoromban állandóan úszni járatott édesanyám, mert az minden szempontból jót tesz az ember fizikumának. Annak igen, és szerintem is jó volna, ha az én gyerekem úszni járna. De én még emlékszem, hogy volt rossz oldala is a dolognak (ez nem az édesanyám hibája), az, hogy az edzések végén, bohóckodás közben életért menő küzdelem volt, hogy amikor a nagyobb viccből lenyom a víz alá, nem jól ítéli meg, mennyit bír a tüdőm. Vagy inkább nem törődik vele.

Napi szintű küzdelem az életért hat évesen, és sosem lehetsz biztos, hogy holnap sikerül-e. De azért elmész az edzésre, mert elküldtek. Anyád mondta, muszáj. És a közösség nevetős, bohóckodós hangulata elvárja, hogy amikor az életedért küzdve nagy nehezen újra lélegzetért jutsz, még nevess is, ne pedig taknyod-nyálad se letörölve üvölts, hogy a jó édesanyád, aki ideküldött téged úszni és ölni. A hangulatot tönkretenni bűn. Ússz a víz alatt. Nem igaz, hogy ennyire sem vagy képes.

Édes Istenem: a te szent lélegzeted, amiből az életem van, és minden, ami én vagyok, használható dühös üvöltésre?

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak.