Mi állhat a házasság csökkenő státuszának hátterében? Füke Szabolcs, a Nógrádi Evangélikus Egyházközség lelkésze a házasságkötés egyre későbbre tolódását, a prioritási sorrend átalakulását említi. „Hosszú diákévek, aztán először egzisztenciateremtés, karrier – sorolja. – Közben egyre fogy a jó partner, illetve az egyén egyre rosszabb partnerré válik a maga rossz beidegződéseivel, tévképzeteivel” – állítja. A szingli élettapasztalat, az egyedül „öregedés” a lelkész szerint voltaképp csökkenő alkalmazkodási képességhez vezet, amely nem kedvez az elköteleződésnek és a kitartó kapcsolati munkának sem.

Ami pedig az alkalmazkodási képesség növelésének lehetőségeit illeti, Füke Szabolcs meggyőződése, hogy e téren az emberi erőforrások elégtelenek, az isteni „közbenjárás” szükségességét hangsúlyozza: „Erről az eskü szövegének utolsó mondatánál szoktam beszélni: »Isten engem úgy segéljen!« Ez egy valódi imádság: felismerve, hogy hányszor nem vagy nem teljesen tartom meg a szavam, most ebben a dologban kérem Isten segítségét, hogy amit itt megígérek, azt meg is tudjam tartani.”

Isten nélkül nincs szeretetforrás

A világi törvények szerint a házasság jogilag érvényesen az anyakönyvvezető előtt köttetik, Isten rendje és igéje szerint örök hűséget fogadni egymásnak viszont csak Isten színe, vagyis az oltár előtt lehet az evangélikus egyház tanítása szerint is. Ma már az esetek többségében azonban a házasulandók – jó esetben – egyik felét, mindenféle egyházi kötődés híján, először meg kell ismertetni az alapvető egyházi tanítással. Ha egyikük más felekezethez kötődik, és van némi egyházismerete, bérmálkozott vagy konfirmált, azt az evangélikus egyház fenntartások nélkül elfogadja, ha azonban egyáltalán nem tartozik keresztény közösséghez, akkor meg kell keresztelkednie.

2000 óta van lehetőség ökumenikus esküvői szertartás kérésére és végzésére, és olyan esetek is adódnak szép számmal, amikor – kiváltképp a vidéken szolgáló lelkészek – más felekezet templomában esketnek ökumenikus szertartás keretében nem evangélikus házasfeleket a felekezeti határokat átlépve, „komasági” alapon, az esketés lehetőségét ajándéknak megélve. A legtöbben mégis inkább missziós terepnek tekintik a házasságkötést, amely a kezdete lehet a gyülekezethez való tartósabb, érettebb kapcsolódásnak és a korszellemmel szembemenő lelki közösség folyamatos építésének.

Mit jelent az Isten rendje szerinti elköteleződés és együttélés, miben több, mint az, amelyet a világi „papír” birtokában kezdenek meg a házastársak? – tettük fel a kérdést több evangélikus lelkésznek. Deák László kispesti lelkész hangsúlyozza, hogy a házasságkötés egyházi rendje mellett a polgári is fontos, hiszen a házastársak ezzel a jogi aktussal rendezhetik viszonyukat, vállalhatják fel egymást a társadalom előtt, és születendő gyermekeik számára is sokkal nagyobb biztonságot jelent ez az intézményesült forma. A templom oltára előtt pedig a döntésükre, elhatározásukra Isten áldását kérik, és azt, hogy fogadalmukban Isten megerősítse őket.

