Nekem mutatja félig elemezve, félig kérdve, mit hogy értsen, meg hogy benn az doktornő miket mondott. Próbálok a belém vetett bizalomnak megfelelni és néhány bátorító szó után elválunk. Közben már beszólították a következő beteget.

Tovább rovom a köröket. Most megállok a szélen. A mellettem ülő nagymama megszólít. Pontosabban elkezdi mesélni panaszait. Immár harmadszor van itt és szörnyű ez a sok várakozás. – Vígasztalom. S nem is hiába mert éppen őt szólítják.

Visszalépek félbeszakított elmélkedéseimhez és tovább sétálok a linóleum csíkon, követve az íves mintát. Most egy ősz hajú galgahévízgyörki bácsi ossza meg velem szürke hályogjának történetét, melyet figyelmesen hallgatok, bele-bele kérdezek. Meg is tudok minden részletet róla és szeretteiről. Nemsokára őt is beszólítják.

De kár pedig még volt benne mondandó, ami emiatt most félbeszakadt. Elnézést kérően kitárja karját és megy, mert hát szólították. Sebaj, mert tíz perc múlva amikor kijön megkeres és folytatja megtoldva a mai friss hírekkel: a szürke hályogja kiújult és jövő héten meg is műtik. Mint régi jó barátok köszönünk el, de ekkora már belefáradva a sok körözésbe leültem egy nénike mellé, aki viszont turai.

Ezen hévízgyörki intermezzó után alig várja, hogy befejezhesse szemtrombózisának történetét. Ez a néni alapos. Öt évvel korábbról indult a panaszmentességgel. Megmutatja kezén, lábán, hasán a műtétek nyomait. Minden egyéb panaszát is megossza velem. (Unokákmaifiatalokanyagigondok – így egy szuszra). Nagy együttérzéssel hallgatom, de őt is beszólítják. Megürül mellettem a hely.

Vagy húszan inkább a rendelő ajtajánál alig állnak már a lábukon, de bennük a remény; hátha így előbb jutnak be. Ekkor érkezik egy újabb nagypapa. Először ő is tömörül, de pár perc után inkább úgy dönt, hogy mellém ül, s ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz, esetleg azért, mert olyan rosszul lát, hogy fehér köpenyesnek tekint, vagy csak, hogy főpróbát tartson (?), előadja panaszait.

Most csak attól rettegek, mi lesz ha befejezi, és kiderül, hogy én is egy sorban álló (ülő) beteg vagyok és nem orvos. Húh! Hogyan diagnosztizálom majd. Már vagy négy ember túl van a dolgon, mikor az ötödik  – egy bácsika – a rendelő ajtótól kijövet nyílegyenesen felém tart. Mutatja leleteit. (Jut eszembe a hévízgyörkitől nem kértem el a zárójelentését. Na mindegy. Majd legközelebb.)

Most azonban ennek a bácsinak felolvasom papírját. Amit értek belőle, azt elmondom; lényeg, hogy nyugodtan hazamehet és két hónap múlva kell jöjjön vissza kontrollra. Kis szatyorját ölembe teszi, kutrál benne, kiveszi mobiltelefonját és hunyorogva bepötyögi a számokat, felhívja mamát, aki már nagyon aggódott, hogy papa hol van ilyen soká. A rövid ám hangos megbeszélés után a még mindig ölemben lévő komissióját elrendezi mobilostul, zázójelentésestül, s mint régi ösmerősök elköszönünk egymástól.

Még el sem fordult a folyosón, máris szólítanak pupillatágításra. Becsöppentenek, s két percen belül megint kint rovom a köröket, és újabb emberekkel, betegségeikkel, életsorsukkal ismerkedtem meg. Felötlik bennem; itt vagyunk vagy ötvenen. Miért, hogy pont hozzám jönnek mind. Hát persze! – csattanok a homlokomon. Én is egy vagyok e nagyszülők közül!