„Hogy miben több? – kérdez vissza Füke Szabolcs. – Benne van Isten. Azt állítom, hogy az ember Isten nélkül embertelenné válik. Ebben az embertelenségben benne van a hűtlenség és a szeretetben való elhidegülés. Isten és Jézus Krisztus nélkül nincs forrása annak a szeretetnek, amelynek itt működnie kellene. Enélkül csak a szimpátia, a kényelmi zónáig tartó »szeretet« működik, ami csak rövid ideig elég, aztán jöhetnek a házasságot gúnyoló sztereotípiák meg rossz viccek, majd idővel egyre többen állnak be a szkeptikusok sorába. Krisztussal együtt, vele közösségben van esély emberré, teljes emberré lenni és ebben az emberségben megharcolni a házassági hűséget – leginkább saját magunkkal…”

Szerelmes levél egy év múltán

Kis János, a kecskeméti evangélikus gyülekezet igazgató lelkésze idén már tizenöt párral találkozott a január harmadik vasárnapján megtartott szokásos jegyesalkalmon. Kecskeméten sokan keresik fel az evangélikus templomot olyanok is, akik lazább szálakkal vagy egyáltalán nem kötődnek az egyházhoz. Az evangélikus templomnak jó híre van a személyes hangú esketési szertartások és a jó szervezettség miatt.

Ez utóbbi a sok évtizedes tapasztalatnak köszönhető – mondja a lelkész. A párok már a házasságkötést megelőző év második felében jelzik a szándékukat nemcsak a városházán, hanem az egyházközségben is, és az időpontot is mielőbb konkretizálják, hisz – amint Kis János elmondta – évente huszonöt-harminc esküvőt is tartanak a templomukban. A legszűkösebb idősáv két esküvői szertartás között egy óra.

A különböző településeken szolgáló lelkészekkel folytatott beszélgetések alapján úgy tűnik, hogy ahol kifejezetten sok esküvő van egy évben, ott is törekednek a személyességre, sőt a sok jelentkező miatt a behatárolt keretek között működő rendszer kialakítása a folyamat minden résztvevőjének kiszámíthatóságot, tervezhetőséget és a lényeges tartalomra való fókuszálás lehetőségét adja.

Kevesen vannak olyanok, mint a nagymányok–váraljai evangélikus gyülekezet lelkésze, Schaller Bernadett, akinek lehetősége nyílik „hatszemközt” mély, lelkipásztori beszélgetéseket folytatni a jegyesekkel, és olyan „romantikus”, kreatív gyakorlatokat is meghonosított, mint a házasfelek egymáshoz írt szerelmes levelének letétbe helyezése egy évre. A lelkésznő az első házassági évfordulójukon adja oda a házastársaknak e leveleket A visszajelzések szerint ezek mindig megható pillanatokat szereznek a pároknak, és új lendületet adnak a kapcsolatnak.

Párismereti vetélkedő

Ha ilyesféle gyakorlatot nem is, de a házasulandóknak korosztályos közösséget, beszélgetős alkalmakat a kecskeméti evangélikus gyülekezet is kínál. A jegyesgondozás folyamatának mostanra háromlépcsős rendszere alakult ki. Első alkalommal a párok feltárhatják önmaguk, egymás és a lelkész előtt, milyen kapcsolat fűzi őket az egyházhoz, mi a mélyebb motivációja annak, hogy idejöttek, milyen elképzeléseik, vágyaik és vállalásaik vannak a házassággal kapcsolatban, hogyan gondolkodnak Isten rendjének megvalósulásáról.

Az őszinte beszélgetések szószólói leggyakrabban maguk az evangélikus jegyesfelek; a másik fél az első alkalommal mintát kap arról, hogyan működik az egyházi rend, és milyen konkrét lépéseket kell tennie, illetve milyen lelki utat kell bejárnia ahhoz, hogy az egyházi esküvő megtörténhessen. A második, márciusi találkozó már személyesebb, lelki alkalom, ahol a jegyesek mélységében foglalkozhatnak a házasság témájával. Az utolsó, májusi alkalmon pedig részletesen megbeszélik, hogyan zajlik az evangélikus esketési szertartás.

Füke Szabolcs is háromféle tematikus alkalomról számol be, de hozzáteszi: mindhárom alkalom akár duplázódhat is a pár ideje, hajlandósága, érdeklődése szerint. A személyes alkalmak bevezetéséhez már meglévő beszélgetésindító kérdéseket, kérdéssorokat használ a lelkész. Az esketési liturgia megbeszélésekor pedig részletesen megtárgyalja a jegyesekkel, mi az, ami az adott részben elhangzik, miért épp az hangzik el, és mi az üzenete – közelebb hozva, érthetőbbé, otthonosabbá téve, tartalommal megtöltve a „formalitásokat”. Sokszor játékba hívja a párokat, például vetélkedőt tartanak egymás ismeretéről. Közös olvasásra pedig Pálhegyi Ferenc Keresztyén házasság című könyvét szokta a jegyesek kezébe adni.

„Ezek kapcsolatteremtő és bizalmat építő találkozások – fejti ki Füke lelkész. – Vannak olyan párok, akik csak díszletet keresnek, de még nekik is jól jöhet egy baráti kapcsolat egy lelkésszel, gyülekezettel. A legjobb tudásom szerint igyekszem a felkészítés során a lehetséges várható konfliktushelyzeteket szóba hozni, előjelekkel és a megoldáslehetőségekkel együtt. A bibliai történetek tanulságai itt kapóra jönnek.”

Deák László is háromrészes jegyesoktatásról számol be. A személyes ismerkedés után a párok megismerkedhetnek az Isten szerinti házasság teológiai hátterével, végül pedig pontosan megbeszélik a liturgiát. Itt nem csupán a ki- és bevonulás, letérdelés elgyakorlásáról van szó, hanem azokról a teológiai tartalmakról is, amelyeket egy-egy mondat, cselekmény magában hordoz.

A megkérdezett lelkészek az esketési szertartást követően igyekeznek bevonni a párokat a gyülekezetbe, különböző, célzottan nekik hirdetett alkalmakkal hívogatják őket. A kispesti gyülekezet a házasság hetén hagyományosan tematikus istentiszteletet tart kifejezetten a házaspárok számára, amelyen újból áldást, megerősítést kaphatnak életükre. Ide olyan párokat is meghívnak, akik akár ötven évvel ezelőtt fogadtak egymásnak örök hűséget a templom falai között. Ezenkívül minden hónapban az úgynevezett „páros körbe” várják a házasokat közös ebédre és beszélgetésre. Ennek a körnek van egy „kemény magja”, akik már igen régóta ismerik egymást. Nagyon őszinte csapat – mondja Deák László –, a tagjai fel merik vállalni egymás előtt az esendőségüket, félelmeiket, kudarcaikat. Itt terük van nemcsak a párkapcsolati és gyermeknevelési, hanem az egészen személyes kérdéseknek is, ilyen módon a páros kör megtartóerővel is bír a problémákkal küszködő házastársak számára. Krízis esetén tapintatosan és szeretettel igyekeznek segíteni egymásnak. Deák László nagyon fontosnak tartja a házaspárok hasonló keretek között zajló „utógondozását”.

Amikor a lelkész örömmel csalódik

Kis János lelkész jövőbeli tervei között szerepel, hogy meghirdeti a frissen esketett házasok találkozóját. Ez a kötetlenebb együttlét – a Kecskeméthez közeli tőserdei gyülekezeti nyaraló lenne a helyszíne – jó alkalmat kínálna arra, hogy a jegyesoktatás jóvoltából egymást már ismerő házaspárok megbeszéljék egymással addigi tapasztalataikat, igével és imádsággal újra megerősödjenek, és lendületet kaphassanak a hétköznapokhoz. „A gyermekeiket is hozhatják erre az összejövetelre, hogy ne a keresztelő legyen a következő alkalom, amikor találkozunk” – fogalmaz Kis János.

Ugyan kevés esküvőre emlékszik részleteiben – a nagy számból következően –, azt viszont számontartja, hogy sokszor kap visszajelzést házaspároktól hosszú évek múltán is. Például egy-egy útra bocsátó mondatát idézik, és köszönik – ezeket a visszajelzéseket a lelkész nagy ajándéknak éli meg. Az ajándék jelleg mellett ugyanakkor nagy felelősségnek is nevezi az esketést a kecskeméti igazgató lelkész. Meglepően sokan fordulnak hozzá bizalommal házastársi krízishelyzetekben is, és ahol tud, igyekszik segíteni. Többször volt olyan, hogy megismerve a házasfelek attitűdjét, nem fűzött nagy reményeket a kapcsolat tartósságához, aztán – nagy örömére – csalódnia kellett.

De olyan is előfordult, hogy például egy házasságtörés történetének meghallgatásakor ő maga is úgy érezte, itt bizony Isten rendje lett elárulva, és – bár válást nem vállal, ahogy mondani szokta – jobbnak látta elmondani, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor a házasság nem menthető. Amikor a társ már nem segítőtárs, felvetődik az a súlyos kérdés – teszi hozzá a lelkész –, hogy a kapcsolat alakulásában mennyi az ember akarata és mennyi az Istené, és mit tehetünk a boldogságunkért.

Érlelő istenkapcsolat

Mit tanít az egyház a házasságokban rendre megjelenő kételyről, a viszályok, konfliktusok rendezéséről? – hangzott a következő kérdésünk. Erre Füke Szabolcs úgy felelt: ezek valóságosságát az egyház nem kívánja elleplezni. „Ezek létező, természetes helyzetek, hétköznapi »megvívandó harcok«. Itt is szívesen jegyzem meg, hogy nem a másikkal vagy ellene megvívandók, hanem vele együtt.”

Hogy mit tehet az egyház? A feladata Füke Szabolcs szerint egyértelműen az, hogy evangelizáljon. „Több kell a jó társaságnál. Istenkapcsolat, ami megérlel az emberi kapcsolatra. Nincs recept, csak ez az elv. Nagyon hatékonynak kellene lennünk, hogy leányainknak és legényeinknek legyen »miből« választani. A hit az emberséghez, a szeretetharchoz kell.” A lelkész feladata, hogy az Istennel való közösség megélésének és gyakorlatának kulcsfontosságát hirdesse és mutassa a házaspároknak. Úgy tűnik tehát, naponta meg kell térni (egymáshoz) a házasságban is…

Deák László gyakorlatiasabban közelít ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi tarthatja meg nehéz időkben – a házassági eskü szövege szerint betegségben, bánatban is – a házasfeleket egymás mellett. Hangsúlyozza a kapcsolati háló, valamint a személyes odafordulás és nyitottság fontosságát, a segítségkérést. Ma már úgy tűnik, egyre általánosabb, hogy valaki lelkigondozást igényel, ami nem feltétlenül jelent szakemberhez fordulást és személyes terápiát: a lelkésztől, sőt ha úgy adódik, gyülekezeti tagoktól is lehet kérni egy-egy órát beszélgetésre. Hisz a gyülekezet épp arra szolgál, hogy megtartsa, segítse, bátorítsa tagjait a bajban is. Deák László őszintén elmondja, hogy vannak olyan területek, amelyeknek a mélyebb vizsgálatához férfi mivoltából következően kevéssé érzi magát kompetensnek, ilyenkor számára külön öröm, ha egy gyülekezeti tag más, például a gyülekezetben aktív női tagtól kér és kap segítséget.

A kispesti lelkész megemlít még egy figyelemre méltó jelenséget: gyülekezetükben egyre többen vannak olyanok, akik felnőttként csatlakoztak, és a polgári házasságkötésük után évekkel, akár évtizedekkel döntöttek úgy, hogy egyházi keretek között, Isten áldásával is szeretnék összekötni az életüket. Ebből a kívülállók számára egyértelműen az olvasható ki: az evangélikus egyház befogadó, nem megbélyegző közösség, ahol „utólag” is lehet szentesíteni egy kapcsolatot – Isten, egymás és a közösség örömére.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2020. február 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.